Puhl Sándor a világ tetején – és most már fölötte

A labdarúgásnak tizenhét szabálya van. De meccseket nem csak elbírálni, hanem vezetni az tud, aki ismeri a láthatatlan tizennyolcadikat. Puhl Sándornak a tehetsége és egyénisége tette lehetővé, hogy még a magyar focivilágból is kitörhessen, és nemzetközi meccseket vezethessen.

Jó játékvezetőből nagyon sok van. Olyan játékvezetőből, aki egyéniség, már kevesebb. Olyanok pedig, akikre egymást követő nemzedékek is emlékezni fognak, abból pedig nagyon kevés.

Nyilván a szurkolók az egyes hibákra sokáig képesek emlékezni, de Puhl Sándor nem ezért lett referencia a magyar játékvezetés történetében. Ha csak a BEK (BL)-döntőt nézzük, akkor ott járt, ahol magyar játékvezető előtte nagyon régen (1981-ben Palotai Károly), utána is sok időt telt el (2011-ben Kassai Viktor), és egyelőre

A Dortmund–Juventus mérkőzést, akár csak az 1994-es Brazília-Olaszország mérkőzést ő aztán tényleg vezette. Sokak példaképe, Palotai Károly – akiről tehetségprogramot is elneveztek Puhl második vezetői időszakában – nem egy alkalommal mondta el szakmai beszélgetések alkalmával:

Fontos intelem ez, mert megannyi kezdő sporttárs gondolja azt: a mérkőzések róla szólnak. Legalábbis szerintük róluk kellene. Vannak olyanok, akik sajátos szabályértelmezésükkel be is teljesítik ezt a küldetést. Akik viszont így járnak el, soha nem is jutnak előbbre. Ahogyan az se, aki végig a háttérben akar maradni, és azt gondolja elégséges, ha megfújja a szabálytalanságot, beállítja a sorfalat, képes minél messzebb elfutni, amikor az édesanyjával való közeledésre bíztatja egy-egy játékos az ítélet után, vagy az sem baj, hogy félévente tizenkétszer veszik körbe játékosok egy-egy döntés után fenyegetőleg. Ez nem játékvezetés, illetve egy szinten az, de

Ugyanis vannak olyan pillanatok, amikor egy játékvezetőnek be kell lépnie a mérkőzésbe; amikor jelezni kell a határt; amikor szabálykönyvből meg nem tanulható módon érzékeltetni kell, hogy kinél van a síp, és miért. Mert egy dolog látni valamit, viszont további képesség kell elfogadtatni a döntést a vétkes csapattal és csapatvezetőivel.

Akik utóbbiban, illetve hasonló képességekben tanárok, azokból lesznek az egyéniségek, azokra fogunk meseszerűen emlékezni. Puhl ezen játékvezetők egyike volt, aki olyan szinten dirigálta a mérkőzéseket, olyan játékosokkal találta meg a hangot, akiktől a játékvezetőket kritizáló sokaság még autogrammot se mert volna kérni. Az, hogy a kommunikációnak milyen formáját és dramaturgiáját alkalmazta, az nyilván egyéniségének függvénye,

Ahogyan a hozzá hasonló, de kevesebb nagy meccset vezető jó játékvezetőknek sem.

Puhlnak – akárcsak Vágner Lászlónak vagy Kassai Viktornak, de akár a többi, nemzetközi meccseken is dudáló hazai bíráknak – komoly induló hátrányuk volt és lesz más országok bíróival szemben. Míg egy topligás játékvezető olyan csapatoknak vezet otthon, amelyek egy jelentős része európai kupákban játszik, illetve bajnokságuk színvonala még a szemnek is gyors, addig Puhlnak olyan legendás nemzetközi beágyazottsággal bíró csapatokkal kellett készülnie, mint például egy, a csapatok között talán meg nem bundázott BVSC-Volán vagy egy nyilván pörgős, komoly fizikai alapozást kívánó Stadler FC-Nagykanizsa mérkőzés. Ahogy Kassai csapata sem úgy érkezik meg BL-döntőre, hogy közben felejthetetlen „minden meccs rangadó”-tornádóban kellett helytállniuk. És mégis így jutnak fel a csúcsra. Felkészülésük során,

Puhl aktív, majd első vezetői pályafutása a magyar (sport)politikai kapitalizmus legfurcsább időszakával esik egybe, kezdve a Bodnár Györgyök jelenlétével Kovács Attila politikai és egyéb megpuccsolásán át egészen az MLSZ permanens belső hatalmi ügyeiig. Ezek a játékvezető-társadalmat sem hagyták érintetlenül, már csak azért sem, mert

Az, hogy maga a játékvezetői testület mennyire és hogyan vett részt az MLSZ belső küzdelmeiben, azokra pedig mindenki emlékezik valahogyan. Ki jobban, ki rosszabbul.

Puhl Sándor emellett még egy olyan korszak szülötte volt, amely meglehetősen messze állt a professzionális játékvezetés-képzéstől. Az akkor még világszerte hódító Cooper-teszt-felkészülések (későbbi teljes) irracionalitásának ismerőssége, illetve videós ellenőrzések rendszere, vagy a szakmai képzések nyugati importja lényegében véve ismeretlen volt.

Ezeket a magyar játékvezetésbe a 2000-es években ad hoc jelleggel hozták be a külföldi szakemberekkel találkozó és érintkező játékvezetők, majd pedig Vágner László elnöksége idején történt meg az a fordulat, ami után beszélhetünk a játékvezetés professzionalizálódásáról vagy annak kezdetéről – legalábbis e sorok szerzője azon közhelyen túl, miszerint „a játékvezetés hivatás”, akkor kezdte el azt tapasztalni saját, illetve más, nem nemzetközi színtéren is mozgó játékvezető-társának mindennapjaiban.

Egy olyan globális térben kell(ett) a magyar játékvezetőknek versenyképesnek lenniük, amelyben nem csak nemzeti bajnokságuk „árazhatja be” a bírót, hanem komoly sportdiplomáciai útvesztőkben, Nyugat-Kelet küzdelmekben, informális hálózatokon belüli érdekérvényesítési sajátosságok közepette kellett oda jutniuk, ahova Puhl Sándor jutott.

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a 2011 utáni sportvezetői periódusa nem tudta az előző vezetés időszakát hozni. Megannyi tényező együttállása – lásd előbbiek is – következménye az, hogy az utóbbi években sok alkalmas és képes hazai játékvezető nemzetközi áttörése várat magára.

Puhl négyszer volt a világ legjobbja. Egyszer sem kevés ez, de négyszer, az kellő szerénységre kell, hogy intsen mindenkit, aki akár egy-egy talán hibás döntése kapcsán emlékezik. Ami azt illeti: az évek során játékvezetői berkekben nem erről voltak híresek a Puhl vezette meccsek, hanem a pontos ítélkezések mellett a játékosok kezelésének gyakorlatáról. Az archívfelvételeken

De ezzel megint ott vagyok, hogy ki a jó, az egyéniség és az emlékezetes. Egy ilyen játékvezető hunyt el ma.

Hogy miért lesz valaki játékvezető, arra sokféle választ lehet adni. Hogy miért marad az, arra már nehezebb válaszolni. Sokan kérdezhetik, hogy „mi az öröm abban”, hogy minden hét szombatja és vasárnapja elfoglaltság, hogy heti x és – és ha valaki már profi – napi y számú edzés van? Miért öröm az, amikor egy játékvezető a hétvégén már indul egy meccsre, és akkor ér haza, amikor mások már alszanak. Miért öröm válogatott káromkodásokkal a fülben hazamenni, vagy az emberi befogadóképességen túli nyáltengerrel a hajban – már ha valaki alacsonyabb osztályban vezet. Valóban, mindezekben semmi öröm nincs.

A remény van ebben, a tartás, hogy az ember eljuthat oda – reálisabban inkább annak környékére –, ahol Puhl vezetett. Hogy képessé válhat arra: ne csak az egymás melletti falvak („szomszédvárak”) meccsén tudjon fegyelmet tartani – ami egyúttal néha felér az extrém sport kockázatával is –, hanem egy Paul Gascoigne, Romárió vagy Paulo Sousa (aki ugye Détári Lajos szerint nem tudja megmutatni a gyakorlatokat, bezzeg ő) is elszerényedik egy-egy döntése után.

A labdarúgás játékszabályainak tizenhét fejezete van. Az ezekben foglaltak a minimális szintet jelentik ahhoz, hogy valaki tényező legyen.

Ez nem másolható, nem lejegyzetelhető, nem erőltethető, bár részben tanulható. Egyéniségnek lenni, biztosnak lenni magában és döntéseiben, vezetni a meccset, ne pedig bírája lenni játékosoknak és életnek. Ezért érdemes játékvezetőnek lenni. A mai nappal egy sporttárssal kevesebb, akitől ezt a pályakezdők megtanulhatják.

A szerző 2011-2012 között az NB I-es, 2008-2020 között az NB II-es játékvezetői keret tagja volt.