Az óceánjainkban lassan már nem lesz semmi, csak szemét

Kihalt élővilág, kiüresedett tengerek, szemétszigetek az óceánon. A Seaspiracy című dokumentumfilm szerint ilyen jövő vár ránk, ha nem változtatunk jelenlegi szokásainkon, és nem lépünk fel erőteljesebben a kereskedelmi halászat ellen. Vészjósló, hátborzongató, reményteli film, aminek az egyetlen problémája, hogy sokszor a problémákat felnagyítja, hogy hatásvadászabb legyen az alkotása. Kérdés, hogy ezzel a zászlóra tűzött ügynek inkább árt vagy segít.

Március 24-én jött ki a Netflixen Ali Tabrizi dokumentumfilmje, a Seaspiracy (magyar címe A fenntartható halászat valódi arca). A 27 éves Tabrizi filmjében azt akarta körüljárni, hogyan okozza a delfin- és bálnavadászat ezen állatok kipusztulását, azonban hamar eltért a tárgytól, hogy ennél egy sokkal nagyobb problémát mutasson be. Mégpedig azt, 

Sokkal összetettebb a probléma az eldobált szívószálaknál

A dokumentumfilm egy nagyon jól megrendezett, jól követhető narratíván keresztül mutatja be, hogy az ember miként rombolja a szárazföldi mellett immáron jó ideje a vízi élővilágot is. Tabrizi, az elkötelezett zöld aktivista a saját történetén keresztül meséli el, hogy a film készítése során milyen számára fel nem fogható nemtörődömséggel és barbársággal találkozott, ha az óceánok védelméről volt szó.

Kiderítette ugyanis, hogy nem az emberek által eldobott szívószálak fogják kipusztítani az óceánok életvilágát, és még csak nem is az, ha szándékosan bizonyos állatokat próbálnak meg kifogni a vízből, 

Ugyanis a legtöbb műanyag szemét nem azért kerül az óceánba, mert az emberek a szívószálakat vagy az egyszer használható műanyagvillákat eldobálják, hanem mert a különböző halászati felszerelések – kötelek, hálók, zsinórok, csapdák – a vízben maradnak. Egy 2019-es tanulmány szerint évente annyi halászati feleszerelés kerül az óceánjainkba, ami megfelel 55 ezer emeletes busz súlyának, a legtöbb óceánvédő civil szervezet ennek ellenére továbbra is az egyszer használatos műanyagok betiltása ellen kampányol, az oldalaikon pedig fel se tüntetik, hogy a halászat mennyi műanyagszemetet hagy az óceánban évről évre.

Ez a műanyag szemét negatívan hat az óceánok élővilágára: egyrészt a műanyagokat elfogyasztva az állatok megfulladhatnak, másrészről pedig több hal és vízi emlős is az elhagyott halászhálók csapdájában hal meg – és akkor az óceánjaink legnagyobb problémájáról, a túlhalászatról még egyáltalán nem is beszéltünk. A film készítője éppen ezért utána akart járni annak, hogy mit jelent az a bálnákra és a delfinekre nézve, hogy a japán kormány 2019-ben bejelentette: ismét engedélyezik a bálnavadászatot – mindezt annak ellenére, hogy 1982-ben egy nemzetközi szerződésben több ország is elfogadta, hogy felhagynak az állatfaj kereskedelmi vadászatával. 

Bluewashing és a valóság találkozása

Tabrizi a filmjében arra jutott, hogy a tonhalkonzervekre rakott „Dolphin safe” címkét leginkább bemondás alapján kapják meg a gyártók, hiszen a tengerpartoktól 100-200 kilométer távolra már nem ér el a törvény és a hatalom keze, így pedig ellenőrök hiányában a kapitányok bemondására hagyatkoznak a címkét osztogató szervezet munkatársai.

A film szerint

Ugyanis évente több delfin esik áldozatul az ún. „járulékos fogásnak” (bycatch) mint a valódi célzott halászatnak, azaz, amikor a halászok teljesen más élőlényt akartak kifogni, azonban a hálóba más élőlény is bekerült, akiket ezután többnyire már csak holtan dobnak vissza a vízbe.

Az ilyen „járulékos fogásoknak” pedig óriási hatása lehet az ökoszisztémára. Ha elfogynak azon ragadozók, akik az óceáni táplálékpiramis tetején vannak, akkor az egy szinttel alattuk lévők túlszaporodnak, ami egyszerűen a kipusztulásukat hozza magával: miután elfogyasztják az összes halat, amivel táplálkoznak, a táplálékhiány miatt ők is eltűnnek az óceánjainkból.

Emellett a film szerint a túlhalászatra sincs megoldás: hiába vannak nemzetközi egyezmények, vagy az Európai Unióban a Közös Halászati Politikában (KHP) meghatározott kvóták, a halászok ezeket többnyire figyelmen kívül hagyják, és eleve nagyon sokan halásznak ipari szinten illegálisan.

Szépen lassan megöljük az óceáni vadvilágot

Tabrizi egy tanulmányra hivatkozva arra a következtetésre jut, hogyha továbbra is ilyen trendekben folyik a kereskedelmi halászat, 

A dokumentumfilm-készítő változatos statisztikákkal mutatja be, hogy 1970-től mennyivel csökkentek a különböző hal- és vízi emlős populációk, és véleménye szerint, ha a szokásainkon nem változtatunk, akkor ez az emberiség halálát is fogja okozni: ha a vizeinkben megszűnik az élet, akkor az óceán elmocsarasodik, és nem lesz képes megkötni az emberiség által kibocsátott szén-dioxidot.

A film elég vészjósló hangulatú, azonban a legvégén a filmben megszólaló szakértők is egyetértenek abban, hogy

Tabrizi szerint vissza kellene fogni a kereskedelmi halászatot, ezt pedig egyéni szinten úgy tudjuk elérni, ha eleve kevesebb halat fogyasztunk, illetve arra kötelezzük a döntéshozókat, hogy az ipari érdekek helyett elsősorban a környezetvédelmet tartsák szem előtt.

Fontos témáról rosszul, hatásvadász megközelítésben

Ugyanakkor a film kapcsán nem árt megjegyezni, hogy 

Ugyan az egész dokumentumfilmet próbálják egy oknyomozásnak beállítani, de a magát aktivistaként is definiáló Tabrizi vágyvezérelt gondolkodással mutatja be, hogy mindebből a kiút a vegán táplálkozásra való átállás, és a film legvégén még egy növényi eredetű halételeket készítő céget is bemutat mint lehetséges jövőt.

Arra Tabrizi helyesen rátapint, és viszonylag részletesen bemutatja, hogy

és a bemutatott tevékenységeket jobban kéne szabályozni, illetve jobb ellenőrzőrendszert kellene kiépíteni.

Azonban a jelenlegi halászattal kapcsolatos alternatívákat sokszor félreinformálva mutatja be, míg a megkérdezett óceánvédő szervezeteket megszólalóinak szavait kontextusból kiragadva mutatja be, hogy aztán csak a saját narrálásában tudjuk értelmezni az elhangzottakat. Mindezzel azt a narratíváját próbálja erősíteni, hogy ezek a szervezetek, a halászok, a döntéshozók és a média is elhallgatja az általa feltárt nagy igazságot.

Emellett túlzottan csak az ázsiai halászattal foglalkozik: ugyan említés szintjén az Európai Unió, illetve az Egyesült Államok halászati adatait is bemutatja a filmben, leginkább arról szól a film, hogy részben az ázsiai illegális halászok – akik sokszor akár rabszolgákat is dolgoztatnak a hajókon – miként pusztítják ki a Csendes-óceán, illetve az Indiai-óceán élővilágát, és megmentőként a többnyire nyugati fiatalokból álló Sea Shepherd civilszervezet munkásai jelennek meg, akik megakadályozzák, hogy a rabszolgákat dolgoztató, gonosz ázsiai halászok leöljék Szomália partjainál a különböző vízi élőlényeket.

Azt se mutatja be, hogy létezik valóban fenntartható halászat is, és azt sem tárja fel kellőképpen, hogy globálisan igenis próbálnak javítani a halállományon, azonban sokszor régi, elavult számokra hivatkozva inkább azt akarja a néző fejébe verni, hogy az, ahogy a környezetünkkel bánunk, egyáltalán nem jó és nem fentartható. Amiben amúgy igaza is van, hiszen évről évre hamarabb érjük el a túlfogyasztás napját is, azonban ezt egy kicsit manipulálva juttatja el a nézőnek.

Ennek ellenére a Seaspiracy egy jó film, aminek

azonban mindezt egy olyan egysíkú narratívával, amivel nagyon sok támadható felületet hagy magán.

Kérdés, hogy megéri-e az alapvetően fontos témát és ügyet egy olyan hatásvadász dokumentumfilmben bemutatni, ami olykor ferdít, és szintén kérdés, hogy ez árt, vagy végül segít-e az ügyet. Mindenesetre ha a film miatt többen is úgy döntenek, hogy csökkentik a halfogyasztásukat és jobban odafigyelnek a műanyaghasználatra, akkor a célját elérte. 

Ali Tabrizi: Seaspiracy. Netflix 2021. 89 perc.

NYITÓKÉP: Sea Shepherd / Netflix