Az orbáni közép-európai reneszánsz gondolata nemcsak szembemegy a miniszterelnök tényleges tetteivel, de Közép-Európa történelmével és érdekeivel is. Közép-Európa egyrészről valójában Kelet-Európa, másrészről mint eszme éppen ezen keleti térség nyugati felzárkózásának, nyugati identitásának vágyaként született meg.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Orbán Viktor nemrég egy szlovák konzervatív lapnak adott interjúban arról beszélt, hogy erősíteni kellene a közép-európai összefogást és együttműködést, akár olyan gyakorlati kérdésekben is, mint a közlekedés vagy a gazdaság.
Az Azonnalin Illés Gergő üdvözölte is egy esetleges „közép-európai reneszánsz” megszületését, amely a német-francia Európa alternatívája is lehetne; Bauer Tamás ezzel szemben arra mutatott rá, hogy a térség felzárkózásának záloga – márpedig a felzárkózás szüksége ma is minden téren szemmel látható – csak a nyugati szövetséggel lehetséges. Orbán Balázs pedig
magyar utat javasol – jelentsen ez bármit is, bár az biztos, hogy közép-európait ez nem jelent, elvégre Közép-Európa nem csupán Magyarország.
A miniszterelnöki gondolattal azonban legalább három probléma is van, azaz én semmiképpen sem látok bele olyan nagyívű jövőt, mint Illés Gergő teszi.
1. Közép-Európa mint eseti düh
Orbán Viktor már egyszer elmondta, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Ez pontosan így van, éppen ezért felesleges Orbán egy-egy bunkó kiszólásán túlságosan felháborodni, ahogy az is túlzás, ha egy-egy nagyívű tervét – legyen ez most éppen a közép-európai reneszánsz – túlságosan komolyan veszünk.
A tettek ugyanis mást mutatnak. Orbán gumicsizmás „szabadságharcai” Brüsszelben nagyon sokszor csak azt a célt szolgálják, hogy hazai közönsége felé elfedhesse, hogy mennyire szoros a kapcsolata a német ipari körökkel; ahogy Brüsszelben is vélhetően csak a sajtótájékoztatókon kemény,
a zárt ajtók mögött Orbán se verte még szét – és szerencsére vágyai szerint se alakította át – az Európai Uniót.
Ez a politika ismerős a Habsburg Monarchiából is, ahol a magyar és az osztrák parlament delegáltjai kifelé annyira hitelesen játszották nagy ellentéteiket, hogy még a közös üléseiket se közösen tartották – megegyezésekre ugyanis ott voltak a báltermek, a folyosók és a kávéházak. De mindkét félnek a saját nacionalista közönsége felé el kellett játszania, amit azok akarnak hallani.
A szavak és a tettek Közép-Európa kapcsán se illeszkednek Orbánnál.
A visegrádi együtműködés csak 2015-ben lett hirtelen fontos. A menekültpolitikában a keresztényellenes álláspont mögé álltak fel akkor egységesen ezen országok, amely azzal is összefüggött, hogy Varsóban, Prágában, Pozsonyban és Budapesten is – hol balról, hol jobbról – idegenellenes kormányok voltak hatalmon.
Ezen az eseti dühszövetségen túl azonban ma se látszik, hogy miben is állna a visegrádi egység. Orbánnak ez annyira fontos, hogy még a szolidaritást is megtagadja Csehországtól, amikor az orosz diplomatákat utasít ki (Budapest a V4 közül egyedüliként ezt nem tette meg), miután kiderült, hogy az orosz titkosszolgálatoknak szerepük volt egy csehországi lőszerraktár felrobbanásában.
Oroszország kapcsán a visegrádi együttműködésen belül élesebb ellentétek vannak, mint akár a magyar és francia, vagy a magyar és német kormányok között.
Orbán pedig láthatóan nem enged, és ha választania kell a keleti nyitás és a közép-európai reneszánsz között – amely egymást kizárja –, akkor az előbbi mellett dönt. A keleti nyitás persze nem a gazdasági kapcsolatokat jelenti (az egész Európai Unió is nyitott ebben az értelemben a Kelet felé), hanem az ottani maffia- és autoriter módszerek átvételét. Közép-Európa azonban éppen nem ezt jelenti.
2. Közép-Európa mint a nyugatosodás vágya
Közép-Európa eszméje nem a Habsburg Monarchiában született meg, hanem sokkal inkább akkor, amikor a birodalom szétesése után – majd még inkább a második világháború után – az egykori Habsburg-országok többsége egy mélyen kelet-európai birodalom hatalma alá kerültek.
„Közép-Európa” sohasem volt politikai realitás
– hanem a Habsburg Monarchia romjain való álmodozás egyrészről egy sokszor megszépített, kiszinezetett, idilli „boldog békeidőkről”, másrészről a mégiscsak „Nyugathoz” való tartozásról. A Habsburg-mítosz is a birodalom szétesése után született meg irodalmi toposzként – amint Claudio Magris trieszti germanista 1966-os monográfiájában szépen kimutatta. Persze ezen mítoszhoz Magris maga is hozzájárult gyönyörű Duna-könyvével.
A két világháború között számos értelmiségi – különösen a katolikus, legitimista és szabadkőműves körökben – fedezte fel magának a Közép-Európa-eszmét, amely egyszerre jelentett volna eszmei alternatívát a különféle kisállamok bornírt nacionalizmusával és a német, valamint orosz (szovjet) fenyegetéssel szemben.
Egyszerre volt filozófiai, irodalmi és geopolitikai vágykategória Közép-Európa – de egy valami egészen biztos már akkor sem volt: realitás.
Közép-Európa álma aztán még erősebb lett, amikor a térség számos országa szovjet megszállás alá került. Milan Kundera Párizsban élő morva író 1983-as esszéjében fogalmazta meg ezt a gondolatot, amelynek már címe kifejezte, hogy a közép-európaiság nem más, mint a vágyott (visszavágyott?) nyugatiasság: Az elrabolt Nyugat – Közép-Európa tragédiája.
Különösen a lengyel, cseh, szlovák és magyar értelmiség körében ekkoriban Közép-Európa lett az a toposz, amelynek révén legalább eszmei szinten el tudták oldani magukat a Szovjetuniótól, és magukat is valójában a nyugati civilizáció – még ha elrabolt, foglyul ejtett – tagjaiként tudták elképzelni, ábrázolni. Az akkori kelet-európai realitások alapján – és sokban a történelem tekintetében is, elvégre már Szücs Jenő megírta, hogy ez a „Köztes-Európa” nemcsak a szovjet megszállás idején és miatt maradt le a Nyugattól, de mindig is egy köztestérség volt, már nem fejletlen Kelet, de még nem fejlett Nyugat – ez a kunderai esszé inkább volt
csak egy álom. Vagy talán megengedőbben: program.
3. „Közép-Európa” = Kelet-Európa
Persze már a Habsburg Monarchiában is volt egyfajta elitista, kozmopolita és katolikus törekvés arra, hogy megalapozzák irodalmilag és államjogilag Ausztriát mint az itt élő népek közös szupranacionális hazáját. Franz Grillpartzer író vagy a (poszt-)jozefinista államelmélet azonban
sohasem Közép-Európáról, hanem Ausztriáról beszélt és írt.
És ez két szempontból fontos.
Egyrészről azt a térséget, amit mi szeretünk Közép-Európának hívni – azaz az egykori Habsburg-birodalom területét – már Bécsből is mindig is keletnek tartották. Österreich azt jelenti, hogy „keleti birodalom”.
Másrészről ebben volt is egy program: a Habsburgok magukat a Kelet civilizátorának tartották.
A Habsburgok saját küldetésüket éppen abban látták, hogy Galíciától Bosznián át Dalmáciáig elviszik a nyugati értékeket
– legyen ez a katolicizmus, a német nyelv és kultúra vagy a modern oktatás és közigazgatás. Ausztria eszméje nem Közép-Európáról, hanem a keleti végek nyugatosításáról szólt. Arról, amit a kunderai esszé is valójában akart – csak
míg a Habsburgok Kelet-Európát a nyugatosodás tárgyának tartották, Kunderánál Közép-Európa a nyugatosodás keleti alanya lenne.
Az első terv elbukott, a másik pedig sohasem volt igaz.
De egy valamit ez megmutat. Közép-Európában mindig is két eszmeáramlat viaskodott egymással: a nyugatosoké, akiknek Közép-Európa legfeljebb metafora volt arra, hogy igazából ez már Nyugat-Európa (szeretne lenni); valamint a nacionalistáké, akik közül többen is keleti ideológiák felé fordultak: a szerbek az orosz pánszlávizmushoz, a magyarok pedig a hun-turáni-sumér (stb.) vélt rokonsághoz. Ez az oka, hogy a Horthy-kor konzervatív értelmiségének lapját – a Nyugat ellentétét – Napkeletnek hívták.
Nincs önálló közép-európai út
Nincs tehát önálló, külön közép-európai út. Van az az út, amely a nyugatosodást, a gazdasági és civilizációs – mai napig is szükséges – felzárkózást szorgalmazza (legyenek ezek akár katolikus legitimisták vagy kozmopolita liberálisok ötletei). És van az az út, amely magát sajátosnak, különlegesnek, egyedinek hiszi – amint Orbán Balázs is feltalálná a spanyolviaszt és a kereket újra, hátha akkor az majd magyarabb és nem nyugati lesz –, de valójában Nyugat-ellenes. És mivel ebben a térségben is igaz, hogy tertium non datur:
aki nem nyugatos, az szükségszerűen keleties. A „magyar modell” nem más, mint az orosz, török vagy kazah másolása.
Orbán Balázsnak is ajánlom, hogy ne főnökének szavait, hanem tetteit figyelje. Ezt a térségben mindenki felismerte. Nem véletlen, hogy számos közép-európai ország – Horvátország, Ausztria, Szlovénia vagy Románia – nem akarna csatlakozni a V4-ekhez. Amikor ezt csak megpendítette az egykori horvát jobboldali államfő, Kolinda Grabar-Kitarović, saját pártjából is lepisszegték.
A horvát konzervatív kormányfő, Andrej Plenković maga is elmondta, hogy ő szívesebben követi Berlint és Párizst, nem kér a nyugati fősodorral szembeni „közép-európai” (valójában: Nyugat-ellenes, keleties) különutakból. Ahogy Klaus Johannis román államfő se kért 2019-ben Orbán „új Közép-Európájából”. De Mikulaš Dzurinda, egykori szlovák konzervatív kormányfő is kontraproduktívnak nevezte Orbán nemrégi felvetéseit a szlovák interjújában.
Az, hogy Magyarországon – ellentétben a közép-európai térség majdnem mindegyik országával – éppen a jobboldal akar mindig valamilyen úton, jelszó alatt Nyugat-Európától elhajolni, eltávolodni, az csupán az itteni sérelmi nacionalizmus következménye. Ugyanezen sérelmi frusztráció magyarázza, hogy a Nyugat-ellenes keletiesség a magyar mellett csak a szerb jobboldalon van jelen még a térségben egyedüliként.
Közép-Európa reneszánsza tehát vagy a nyugati felzárkózás – és azt minden itteni állam sokszor egymással is versenyezve tudhatja elérni –, vagy a keleti lesüllyedés, amibe Orbán tizenegy éve taszítja az országot. A közép-európaiság tehát nem lehet önálló politikai stratégia, legfeljebb emlékezetpolitikai, amennyiben is azon utolsó közös államalakulatunkra, a Habsburg Monarchiára emlékezünk Prágától Szarajevóig közösen pozitívan, amely e térséget felzárkóztatni próbálta – és
amelyet ugyanazon tettek és szavak vertek szét, amelyeket Orbán Viktornál láthatunk és Orbán Balázsnál olvashatunk.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vagy vitázz vele!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
