A gróf, aki elmondta Magyarország védőbeszédét Versailles-ban

A 175 éve született Apponyi Albert a dualizmus és a Horthy-korszak politikai életének egyik meghatározó egyénisége volt. Már fiatalon híressé vált arról, hogy hosszú, veretes beszédeket tud tartani az Országgyűlésben, jellegzetes külseje pedig hamar a vicclapok egyik kedvelt célpontjává tette. Pályafutása néhol ellentmondásos volt: ha kellett, otthagyta saját pártját és újat alapított, az ő nevéhez fűződik az egyik legszigorúbb nemzetiségi törvény (a „Lex Apponyi”), 1920-ban mégis ő képviselte Magyarországot a párizsi béketárgyaláson, és ő volt Horthy Miklós egyetlen kihívója a kormányzói székért.

A Nyitra megyei Apponyiak felemelkedése a 14. században kezdődött, amikor Luxemburgi Zsigmondtól megkapták az apponyi várat. Nevükkel a későbbi korokban is találkozhatunk: a 17. században al- és főispánok kerültek ki a családból, a 18. században pedig először bárói, majd grófi rangot szereztek. Birtokaikat megtalálhatjuk a Felvidéken (Nyitra és Pozsony vármegyében), a Dunántúlon (Tolnában) és a Tiszántúlon (Békésben) egyaránt.

Egy udvarhű család sarja

Gróf nagyapponyi Apponyi Albert György Gyula Mária 1846. május 29-én született Bécsben (főnemesi szokás szerint a keresztanya nevét is viselte). Édesapja, Apponyi György, 1848-ban Magyarország főkancellárja volt, ismert „ókonzervatív” politikus, aki a forradalom és szabadságharc idején is az uralkodó pártján maradt. Édesanyja, Júlia, a szintén nagy hírű Sztáray grófok családjából származott.

1857 és 1863 között a kalksburgi jezsuiták nevelték, itt aztán több idegen nyelvet elsajátított: franciát, angolt, németet és olaszt – e tudását már fiatalon kamatoztatta tolmácsként (pl. Deák Ferenc oldalán Dalmáciában). Jogi tanulmányait Bécsben és Pesten folytatta, majd az 1868-ban sikerrel letett bírói vizsga után bejárt több európai országot. Ezalatt megismerkedett néhány francia konzervatív gondolkodóval, részt vett a Szuezi-csatorna nyitóünnepségén, majd hazatérése után a főrendiház jegyzője lett. Közben – pusztán azért, hogy kiismerje magát a gazdasági életben – fizetés nélküli gyakornoki állást töltött be a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumokban. Az 1870-es évektől először a szentendrei, majd a bobrói, végül a jászberényi kerület képviselőjeként indult a választáson. Ez utóbbi mellett élete végéig kitartott.

Hatvanhetesek és negyvennyolcasok között

A dualizmus parlamentarizmusa meglehetősen másként működött, mint napjaink demokratikus berendezkedése.

Az ellenzék tagjának lenni tehát azt jelentette, hogy valaki nagyobb függetlenséget kíván kivívni az országnak (emiatt az ellenzéki pártcsoportok nevében gyakran találkozhatunk a „függetlenségi” és az „1848-as” jelzőkkel), míg a kormánypárt a dualista rendszert elfogadó képviselőket tömörítette. A domináns párt e korszakban Deák-párt néven indult, majd a leghosszabb ideig a Szabadelvű Párt nevet viselte, bár tagjai nagy része inkább konzervatív volt.

A pártviszonyok sem voltak annyira szilárdak mint napjainkban. Például,

Az országgyűlés kétkamarás volt: a főrendiházba rang alapján lehetett bekerülni, a képviselőházba viszont – ahol a fontosabb kérdések dőltek el – csak választás útján. A választójog meglehetősen szűk volt, a lakosságnak kb. 6%-a szavazhatott csupán, emiatt a képviselők nem voltak rászorulva arra, hogy a szélesebb rétegek igényeit kiszolgálják. A választásokon a kormánypárt mindig magabiztos többséget szerzett, így az ellenzéknek nem sok eszköze maradt az események befolyásolására. Ezek közé tartozott az „agyonbeszélés” (hosszú, elnyújtott beszédeket tartottak) és az obstrukció (zajongás, kiabálás), amivel ideig-óráig feltartották a törvényhozás folyamatát.

A „nagy debatter”

Apponyi elfogadta a kiegyezés rendszerét,

ezért a Szabadelvű Párt ún. mérsékelt ellenzékéhez tartozott. Ez azt jelentette, hogy bizonyos esetekben együtt szavazott a kormánypárttal, ám a közös hadsereg ügyében a nemzeti követeléseket képviselte, azaz: Magyarországnak ne kelljen se több újonccal, se több pénzzel ahhoz hozzájárulnia. Ezeket a kérdéseket tízévente tárgyalta újra a magyar és az osztrák fél, ami ilyenkor mindig kiélezett politikai helyzetet okozott. Egy ilyen „véderővita” után volt kénytelen lemondani a tizenöt éve kormányzó Tisza Kálmán miniszterelnök 1890-ben.

Ezekben a parlamenti csatározásokban nagy szerepe volt Apponyinak, aki nemcsak közel kétméteres magasságával, hanem szónoki képességeivel is társai fölé magasodott. Gyakran mondták rá, hogy „nagy debatter”, azaz mesteri vitapartner. Kortársai szerint zengő, mély hangja volt, képes volt többórás beszédeket rögtönözni, amivel az országgyűlést szemlélő hölgyeket is lenyűgözte. „Az igazi szónoklat a szónok és hallgatósága közötti kölcsönhatásból születik” – hangzott Apponyi ars poeticája. Termetével, divatos öltözködésével és jellegzetes sasorrával messziről kitűnt a politikusok közül, ami miatt hamar a korabeli élclapok karikaturistáinak céltáblája lett. Az ekkor szintén képviselőként jelenlévő Mikszáth Kálmán így írt róla:

„Apponyi beszédei megrendítik, összemorzsolják az embereket, de csak az ő szájából hallva, a hatás künn, a friss levegőn, gyorsan párolog ki a fejekből, bár sohase párologhat el végképpen. A frenetikus tetszészaj, mely föl-fölviharzik szavai alatt, egy cseppet se látszik őt melegíteni; nyugodt, hideg marad végig, halavány hosszú arcán nem gyúl ki a pír, szemei nem csillognak tüzesen, homlokán nem cikázik át a hevület derengő fénye, csak nagy orrcimpái látszanak gyorsabban lüktetni, és a ceruza jár sebesebben a kezében.”

Az ellenzék vezéralakja

Pártja több nevet is viselt az évek során: 1881-ben Mérsékelt Ellenzék, 1892-ben Nemzeti Párt néven szerepeltek a választási plakátokon.

Wekerle Sándor miniszterelnök egyházpolitikai reformjait ugyan támogatták, ám a kötelező polgári házassággal már nem értettek egyet. Emellett Apponyi fontosnak tartotta a magyar mezőgazdaság állami támogatását is. Erre nagy szükség lett volna, hiszen a jobbágyfelszabadítás 1849 után nem egészen úgy alakult, ahogyan a reformkorban eltervezték. A nagybirtok továbbra is megőrizte gazdasági súlyát, csak immár nem az ingyenes robotmunkával, hanem a meglehetősen alulfizetett béresek és napszámosok munkájával műveltették meg azt. Apponyi a következőképp látta ezt a problémát 1882-ben:

„A társadalmi és gazdasági erők felszabadított természetes játéka […] csak annak, a ki úgy is erős, erejének még további fokozására, a gyengének elnyomására, sok esetben teljes pusztulására vezet, [ezért] az állami intézményeknek egész súlyát a társadalmilag gyengék számára és azok fentartására kell latba vetni. [Vagyis], a társadalom jelenlegi szervezetének alapjait fenntartva, javítani annak visszásságait.”

Ehhez azonban le kellett volna mondania a hadsereggel kapcsolatos követeléseiről, amire viszont Apponyi nem volt hajlandó, így végül a nemzetiségekkel rendkívül barátságtalan Bánffy Dezső alakított kormányt.

Az 1896-os millenniumi ünnepségek idején az ő javaslatára szüntették be a pártok a politikai csatározást. A sajtóban ez rögtön a Treuga Dei,  vagyis az „isteni béke” éveként terjedt el. Nézetei a századfordulón olyannyira közel kerültek a Szabadelvű Párthoz, hogy saját pártját is beleolvasztotta abba, ő maga pedig a képviselőház elnöke lett. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt a meglehetősen kompromisszumkész miniszterelnöknek, Széll Kálmánnak.

Apponyi igen későn, 51 éves korában nősült meg. Felesége Clothilde von Mensdorff-Pouilly grófnő lett, aki három gyermeket szült neki: György Alexandert, Mária Alexandrinát és Juliannát.

Ellenzéki összefogás – before it was cool

A századforduló „Széll-csendje” hamar véget ért. A Szabadelvű Párt élén felbukkanó Tisza István – elég ellentmondásos módszerekkel – igyekezett felszámolni a parlamenti obstrukciót. Az elharapózó vitának végül az új választások vetettek véget, amit – a dualizmus története során először és utoljára – az ellenzék nyert meg. A kormányzópárt feloszlott, Tisza pedig visszavonult geszti birtokára.

Ferenc József kezdetben nem volt hajlandó elfogadni, hogy a kiegyezéssel szembenálló politikai erők kerüljenek az ország élére,

A tárgyalások végül oda vezettek, hogy az ellenzéki koalíció kormányt alakíthatott az egykori szabadelvű Wekerle Sándor vezetésével. Ebben a kormányban Apponyi vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. A koalíciós kormány meglehetősen beszűkült mozgástérrel bírt, ráadásul az azt alkotó pártok is állandóan civakodtak egymással, így néhány szimbolikus, erősen nemzeti töltetű intézkedéseken kívül (mint amilyen Thököly Imre és Zrínyi Ilona hamvainak hazahozatala Törökországból) nem sok érdemlegeset tudott alkotni.

A Lex Apponyi

Apponyi kultuszminiszteri működése a mai napig ellentmondásos. Az általa benyújtott és elfogadtatott népiskolai törvény egyik célja az volt, hogy folytassa Eötvös József művét. Hatására több száz iskolaépületet húztak fel országszerte, széles tömegek számára biztosítva ezzel az ingyenes népiskolai oktatást. A tanítói pályát vonzóvá tette, hogy megnövelte a pedagógusok fizetését, miközben a tankönyvek minőségére is nagyobb figyelmet fordítottak.

Ahogyan a törvényszöveg fogalmaz:

„... a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.”

Ennek végrehajtása azonban meglehetősen erőszakosra sikeredett, ráadásul ahol a fenti célkitűzés nem sikerült, ott a tanítókat elbocsáthatták állásukból. Ennek következtében például a szlovák tannyelvű iskolák száma nagyjából a negyedére csökkent. Nem véletlen, hogy

Apponyira ekkor ragadt rá Európa-szerte a sovinizmus bélyege. Miniszteri munkáját a neves költő és újságíró, Ady Endre is bírálta.

A háború és a forradalmak

A koalíciós kormány bukását követően Tisza István megújult erővel tért vissza. Újjászervezte a konzervatív erőket, és immár Nemzeti Munkapárt néven kerültek kormányra, Apponyi alakja pedig szép lassan háttérbe szorult. A századfordulón olyan ifjú politikusok próbálkoztak a helyére lépni, mint Kossuth Ferenc, Justh Gyula vagy Károlyi Mihály.

Az első világháború idején – ismét az ő szavára – a kormány és ellenzék között újra beköszöntött a Treuga Dei, ami egészen Ferenc József 1916-os haláláig fennállt. Az elhúzódó harcok és a lakosság egyre növekvő terheinek hatására azonban az ellenzék egyre nagyobb beleszólást követelt a kormányzásba. Az ekkor létrehozott ellenőrző bizottságnak Apponyi is tagja lett, miközben

Tisza azonban erről hallani sem akart, inkább lemondott. Az ezt követő két kormányban Apponyi ismét a kultuszminiszteri tárcát vezette. Ekkori tevékenységéből az erdélyi ún. kultúrzónák létrehozását emelhetjük ki, amivel a határmenti területeken érezhető román befolyást akarta visszafogni.

Az 1918-as őszirózsás forradalom idején visszavonult, a Tanácsköztársaság alatt pedig egyik felvidéki birtokán rejtőzött el. Az ellenforradalmi időszakban a neve ismét felmerült, nyelvtudásának és diplomáciai kapcsolatainak többször nagy hasznát vették. Mindeközben már (Teleki Pállal  egyetemben) a béketárgyalások előkészítésére koncentrált.

A versailles-i védőbeszéd

Az 1919 novemberében megalakult Huszár Károly-féle kormány (Horthy Miklós egyetértésével) őt kérte fel arra, hogy

A küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, ahol a békeszerződés tervezetének átvétele után 16-án lehetőséget kaptak a magyar álláspont kifejtésére az ötös tanács – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, USA és Japán – előtt.

Ennek során kitért Magyarország történelmi szerepére, és arra, hogy az itt ezer éve fennálló gazdasági, földrajzi, kulturális egység megőrzése a régió stabilitása céljából is fontos. Apponyi annyit kért, hogy ha ezt mindenképpen megszüntetik, akkor a vitatott területeken legalább népszavazást engedélyezzen a békekonferencia.

Van olyan történészi értékelés, amely szerint Apponyi személye nem volt szerencsés választás, hiszen soviniszta, magyarosítást erőltető politikus hírében állt. A beszéd egyes részei ezt alá is támasztották, például az a passzus, amelyik a szomszéd népek kulturális elmaradottságáról szól:

„Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még egy magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség.”

E kultúrfölény említése azonban ismerősen csenghetett a francia és brit fülek számára, akik hasonló ideológiával igyekeztek alátámasztani a 19. századi gyarmatosítás jogosságát.

Tény, hogy az angolok álláspontját a magyar békeküldöttség megingatta, amit csak úgy tudott a francia diplomácia kiküszöbölni, hogy néhány kis-ázsiai területtel kompenzálta a szigetországot. Ők ugyanis olyan Kelet-Európát akartak,

Ebbe pedig az Apponyi által követelt népszavazás csak belerondított volna. A nagyhatalmak tehát meghallgatták a magyarok érveit, de saját stratégiai érdekeik ellentétesnek bizonyultak azokkal.

Majdnem kormányzó

A békeküldöttség hazatérése után Apponyi neve továbbra is a politika napirendjén maradt. Ennek oka az ún. királykérdés volt: az antant világossá tette, hogy a Habsburgok restaurációját nem tudják elfogadni, így – ideiglenesen – a magyar nemességből kellett kijelölni valakit, aki a következő király megválasztásáig kormányzóként betölti az államfő szerepét.

Először ismét Apponyi neve merült fel, akinek tekintélye és politikai tapasztalata is megvolt ehhez a tisztséghez – idős kora viszont ellene szólt. A másik jelölt az egyre nagyobb befolyással bíró Horthy Miklós volt, aki a Nemzeti Hadsereggel a háta mögött megkerülhetetlen szereplője lett az eseményeknek.

A Nemzetgyűlés 1920. március 1-jén döntött a leendő kormányzó személyéről.

A kérdést épp jókor rendezték, mert húsvétkor IV. Károly úgy döntött, hogy visszatérne Magyarország trónjára.

„Csak külső használatra”

A királykérdés rendezését követően Bethlen István miniszterelnök úgy döntött, hogy a közismerten legitimista Apponyit finoman eltávolítja a politikai életből. Az ő ötlete volt az is, hogy a hetvenhét éves politikus köré kultuszt építsenek.

Budapest díszpolgára, akiről még életében több utcát és teret elneveztek – többek között a mai Ferenciek terét.

Utolsó politikai megbízása 1923-tól kezdődött: ő lett Magyarország fődelegátusa a Nemzetek Szövetségében. Apponyi vállalta a feladatot, de keserűen azért megjegyezte: „Úgy látszik, olyan vagyok hazámnak, mint az orvosság, amelynek üvegére az van írva: csak külső használatra.” A Népszövetségben mindvégig a „nemzet ügyvédje” szerepében lépett fel, és ahol csak tudott, beszélt a trianoni béke igazságtalan voltáról. Több meghívást kapott a világ minden tájáról – például Amerikába, ahol több egyetemen is előadást tartott Közép-Európa helyzetéről. Az angolul kiválóan beszélő politikusról sokaknak Kossuth alakja jutott az eszébe, aki szintén járt az Egyesült Államokban.

Nyolcvanadik és nyolcvanötödik születésnapja alkalmából az egész nemzet őt ünnepelte. Nemzetgyűlési mandátumát (a szokásos jászberényi képviselői pozíciót) mindvégig megtartotta. Apponyi Albert gróf 1933. február 7-én hunyt el Genfben. Gömbös Gyula miniszterelnök kezdeményezésére

A szertartáshoz készített gyászhintó ma a Fiumei úti sírkertben látható, amelynek megtekintéséhez a szellemes(?) nevű APPonyi mobilalkalmazás is ajánlott.

Fia, Apponyi György Alexander 1939-ig országgyűlési képviselő volt. Ellenezte a németbarát politikát, ami miatt az ország 1944-es megszállásakor a Gestapo letartóztatta és a mauthauseni koncentrációs táborba vitette. Szabadulása után az NSZK-ban telepedett le és ott is élt 1970-es haláláig. Lánytestvérei Ausztriában és Franciaországban fejezték be életüket.

NYITÓKÉP: Apponyi Albert. Forrás: Wikimedia Commons / Arcanum Digitális Tudásbázis