Ernst Jünger a munkást éltette, a liberalizmust bírálta, szerette a természetet, de a háborút is, örömmel vett részt Párizs német megszállásában, barátja volt Carl Schmitt, nem tagadta meg Adolf Hitlert. A konzervatív Helmut Kohl a legnagyobbnak tartotta, a szocialista François Mitterrand állítólag még a betegágyánál is felkereste. Kibogozható-e egy ilyen bonyolult – ráadásul 103 évig tartó – élet?
Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!
A munkás, a „deindividualizált ember” felülírja a szubsztanciátlanságba hanyatlott-életvesztett polgárt, túléli az individuum halálát, és legitimálja a technológia előretörését – írja Ernst Jünger a 20. századi jobboldal egyik legjelentékenyebb mestergondolkodója A munkás című könyvében. Az elevenséget tanúsító, az eredettel még kapcsolatot tartó munkás maga alá rendeli a fogyasztó szerepkörét, hiszen nem mérhető a „semmibe futó” fogyasztás felől, és eljuttatja a technológiát a „végső rendeltetéséhez” – valójában
A harmincas években született műről, amely sajátos helyet foglal el a túlságosan is extenzív életműben, aztán Heidegger írt terjedelmes kommentárt. Jünger viszontírással tisztelgett a filozófus hatvanadik születésnapján.
Amikor az Ó-Európa olyan politikusai, mint Helmut Kohl és François Mitterand kézenfogva emlékeznek az I. világháború egyik legpusztítóbb harcmezejére – mármint arra, amely Verdunhoz kapcsolódik –, nos, ott áll mellettük a „metafizikus dezertőrség” magaslatait ostromló Jünger. Tisztelettel viszonyulnak hozzá, a tanúhoz, a résztvevőhöz: a kis pikardiai faluban, Guillemont-ban még egy utcát is elneveznek róla. Pedig ez az ember két iszonyatos háborúban is harcol a németek oldalán – nem is akárhogyan, hiszen a legmagasabb német katonai kitüntetések tulajdonosa, és ő az, aki
A baloldali gondolkodáson edződött olvasó, aki valamiféle higiéniai okok folytán nem kíván effajta jobboldali szerzők műveibe belemélyedni, vélhetően Walter Benjamint betűzve találkozhatott először Jünger nevével. Nála a „fronttapasztalat” írója jelenik meg, aki undorodva a burzsoá liberalizmus számító mindennapjaitól, beleszédül a háború apoteózisába. Jünger a felfrissített nacionalizmus szekértolójaként látja, hogy az I. világháború után vajúdik valami, amit a „heroikus realizmus” távlatából akar megérteni
És Jünger számára valóban fontosabbnak bizonyult a technológia távlatában értelmezett háború, mint a nácik iránti lojalitás. Érdemes felidézni: háborús naplója, amely azonnal nemzetközi hírnevet kölcsönöz a szerzőnek, a mai napig ünneplésben részesül, akadnak bizony olyan irodalomkritikusok, akik elragadtatással állítják,
Ám persze mindez csak a kezdet, azaz egy parányi rész az egészből: az író Jünger életműve ugyanis elképesztően terebélyes, valószínűleg csak azok ismerik az opust a maga teljességében, akik valamilyen oknál fogva arra vállalkoznak, hogy rendszerszerű igénnyel tanulmányozzák a könyveket, vagy éppenséggel Jünger kitartó követői.
Az életmű sajátos mivolta nem engedi, hogy egyértelmű jellemzéssel éljek: nevezték már Jüngert vonakodó nácinak; vagy a nemzeti szocializmus kínlódó „szerelmesének”; vagy írónak, aki minden esszéírói virtuozitása-különössége ellenére csak-csak odakacsint a náci ideológia képviselőire ̶– ám túl sok dolog rekesztődik ki az effajta értelmezési keretekből. A német ideológia fejleményeit jegyző értelmező ismeri a sokszor forgatott jelzetet – mármint a konzervatív forradalmárhoz kapcsolódót. Ám még a konzervativizmus és a forradalmiság párosítása sem merít ki minden aspektust. Valójában Jünger egy két lábon járó ellentmondás-jelenség, aki
Amikor a II. világháború alatt, az említett módon bevonul Párizsba, akkor is felszínre jut a különféle műveltségtömböket görgető író alakja, aki mint afféle dandy-értelmiségi szívesen fényképezkedik, és készen áll arra, hogy intellektuális beszélgetéseket folytasson – fittyet hányva a háborús környezetnek. Mondjuk fogadja a hozzá hasonlóan problematikus jogászt, Carl Schmittet, aki éppen saját Baudelaire-fordításairól szeretne eszmét cserélni – Baudelaire amúgy is széles látóhatárt jelent Jünger számára, nem utolsósorban a kábítószeres révületet illető érdekeltsége okán.
Olvassunk bele a párizsi naplóba! A francia fővárosban Jünger szinte rögtön olyan nagyságokat keres fel, mint Picasso, Braque vagy Louis-Férdinande Céline. Ő jegyzi le az utóbbi híres írónak azt a borzongató kifakadását is, miszerint nem igazán érti, hogy a Párizsban tanyázó németek miért bánnak olyan kesztyűs kézzel a zsidókkal.
Közben megszállottan bogarászik és botanikus vizsgálatokat folytat. Jünger ugyanis nemcsak, hogy zoológiát tanult az egyetemen, hanem mint rovarkutatóban élénken él benne az obszesszív természettudományos érdeklődés – ezt amúgy tetten lehet érni ama későbbi könyvében is, amely
Különféle fejtegetések sorakoznak itt a meszkalinról, a kenderről, a hasis és az ópium filozófiai aspektusairól. És ott a háttérben a tettes- és beszélgetőtárs, a LSD avatott atyja, Albert Hoffmann, valamint a vele való találkozásba-párbeszédbe beékelődő tét folytonos latolgatása.
És még azt szajkózzák a különféle műveletlen értelmezők, hogy a pszichedelikus szerekhez való kötődés, a delírium- és eksztáziskeresés afféle baloldali komiszság, amely kizárólagosan olyan emberekhez tapad, mint Sartre, Bloch, vagy Benjamin! Mintha a pszichedelikum iránti rajongó viszonyulás csupán a „félőrült” Timothy Leary vagy 1968 szereplőinek különbejáratú időtöltése lenne! Jünger éppenséggel ostorozza a túlészszerűsített „civilizáció” hamis viszonyulását a delírium iránt: újra kellene taglalni az alapvető kérdéseket.
Egyszóval: a bal- és jobboldal egyaránt kínlódhat Jüngerrel. Jellemző, hogy
nem is olyan régen a New York-i Telos könyvkiadó jelentette meg a fájdalomról írt könyvét. Hovatovább, a könyv előszóírója, az ismert Russell Berman ugyan konstatálja, hogy az „illiberális” német szerző kritikai sortűz alá veszi a polgári élet vezérelveit, és semmibe veszi azokat a szabadságformákat, amelyek nélkül a baloldal sem tudna lélegzetet venni, mégis –a modernitásba rögzült álságos tendenciák szemléltetésével, és a vonatkozó kérdésekkel – sok helyütt egy húron pendül a kultúrkritikus baloldallal.
Ugyanez a baloldal rögzítheti: Jünger kritika alá vonja a liberalizmus individualizmusát, ám egyúttal távol tartja magát attól, hogy a kollektivizmus képleteibe oltsa be az egyént – amikor vallatóra fogják, az „anarch” fogalmát említi, amely ugyan rokonságban áll az anarchizmussal, mégis különbözik tőle.
Egyébként valóban érvényes az állítás, hiszen Jünger expressis verbis elévültnek minősíti a liberalizmus „védelemnyújtó” stratégiáját. Ám teszi ezt azért, mert úgy gondolja, hogy
Azt hangoztatja folyton, hogy a technológia, a szerialitás, a standardizáció, az áruvédjegyek megsemmisítették az individuum jegyeit – az üres ismétlésbe fulladó autófogyasztót külön említi mint elrettentő példát, alkalomadtán már-már a baloldalnak az elidegenedéssel kapcsolatos eszmefuttatásait idézve.
A harmincas években állítólag találkozott olyan személyekkel is, mint a baloldal kultikus alakja, Bertold Brecht, aki talán tisztelettel szólt róla. És írt ama nevezetes Widerstand nevezetű lapba, amelyet a nacionalista bolsevizmus legérdekesebb orgánumának tartottak, és amelyet az az Ernst Niekisch szerkesztett, akit a nácik félholtra kínozva egészen 1945-ig koncentrációs táborban tartottak.
A jobboldal megannyi virágot gyűjthet a jüngeri földön, ám megütközve kénytelen megállapítani, hogy az író például nagy érdeklődéssel fordult a szovjet szocializmus tervfogalmához, vagy őszinte figyelemmel kísérte a „szovjet munkásállam” dinamikáját – mindeközben nem is követhetnénk el nagyobb baklövést, mintha a hidegháború lapos ideologizálásának utórezgéseként azt fontolgatnánk, hogy a „szélsőségek, mármint a totalitarizmusok vonzzák egymást”. Vagy – horribile dictu – nézzük csak meg, hogy Jünger milyen értő kommentárt írt Lev Trockij önéletrajzához. Ott járt-kelt ennélfogva a jobboldal útjain, anomáliai miatt
Persze mindvégig a nemzetiszocializmushoz való viszonya a legkínosabb, és az inga ide-oda leng. Jünger a harmincas években visszautasítja, hogy íróként bevegyék az egyik nácik által dirigált akadémiába, még a hírhedt nemzetiszocialista orgánumhoz, a Völkischer Beobachterhez is feddő szavakat intéz.
Ám ne felejtsük: mindeközben a hírneve és elfogadottsága töretlen, írói csillaga pedig jó ideig magasan ragyog. És a párizsi naplóban egy pillanatban felsejlik az információ a náciknak a keleti fronton elkövetett rettenetes gaztetteiről. Aztán semmi. Lehet persze, hogy a gyanús Jüngert a titkosszolgálat éberen figyeli.
igaz, szorongató helyzetben van, az egyik fia gyanúba is keveredik. A kivárás taktikáját választotta, érvelnek tisztelői.
A háború utáni Jünger, aki felett ott csüng a denácifikáció kardja, elutasítja a náci rémtetteket, a biológiai rasszista szupremácia gondolatát, ám ezirányú kritikája sohasem teljes, azaz sohasem ér el oda, ahova sokan szeretnék, hogy eljusson. Úgy tűnik, hogy Jünger
erre utal egyik nyilatkozata, amelyben azt fogalmazta meg, hogy feleségével ugyan Németország lojális állampolgárai, de a birodalom gondolata továbbra is ott lelhető gondolkodási horizontján ̶. azt csak találgathatjuk, hogy hogyan vélekedne a mai merkeli, állítólagosan húzódozó, német hegemónia kapcsán. Igaz, a háború utáni Jünger önmagát a szemlélő szerepében láttatja, egy olyan szerepben, amely távolságot tart a világgal szemben és nem szeretne ideológiai illúziók hatása alatt állni.
Mindenesetre a háború után kikényszerített, ám nem túlságosan hosszú szilencium után elkezdődik az eleinte támaszra szoruló Jünger írói diadalútja, és a szerencse is segíti, így a baloldali irodalomkedvelők pártolása. Hírneve azonban nem koldulásból táplálkozik, hiszen nemcsak az életmű méretei gigásziak, de a megszerzett díjak, titulusok száma is meghökkentő.
A spanyolok díszdoktorátusokat adtak neki, és a nyugatnémetek sem fukarkodtak a díjakkal, alkalomadtán nagy port kavarva. 1982-ben a Zöldek megpróbálták megakadályozni, hogy egy ilyen kínosan összetett múlttal rendelkező, a náci világgal mégiscsak erős kötődéseket mutató ember rangos díjban, mármint a Frankfurti Goethe-díjban részesüljön. Mindhiába.
Nemrégen néztem meg – ki tudja, hányadszor – Jean Renoir régi, vigasztaló filmjét, A nagy ábrándot, a felejthetetlen Erich von Stroheimmel, aki a gerincsebesülése miatt járógépet viselő német táborparancsnok szerepét játssza. Stroheim, amikor friss vizet önt a cserepes virágra – ezzel jelezve, hogy mennyire kedveli a természetet – pillanatokra mintha Jüngert idézné meg. Igaz, a német táborparancsnok alakjából hiányzik az eksztázist és az intellektualitást olyan erősen egybevonó jüngeri attitűd.
A harctéren szerzett sebesülések – állította – idővel egyre súlyosabbak voltak, ám visszatekintve úgyis csak egybeolvadtak az emlékezetben. Százhárom évesen halt meg 1998-ban. A híradások szerint korábban a betegágyánál tiszteletét tette a már szóba hozott Mitterand. De a látogatók között ott volt Jorge Luis Borges is. Különös élet, különös halál.
Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!
GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.