Az Oscar-díj egy újabb ízléstelen kvótafilmet választott magának

A nettó ostobaság piedesztálja, amikor azt hisszük, hogy rasszizmussal lehet felszámolni a rasszizmust.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A Travon Free által írt és társrendezett Két távoli idegen című 32 perces rövidfilm kapta idén az élőszereplős rövidfilmeknek járó Oscar-díjat, ezzel pedig ki is jelölte azt az esztétikai és tartalmi mezőt, ami várhatóan sok film alapját képezi majd a jövőbeni díjazás reményében.

2024-től az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia által minden évben átadott Oscar-díjat ugyanis csak az az alkotás kaphatja meg, amelyik teljesíti a szervezeti diverzitást előíró követelményeket. Ennek értelmében csak azok a filmek kerülhetnek a zsűri elé, amikben a főszereplőt vagy egy fontos mellékszereplőt egy alulreprezentált csoportból származó színész alakít, illetve ennek a hozzáállásnak kell érvényesülnie a gyártási és marketingfolyamatokban egyaránt. Emellett fontos kikötés még, hogy a kisebb szerepek 30 százalékára női, fogyatékkal élő, etnikai vagy szexuális kisebbséghez tartozó színészeket válasszanak.

Az Oscar-díj korszellemnek való alávetettsége és ízlésbűnözése korántsem egy hirtelen pálfordulás eredménye. Évtizedes viszonylatban érezhető tendencia az elismeréssel kapcsolatban, hogy a tömeg által üdvözölt filmfogyasztási igényeket félelmetes szervilizmussal elégíti ki. Gondoljunk csak A bombák földje Oscar-díjára, amit a Becstelen Brigantyk elől húzott be 2010-ben.

Nem is volt tehát meglepő, hogy nem a tisztán szakmai elbíráláshoz tértek vissza, hanem helyette a minden fájdalomra gyógyírral kecsegtető kvóta szellemét idézték meg. Az Akadémiában megtanulták, hogy a Twitter-hadsereggel nem jó ötlet konfliktusba kerülni, így ha a tömeg a közösségi médiában az #OscarSoWhite jelszót kántálja, akkor ők készségesen hajolnak meg ennek, parkolópályára téve a jó ízlést és a tiszta kritikai attitűdöt.

Úgy tűnik viszont, hogy nem kell kivárnunk ezt a három évet sem 2024-ig, hiszen az idei rövidfilm kategóriában szobrot nyert Két távoli idegen tökéletes előképéül szolgál a jövő Oscar-díjas filmjeinek. Az alapsztori szerint a fekete főszereplőnk, Carter egy időhurokban ragadt, amiben egy fasisztoid, fehér rendőr újra és újra megöli őt, hiába próbálkozik Carter bármivel, hogy ezt elkerülje.

Ez itt nem más, mint a Reefer Madness Amerikája. De amíg abban füvet kellett szívni hozzá, hogy az ember egy őrült vadállattá váljon, a Két távoli idegenben elég, ha valaki egyszerűen csak egy fehér rendőr.

A filmesztétikai mellényúlásoknál – úgymint kidolgozatlan, silány párbeszédek, faék egyszerűségű, egydimenziós karakterek – jelentősebb kritikát érdemel, hogy az USA valóban húsbavágó problémáit egy szuperhős képregényeket olvasó kisfiú által birtokolt szellemi képességgel és világlátással interpretálták.

Fekete, felsőközéposztálybeli, helyes művész srác = jou.

Fehér, rosszarcú, aranyfogú, náci tisztre emlékeztető rendőr = rósz.

Hadd tegyek egy lépést mégis a realitás irányába. A George Floyd ügye által ihletett forgatókönyv többek között azt a nüansznyi kis különbségtételt felejti el, hogy Floyd nem egy művelt művészfiúcska volt, hanem egy sorozatosan visszaeső, erőszakos bűnelkövető, aki úgy rabolt ki egy házat a társaival, hogy az otthon tartózkodó nő hasának szegezte a fegyverét, amíg a haverjai drogok és értékes tárgyak után kutattak.

Ettől függetlenül természetesen elítélendő az a szakmaiatlan, erőszakos fellépés a már fegyvertelen, megbilincselt Floyddal szemben, ami aztán a halálához vezetett 2020-ban és nem kétséges az sem, hogy a rasszizmus kérdése még egy korántsem lejátszott meccs az USA-ban. Azt viszont nehezen lehet megbocsátani Travon Free-nek és Martin Desmond Roe-nak, hogy ízléstelen propagandafilmet gyártottak egy valódi és jelenlévő, de annál komplexebb problémából. Ez pedig egy óriási öngól, hiszen épp a polarizációt felerősítve veszi el a fókuszt az érdemi válságkezelésről.

Az olyan ostobaságoktól, mint az afrikai földrészt ábrázoló vértócsa, az olyan tragikus giccseken át, mint az őrült pszichopátiás rendőr főgonosz, az olyan rasszista megnyilvánulásokig, mint az összes fehér karakter démonizálása, mindent megtalálunk, amiért

Megtekintését semmilyen korosztálynak, etnikai vagy szexuális kisebbségnek nem ajánlom.

A szerző az f21.hu írója, szerkesztője, Kortárs rovatának vezetője. Vitáznál vele? Írj!