Ugyanúgy fotelből nézzük a válságot, mint a szüleink 1989-ben

A kormány járványkezelést, az ellenzék ellenállást mímel, közben ma is a tévé és a kommentfalak előtt nézzük végig az életünket meghatározó események alakulását.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Szokás azt mondani, hogy a mai fiatalok szüleinek generációja a fotelből nézte végig a „rendszerváltást”. A legtöbben tévén követték az életüket meghatározó társadalmi rendszer összeomlását. Egyébként mostanában az is szokás, hogy a „rendszerváltás” szót jelentőségteljes idézőjelben írjuk le, és elmormolunk mellé egy-két felháborodott félmondatot arról, hogy „azóta sem változott semmi” és „az elit kijátszotta a magyarokat” ‘89-ben. A kényelmetlen helyzet azonban az, hogy

Vegyünk egy konkrét példát! A gazdaság megmentésének sajnálatos módon áldozatául esett többek között a hazai turizmus. És a kisvállalkozók. És a melósok. Meg igazából mindenki más, aki nem épp a NER privatizációs hullámán szörfözik. Járulékos veszteség, nyilván. A járványügyi intézkedések ad hoc változnak. Kételkedem abban, hogy létezik még honfitársunk, aki képes komolyan venni a kormányinfó vagy az operatív törzs egy-egy liturgikus standup-előadását. Napestig folytathatnám. Míg azonban a magyar politikai vezetés épp csúfos vereséget szenved az általuk kikiáltott ún. „járvány elleni háborúban”, addig a kormányellenességében esszencializálható politikai szekta parizerperformanszokon röhög.

Ma már ugye semmi sem a régi, még a felháborodás sem. Aki még hajlandó egyáltalán a közélettel-politikával foglalkozni, miként teszi ezt? Többféle típus is elkülöníthető az ellenzékinek nevezett térfélen (a kormánypártiakat most hagyjuk). Tehát olyan ideáltipikus ellenzéki karakterek épültek fel az elmúlt évtizedben, mint a függetlenobjektív jobbantudó, a fotelmozgalmár, a niche-performansz-aktivista, az ájtatos jogállamféltő, stb. Ami közös bennük, hogy egyikük sem viszi igazán vásárra a bőrét. Viszont jól ismerjük őket a facebookos dühöngőcsoportokból és kommentfalakról.

Gúnyolódok, de valójában a közösségi médiában materializálódó szimuláció nagyon is hatékony. Már abban az értelemben, hogy tényleg nagyjából mindenki elhiszi róla, hogy valós és működik. Meg egyébként is, ha már kenyér nem jut, legalább cirkusz legyen.

Az egyszeri ellenzéki mindettől függetlenül este megnyitja böngészőjében a Nagy Kékséget, és a bulvárpolitikai sajtóban elolvassa, hogy milyen újabb cinikus lépéssel sodorta most-már-tényleg-a-szakadék-szélére az ún. jogállamot a Fidesz. Ezen mélységesen és végzetesen felháborodik – aznap hatodszorra. Minden erejét latba vetve kommentben elküldi az anyjába az összes „fidess keretlegényt” vagy „gyúrcsányistát”, aztán időszakosan kielégülve megy a dolgára. Ma is az asztalra csapott. Ez az ország már rég káoszba süllyedt volna ilyen józan hangok nélkül, mint az övé. Az online véleménybuborékban zajló szimuláció azonban csak az érme egyik oldala.

Eközben ugyanis „odakint” pusztító járvány tombol, amellyel szemben Magyarország 133 legbátrabb embere minden erejét latba vetve szavazza meg újra és újra a veszélyhelyzeti felhatalmazást.

Sőt, óvó figyelmük még arra is kiterjed, hogy életünk minden területét érintő korlátozásokkal védjék a lakosságot a veszélytől. Is. Meg egyébként minden mástól. Az első komolyabb enyhítés egyébként a négymillió beoltott elérésekor történt, április 30-án. A veszélyhelyzeti kormányzás meghosszabbítását bő két héttel később, május 18-án ennek ellenére megszavazta a kormánypárti többség.

Egy kósza eretnek gondolattól vezérelve viszont vessünk egy szemtelen pillantást a kőkemény statisztikákra vagy – Orbán Viktor kérésére – a halálozási arányszámokra! Az idei év elejére a számok kérlelhetetlenül bizonyították, hogy ezen a téren EU- és világszinten is igen gyatrán állunk. Ezért aztán meg is érkezett az új kormányzati narratíva, azaz, hogy valójában az oltási kampány sikere mutatja a védekezés sikerességét.

Ezzel csak egyetlen probléma van:

Igazán nem akarok játszadozni a kitartó olvasó vérnyomásával, de azért szánjunk egy elfojtott gondolatot még a Schrödinger-féle vakcinaregisztrációs oldalra is, ami hol működik, hol nem. Így kerek a történet.

A járványkezelésnek csúfolt dilettantizmusparádé egy szinte teljesen esetleges intézkedéshalmaz. Nekem ugyan senki ne mondja, hogy négymillió elsőoltakozónál még nem biztonságos éjfél után az utcára menni, de 5 milliónál már igen, miközben az Aldiban a munka után rituálisan hömpölygő tömegrévület végig rendben volt! Ezek az intézkedések vagy egyszerűen nem működtek, vagy „csak” nem úgy, ahogy a döntéshozók akarták, hogy működjenek. Cserébe korábban alapvetőnek gondolt jogokról és döntésekről mondtunk le gondolkodás nélkül.

Az, amire itthon a járvány elleni védekezésként hivatkozunk, valójában nem sokban különbözik egyfajta szimulált cselekvéstől.

A kormányzati sikerpropaganda oksági relációjában kell valami, amivel „magyarázhatók” győztes hadvezérünk „világszínvonalú” eredményei. Viszont ez a konstrukció elfedi a valóságot, ráadásul pontosan ugyanúgy, mint a fentebbi példában a facebookos felháborodás.

A két mesterségesen konstruált valóság ezen a ponton összeér: egyik oldalról a kormány a saját „járványkezelését” próbálja járványkezelésként eladni, miközben a gazdasági hátországát menti ki (erről sokan és sokat írtak az egyetemi alapítványok vagy az önkormányzati bérlakásprivatizáció kapcsán például itt , itt , itt  vagy itt) és döntési helyzetekben tanácstalanul toporog. Másik oldalról

Ha az ellenzéki attitűd dühbe csapna át, majd valódi cselekvéshez vezetne, akkor a fideszes szemfényvesztés körül nagyon gyorsan elfogyna a levegő. Ehelyett a NER-konform ellenzék inkább nem vállal kockázatot azzal, hogy szerveződik, hogy utcára megy, hogy sztrájkol, hogy kérdez, hogy megkérdőjelez. Facebookon dühöngünk és hergeljük magunkat a saját buborékunkban, majd beletörődve nyugtázzuk, hogy megtettük, amit lehetett.

Szimbolikus ellenállással, súlytalan felháborodással legitimáljuk a status quo-t. A meztelen igazság az, hogy ma is a tévé (vagy épp a kommentfalak) előtt nézzük végig az életünket meghatározó események alakulását, miközben a konszenzusos álvalóságunk nem több, mint felszínes és szimbolikus cselekvések halmaza.

X generációs ismerőseim történeteiből a rendszerváltás euforikus, várakozásokkal és lehetőségekkel teli időszakként rajzolódik ki, de azért a sztorizások mögött felsejlik a füstös szobákban folytatott tárgyalások és a nyilvánosság elől rejtett alkuk motívuma is. Én kezdő gimnazista koromban, a NER első ciklusában ébredtem politikai öntudatra, így számomra már csak ennyi látszik ‘89 örökségéből. A szimulált politikai-közéleti álvalóságok nyomasztó dominanciája.

Zenthe Ferenc nyomán tehát lehet, hogy kétszer kettő néha öt, viszont a fentiek tekintetében úgy tűnik, hogy

A szerző szociológushallgató. Olvasnál még tőle? Itt megteheted. Vitáznál vele? Írj!