A holokauszt és a gyarmatosítás történelmi emlékei a jelenben élnek tovább az izraeli-palesztin konfliktusban – és főleg annak értelmezésében. A holokauszt miatti felelősség azonban nemcsak Izrael jelenlegi etnicista államiságának támogatását jelentheti, hanem kritikusabb hozzáállást: az emberi jogokat, az áldozatok áldozatainak védelmét is. Különben Izraelből éppen állítólagos védelmezői csinálnak egy új Spártát.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Előszeretettel beszélünk és vitatkozunk Izraelről és Palesztináról, izraeliekről és palesztinokról. Eközben jól tudjuk, hogy e két fogalom
történelmileg és sokak fejében ma is egymást nagyrészt fedő területeket jelöl.
Márpedig rendkívül apró területről van szó: bár ismét szalagcímekben szerepel világszerte „Izrael és Palesztina”, összkiterjedésük nem éri el Magyarország harmadát.
Összefonódó történetek
A Magyarország harmadnyi területén jelenleg mintegy 14 millióan laknak: nagyságrendileg annyi zsidó, ahány palesztin arab. E két, belülről is erősen rétegzett, egymáshoz képest rendkívül egyenlőtlen lehetőséggel rendelkező embercsoport sorsa – köztük csaknem ötmillió palesztinnak, akik Izraelnek és (értelemszerűen) a még mindig nem létező palesztin államnak se polgárai – az elmúlt mintegy száz év során mélyen és szerencsétlenül összefonódott.
És korántsem csupán azért, mert Izrael lakosságának nagyjából 20 százaléka arab (az ő többségük amúgy nem izraeli arabnak, hanem határozottan palesztinnak tartja magát), a megszállás alatt tartott Ciszjordánia lakosainak pedig immár 28 százaléka zsidó; bár ezen – Kelet-Jeruzsálemet leszámítva is – mintegy 400 ezer lakos többségének státusza enyhén szólva vitatott, mivel ők telepesként katonai megszállás alatt álló idegen területre költöztek be, amit nemzetközi jogi normák határozottan tiltanak.
Mély és szerencsétlen összefonódást látunk: az Izrael állama és a palesztin nép közti, évtizedek óta feloldhatatlannak tűnő konfrontációt éppúgy jellemzik a mindennapos konfliktusok, a fel-fellángoló, aszimmetrikus erőszak, ahogy az egymást kizáró narratívák is.
A rendszeresen fellángoló és teljesen sohasem kialvadó erőszakot épp e narratívák és a rájuk felhúzott kizárólagos identitások táplálják. E kizárólagosságoknak a működését a kelet-európai nacionalizmusok kapcsán éppenséggel jól ismerhetjük: gondoljunk csak arra, hogy magyarok és románok évszázadok óta együtt laknak Erdélyben, mégis mindkét nemzeti oldalon erőteljes a „magyar Erdély” és a „román Erdély”, a másik oldalt gyakorlatilag kiretusáló képe.
Miért figyel az egész világ a térségre?
Izrael és a palesztinok esetében mik e kizárólagos narratívák legfőbb forrásai? Európai szemszögből vizsgálva a kérdést, Izrael a holokausztot követően létrehozott zsidó állam, melyet az antiszemitizmus rettenetes története egyenesen megkövetelt – és melynek akár csak éles kritikája mindmáig gyakran a zsidóellenesség súlyos vádját vonja maga után.
A modern arab történelem keretében tárgyalva Izrael állama viszont a második világháború után véget érő gyarmati uralom kivételesnek számító, botrányos folytatása. Ezen
palesztin szemszögből szemlélve Izrael a Közel-Keletbe ékelt nyugatias ihletésű állam, melyet legfőképpen Európából származó telepesek nagyhatalmi támogatással hoztak létre,
és mely (immár hivatalosan is zsidó nemzetállamként) a helyi őslakosok feletti uralmon, az ő nagyfokú kirekesztésükön és rendszeres megaláztatásukon nyugszik. Gyakran említett és tagadhatatlanul jelentős különbség van az izraeli állampolgársággal rendelkező és az izraeli katonai megszállás alatt élő palesztinok között, de – amint épp az elmúlt hetekben láthattuk – a kirekesztés és megaláztatás közös élményei ezeket a különbségeket képesek áthidalni.
E konfliktus forrásául tehát mind a népirtások, mint a gyarmatosítás történetét meg lehet jelölni
– mondhatni: a modern történelem e két rendkívül erőteljes metanarratívája egyaránt képes markáns értelmezését adni ezen apró területen játszódó súlyos viszálynak. A vallási szinten túlmenően Izrael és a palesztin nép konfliktusának épp ez adja világtörténelmi jelentőséget is; vallási szimbolikáján túlmenően ezért is képes erős érzelmeket mozgósítani a világ számos táján.
E konfliktus világpolitikai jelentősége is részben abból származik, hogy e két elbeszélés, melyeket történelmileg egyaránt legitimnek tekinthetünk, politikailag mindmáig kizárják egymást. Politikailag szemlélve ugyanis
Izrael állama vagy az európai holokausztra adott, vitathatatlanul jogos válasz (és ilyen módon elutasíthatatlan), vagy az arabok megszállásának és elnyomásának folytatólagos eszköze (és ilyen módon elfogadhatatlan).
Ezen apró, zsidók és arabok által nagyjából hasonló arányban, ráadásul rendkívül sűrűn lakott területen a bizalom növelése és az érdemi megbékélés elképzelhetetlen marad mindaddig, amíg egymást ennyire élesen kizáró narratívák uralkodnak mindkét oldalon.
Áldozatok áldozata
Elemzői szemmel ugyanakkor azt is látjuk, hogy a palesztin és izraeli narratívák fontos pontokon tükrözik egymást. Némileg távolabbról szemlélve világos például, hogy a visszatérésnek az elűzött palesztinok által gyakran követelt joga éppenséggel az izraeli zsidó visszatérés gyakorlatát tükrözi, azzal van dialogikus-elutasító viszonyban. Bizonyos értelemben az 1948-as, Izrael állam alapításához kapcsolódó palesztin Nakba (azaz Katasztrófa) a közelmúltban felerősödő emlékezete is a holokauszt traumáját középpontba állító izraeli politikai kultúra sajátos terméke, azt részben utánozni próbáló kritikája.
Edward Said, az immár csaknem húsz éve elhunyt palesztin-amerikai irodalmár és közértelmiségi
a palesztin népet nem véletlenül nevezte az áldozatok áldozatának.
Úgy gondolom, Said ezáltal két fontos dolgot is leszögezett. Azt, hogy a zsidósággal szembeni európai népirtással palesztinként tisztában kell lenni és azt minden további nélkül el kell ismerni, mégpedig nem utolsósorban azért, hogy a zsidók e példátlan üldöztetésének palesztinokra gyakorolt negatív hatásait is érdemben felmérhessük és elismertethessük.
A zsidóság irányában érzett, teljességgel megalapozott európai bűntudatnak a palesztin nép ugyanis – módfelett tragikus módon – mindmáig kárvallottja.
A holokausztot nyugati egyetemen tanító magyar kutatóként ezért határozottan úgy gondolom, hogy ezen másodlagos következményekkel – újfent Said kifejezésével élve: az áldozatok áldozataival – is elengedhetetlen az őszinte történelmi szembenézés. Ugyanakkor azt is fontos észben tartanunk, hogy immár az izraeli és a palesztin oldalon rettegők, fenyegetők és erőszakoskodók között is alacsony a holokausztot vagy a nakbát egykor átéltek aránya.
Mi következik a holokausztból a Közel-Keleten?
A mai helyzet megértéséhez sokkal inkább 1967-ig érdemes visszamennünk, amikor is Izrael államának sikerült elfoglalnia „Izrael és Palesztina” teljes területét. Izrael e katonai fennhatóságához pedig – Gázából való 2005-ös névleges kivonulása ellenére – immár több mint fél évszázada ragaszkodik makacs és ugyancsak erőszakos módon. Jóindulatúan is azt mondhatjuk, hogy
az erősebb fél minden menetben nagyobbakat üt vissza.
A holokauszt példátlanul rettenetes tapasztalatából szemlátomást többféle következtetést is le lehet vonni. A militarizmuson és meglehetősen tágan értett nemzetbiztonságon alapuló zsidó nemzetállam e lehetséges következtetések egyike. Hogy ennek csak a legnyilvánvalóbb alternatíváját említsem, lehetséges – és zsidó körökben is gyakori – a béke szükségességére és az emberi jogok univerzalizmusára következtetni.
A 21. század eleji Izrael a közelmúlt rettenetes zsidó traumáiból szemlátomást inkább partikularista-etnocentrikus következtetést von le.
E következtetés mondhatni csatolt részei azon meggyőződések, hogy a világ jelentős része meggyőződéses antiszemita lenne, és hogy a zsidókat ismét a megsemmisítés réme fenyegeti.
Az antiszemitizmus rendkívül súlyos és az elmúlt években Európában is tovább fokozódó probléma, Izrael államának pedig kétségkívül vannak vérmes ellenségei. Ezzel együtt is elmondható, hogy
a külvilág antiszemitizmusának visszatérő izraeli hangsúlyozása valahol mégiscsak a „magyarellenesség” vádjának a magyar nacionalisták általi sulykolásával rokon:
az állami nacionalista propaganda része. Úgy látom, hogy a világ egyik legfejlettebb hadseregével, többek között nukleáris fegyverekkel rendelkező Izrael megsemmisítésének rémképe szintén valós félelmeket mozgósít és válik ily módon a dacos, a kiegyezést eleve lehetetlennek tartó politikai mobilizálás eszközévé.
Ki segít Izraelnek?
E helyzetben Izrael lelkes külhoni támogatói, így elsősorban az egyesült államokbeli, de hazánkban is aktív keresztény fundamentalisták kapcsán legalábbis felvethető, hogy valójában
Izrael államának korunk Spártájává alakulását támogatják:
Izrael katonai dominanciáját és sokmillió palesztin elnyomásának bebetonozását segítik elő. Ennek immár több, mint fél évszázada zajló megvalósítása Izraelt belülről korrumpálja, és ez teszi ügyét nemzetközileg egyre kevésbé elfogadottá.
Ahogy a fentebb idézett Said kifejtette, Izrael létrehozása és felfejlesztése nem csupán demográfiai, gazdasági-tulajdonjogi és hadászati-technológiai projekt volt: 20. századi sikereiben a diplomáciai és propagandisztikus tevékenységnek szintúgy kulcsszerep jutott. A palesztinok – „Izrael és Palesztina” lakosainak jelenleg csaknem feléről van szó – feletti hadászati, gazdasági és technológiai fölény továbbra is adott, a demográfiai realitás azonban már mást, azaz két nagyságrendileg azonos méretű helyi lakosságot mutat.
Izrael palesztinokkal szemben régóta élvezett diplomáciai és propagandisztikus előnye pedig – nem utolsósorban az emberi jogi tudatosság nyugati növekedése és a palesztin területekről érkező közvetlen online kommunikáció következtében – érezhetően megcsappant. „Izrael és Palesztina” lakosainak, akárcsak Izrael állam kritikus szellemű európai támogatóinak – akik közé magamat is sorolom –
el kell gondolkodniuk a kizárólagos narratívák pusztító erején,
akárcsak az összefonódások elkerülhetetlenségén.
A szerző történész, a maastrichti egyetem oktatója. Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
