Az a meglepő, hogy eddig nem tört ki lázadás az izraeli arabok között, nem az, hogy most igen

2021.05.14. 11:10

Lod és Ramle, az Izraelen belüli legsúlyosabb arab lázadások és erőszak színhelyei a palesztinok számára 1948 óta ügyük megalázásának jelképe, bár erről az izraeli társadalom ma is keveset tud. Az izraeli arabok a járvány alatt és után újra megtanulták, nincs igazi, döntő különbség köztük és gázai, ciszjordániai társaik között, most együtt keltek fel.

Az a meglepő, hogy eddig nem tört ki lázadás az izraeli arabok között, nem az, hogy most igen

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

1948. július 12-én, csupán másfél hónappal a független izraeli állam kikiáltása után az izraeli védelmi erők őse, a Hagana egységei megérkeztek az arab lakosságú al-Luda és Ramle városainak térségébe.

Az egységek, amelyeket az akkor még ifjú, a hatnapos háború során Izrael hősévé váló Mose Dáján vezetett, akkor délben, máig tisztázatlan körülmények között több mint kétszáz al-ludai arabot (nőket, öregeket és gyerekeket is) mészárolt le a városban, ablakokon át hullottak rájuk a gránátok, és izraeli oldalról, történészek által még ma is nagyon erősen vitatott körülmények között, egy akció során aknavető-találat érte a városközpontban található kisebb mecsetet, amelyben egyedül 70 civil arab veszítette életét. A támadás után mind az ötvenezer, részben helyi, részben már máshonnan oda menekült palesztint távozásra kényszerítették, 17 kilométert kellett gyalogolniuk a jordániai hadsereg frontvonalaiig: eközben még további számos ember halt meg fáradtság és kiszáradás következtében.

Az egyik izraeli katona, Jerahmiél Kahanovics 2013-ban, a Kibucok Egyesületének lapjában, a Jediot Hakibucban beszélt erről. Saját értékelése szerint etnikai tisztogatásban vett részt 1948-ban al-Ludban. Civilek házainak ablakán dobáltak be gránátokat, majd arra kellett figyelniük, hogy a kivonuló arab lakók közül senki ne maradjon le a menetből, vagy forduljon hátra. Ahogyan Kahanovics mindezt a lapban akkor az őt kérdező újságírónak elmondta:

„– Mit érezhetnél, miután ilyen dolgot tettél? De ha nem tesszük meg, talán még ma is harcolnánk. Ezek után [a városbeli gyilkosságok után] a Browning géppuskával a patak fölé rendeltek, amelyen át a lakók elmenekültek. Bárki, aki lemaradt vagy letért az útjukról, golyót kapott.

– Öntől is?

– Tőlem is. Rettenetesen éreztem magamat tőle, de remek lövész voltam, és néha arra kértek, csak egyetlen golyót lőjek mindegyikbe. A Ramle város melletti faluban két lövés is elég volt. 45 perc alatt kiürült a falu. Értették az üzenetet.”

Kahanovics és mások emlékezései nyolc éve óriási felháborodást okoztak. Amiről a veterán katona beszélt, az nem más volt, mint amit a palesztin nép azóta a Vésznek (Nakba) nevez, és amiről 2011 óta Izraelben törvény mondja ki: illegális róla oktatni az ország diákjait. Izrael minden évben, a függetlenség napján megünnepli, hogy 1948-ban független, szabad állammá vált, de ez az alapító történet a dicsőségesen és hősiesen túlélt háborúkról és a palesztin terror zsidó áldozatairól szól, miközben az izraeli hadsereg áldozatai még ennyi év után sem részei a történetnek.

Ami pedig a palesztin területeken, Kelet-Jeruzsálemben, Gázában és az izraeli városok palesztin fiataljai által indított lázadások nyomán most történik, az még mindig ennek a történetnek a része.

Al-Lud városát ma Lodnak hívják, körülbelül 40 percre esik vonattal Tel-Aviv-Jaffa központjától, és kedd óta éppen ezen a helyen a palesztinok nyílt lázadásba léptek mai zsidó szomszédjaik ellen. Sem a mostani lázadásokat, sem a palesztin ellenállás, terrorizmus jelenségeit, sem semmi mást nem lehet az évtizedek alatt kiformálódó valóság nélkül értékelni. 

Lodban, ahol május 11. éjszakáján zsinagógák gyulladtak lángra, miután május 10-én egy zsidó fiatal gépfegyverrel ölt meg egy 25 éves, helyi palesztin taxisofőrt, és miután az al-Aksza mecseten belül is könnygázas agresszióra került sor május 7-én és 8-án, a civilek közötti agressziót képtelenség anélkül néznünk, hogy tudomásul vennénk: az immár kisebbségbe szorított palesztinok követik el ezeket. Azok, akik generációk óta hordozzák a népirtás és kizavarás emlékét, akik immár a hetvenezres Lodban csak húszezren vannak mint az eredetileg maradni engedélyezett, de házaik és földjeik elhagyására kötelezett lakók leszármazottai.

Az 1948 után érkező zsidó városlakók persze lényegében semmit sem tudtak arról, kiknek a házaiba költöznek be, mi történt ott előtte. Nekik a város története akkor kezdődött, és a bibliai korba nyúlik vissza. A város fölé emelkedő nagymecset és Szent György-templom történelmi rejtélyekké, idealizált, romanticizált jelképekké váltak, az „őslakos” arabok pedig a 2010-es évektől fallal körülvett városrészben kénytelenek összeszorítva élni, építési engedélyt pedig a legritkább esetben kapnak. Eközben a zsidó lakosok nyugodtan, nagyobb területen, megszorítások nélkül élhetik az életüket.

A Nakba és következményei, az 1967-es hatnapos háború, az 1973-as, Izraelt kezdetben nehéz helyzetbe hozó jom kippuri háború csak tovább formálta ezt az elnyomást, és ha lehet: rafináltabbá és erősebbé tette a zsidók és arabok elválasztását, miközben a hivatalos izraeli állami verzió folyamatosan dehumanizálta a „másikat”, az arabot a szemükben, azt sugallva: őket likvidálni, ellenük igazságtalanságokat elkövetni nem olyan nagy bűn.

A Nakbát is okozó, Izrael függetlenségének 1948. májusi kikiáltását követően fellángoló arab-izraeli háborút már áprilistól több súlyos incidens előzte meg: a Jeruzsálemtől nem messzire, a ma Herzl-hegynek nevezett magaslat mögötti Deír Jaszín arab faluban mai tudásunk szerint 177 arab civilt gyilkolt meg két akkoriban a cionista mozgalomban is páriának tekintett zsidó terrorszervezet, a Menáhem Begin későbbi miniszterelnök által irányított Irgun és a sokszor csupán Stern-csoportnak nevezett Lehi.

Korabeli beszámolók az akkor a jordániai irányítású Arab Légió és más helyi palesztin felkelők által körülzárt, zsidó lakosságú Nyugat-Jeruzsálemben arra is emlékeznek, hogy az Irgun és a Stern-csoport emberei az arab civileket a meggyilkolásuk előtt mintegy trófeaként körbe is hordozták. Deir Jaszínt bosszú követte, kibucok lakosságát mészárolták le arab terrorcsoportok, róluk az akkor Izrael ellen harcoló, jordán Arab Légió állította később azt, hogy tőlük függetlenül követték el a mészárlásokat. Maga Izrael akkori formájában tehát véres háborúban született, ahol mindkét fél óriási veszteségeket okozott a másiknak.

Akárhogyan is folytak le a helybeli mészárlások, az eredmény számokban jól mérhető: a szélesebb akció 50-70 ezer embert űzött el otthonaiból, az elűzés szándékos volt, és része volt annak a folyamatnak, amely során Izrael körülbelül 750 ezer muszlim arab távozásának erőszakos kikényszerítése által megalakult. A ma mintegy 100 és 200 milliárd dollár körülire becsült, palesztinok által hátrahagyott vagyont az új állam szétosztotta, újrafelhasználta, kompenzációs tervek sohasem születtek.

Mindez négy évvel a magyar holokauszt kezdete után történt, miközben 1946-47 folyamán a zsidó betelepülők majdnem egészen pontosan a táborokból érkeztek.

Könnyű lenne azt mondani, hogy a 73 évvel ezelőtti eseményeknek csak kevés közük lehet a mai szociális problémákhoz, de az tény, hogy azóta a palesztin népességet Izrael megalakulása két, jól elkülönülő részre szakította: azokra a muszlim és keresztény arabokra, akik magában Izraelben kicsit több joggal, de még egyértelműen másodrendű állampolgárok maradtak; és azokra, akik az 1948-as békekötés során kialakított, Jeruzsálemen is áthaladó „zöld vonal” az akkori Izrael Állam és a mai Jordán Királyság határát jelölte. Ez a határ 1967-ben, a hatnapos háborúban értelmét veszítette: az izraeli hadsereg akkor a Jordán-folyóig megszállta az arab többségű területet és Kelet-Jeruzsálemet is. Az ENSZ, valamint a nemzetközi közösség ezt ma is megszállásnak tekinti hivatalosan. Izrael azonban – mint azt a tömeges telepépítések teljes Ciszjordánia területén mutatják – már saját birtokaként kezeli ezt a terültetet, miközben az itt talált arab népesség mai leszármazottai továbbra sem állampolgárai az országnak.

Ugyanakkor a történelmi elnyomás nem véletlenül most ütött át nyílt agresszióba: Izraelnek jelenleg 1,5 millió arab-palesztin állampolgára van a hivatalos területén belül (ebbe Ciszjordánia és Gáza nem számít bele), az általuk lakott városok 95 százaléka az izraeli statisztikák szerint a leginkább elmaradott városok közé számít az országban, a munkanélküliség mindig is köztük volt a legmagasabb.

A lázadások mostani fellángolása elsőre meglepő lehet: mi is írtunk arról részletesen, hogy az izraeli arabok növekvő arányban szimpatizáltak a választásokon a Likuddal, Netanjahu jobboldali pártjával. Azonban ezzel együtt került be először iszlamista párt is az izraeli parlamentbe, a Kneszetbe, Lod és Ramla utcáin pedig elsősorban a legfiatalabb generáció vett részt a tüntetésekben és zavargásokban is. Az arab-izraeli (ha úgy tetszik, izraeli palesztin) társadalom tehát láthatóan egyre inkább polarizálódik, és most jelentős réteg jelent meg, akik eddig példátlan, és erőszaktól nem mentes akciókra is elszántak szolidaritásból gázai és kelet-jeruzsálemi társaikkal.

Miközben az ország lakosságának 90 százaléka már legalább egy dózissal oltva lett, az izraeli arabok között ez az arány 60 százalék: az ország törvényeivel összhangban van arab nyelvű tájékozztatás és oltópontok, ők főleg városaik szolgáltatásainak elégtelensége miatt jóval nehezebben jutnak el a közegészségügyi hatóságokig, mint nem arab társaik ha egyáltalán el akarnak odáig jutni és bíznak az izraeli vakcinákban. Mindennek következménye, hogy március elején még az izraeli koronavírus-esetek 50 százaléka közülük került ki, miközben a népességnek csak 21 százalékát adják.

Az izraeli állam szegregációja tehát 2021-re odáig terjedt, hogy míg tavasszal az izraeli többségi társadalomban már nem volt járvány, az izraeli arabok körében még tombolt.

A helyzet a Palesztin Hatóság területein még rosszabb, és ehhez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy noha az oltottsági arány még az izraeli arabok között is kisebb, mint az izraeli társadalomban, sokáig a palesztinok Izraeltől egyáltalán nem jutottak vakcinához, és a későbbi szállítmányok sem elégítették ki a Ciszjordániában és Gázában élő, összesen 4,7 millió palesztin igényeit. A Palesztin Hatóság eredetileg orosz Szputnyik V-vakcinákkal akarta pótolni a hiányt, de ezekből sem érkezett elegendő. A helyzet csak Kelet-Jeruzsálemben jobb egy kicsit, de itt is csak márciusban határozta el Izrael, hogy oltási programot kezd a helyi lakosok között, bevonva a város keleti részének öt palesztin kórházát.

Miközben 1967 után az ősi földre való visszatérés ideológiája, vagy később egyszerűen csak szociális és lakhatási problémák miatt egyre több izraeli zsidó állampolgár költözött a palesztin területeket keresztbe-kasul szabdaló Ciszjordániába, aközben a már eleve ott élő, folyamatosan a nagyobb városokba (Ramallah, Dzsenín, Hebron, Jerikó) szorított palesztin népesség a kétezres évektől egyre szigorúbb elkerítésben, ellenőrzőpontok növekvő erdejében, sokszor alapvető jogaiktól is megfosztva élt közöttük.

Míg egykor mindenféle etnikum és vallás képviselői szabadon járkáltak a városok között, most Ciszjordánia a terület palesztin keresztény és muszlim lakói számára egyre inkább börtönviszonyok közötti életet jelent csak. Az erőszakos építkezéses terjeszkedés a palesztinok és legújabban a dél-izraeli Negev-sivatag beduinjai ellen folyamatos, az Egyesült Államok mint Izrael legnagyobb és legfontosabb szövetségese pedig a védelmen kívül csöndben eltűri (vagy Trump esetében hangosan támogatja) ezeket a tömeges házbontásokat, földeltulajdonításokat és elzárt, a palesztin civilekhez képest luxuskörülmények között épülő lakóparkokat.

Lehetne úgy érvelni, hogy az arab lakosság helyzete 30-40 év alatt rengeteget javult, például Izraelen belül is, lehet azt emlegetni, hogy az izraeli munkahelyeik is egyre inkább toleránsabbak velük, lehetséges kidomborítani, hogy „érthetetlen”, hogy az izraeli városokban hogyan támadnak egymásra addig békés szomszédok.

Csakhogy mindez a legutóbbi évek politikája után elkerülhetetlen: a szociális tényezők, a köztörvényes bűnözés megnövekedése az arab lakosságú területeken a történet fontos része persze. Itt egy népesség évtizedek óta megalázva, Izrael uralkodó állameszméje által csaknem hivatalosan is másodrendű polgárnak tekintve kell, hogy éljen, az izraeli araboknak is napról napra, hétről hétre kellett mindeddig passzívan végignézni a videókat, tudósításokat a gázai terrorbombázásokról. Persze, ahogy azt a fősodratú médiából itt Európában is mind tudjuk, a lényegében körülzárt, börtönszerű gázai enklávét az egyetlen, 2006-os választás óta az iszlamista szunni terrorszervezeteket irányító politikai mozgalom, a Hamász irányítja. A Hamász gázai vezetője és de-facto a körzet palesztin politikai irányítója Iszmáil Hánije rendszeres rakétatámadásai háborús bűnöknek minősülnek a szó minden értelmében, ráadásul

a Hamász-rezsim kegyetlen elnyomás alattt tartja polgárait. De ezt az elnyomást az izraeli hadsereg rendszeres, precíziós támadásnak éppen nem nevezhető bombázásai tartják gyakorlatilag életben.

Sőt, már a hatalmat is annak köszönhette itt a Hamász, hogy enyhülésre a szigorú katonai ellenőrzés miatt a paleszin politikai csoportok között esély sem mutatkozott, legalább a gázai izraeli telepesek szervezett kiürítése, tehát 2005 óta. Viszont az Izrael általi bombatámadások egy olyan Gázára, ahol a népsűrűség jelenleg 5046 fő négyzetkilométerenként, önkéntelenül mindig rengeteg civil áldozattal fog járni, ezek pedig ugyancsak háborús bűnök.

Lodban és Ramlában a történelem robbant ki a hét elején, sokszor kegyetlen, erőszakos formában, amelyre csütörtökön a nem kevésbé kegyetlen válasz is megjött: jelenleg az izraeli rendőrség és biztonsági erők által eltűrt formában zsidó szélsőséges „önkéntesek” csoportjai járják ezeknek a városoknak a palesztin negyedeit, és a Lodban hirtelen megjelenő, szélsőséges ciszjordániai zsidó, fegyveres telepesek még a taxisofőr koporsójánál gyászolókra is rátámadtak.

Az 1994-es oslói békeegyezmény óta létező Palesztin Hatóság, amit Jasszer Arafat halála óta egy huzamban Mahmúd Abbasz és a Fatah vezet, ebben a lázadásban, amely annyi idő után Ciszjordániában, Izraelen belül és Gázában is egyszerre tört ki a palesztinok között, és persze az egész történetben inkább passzív, hatalomnélküli és időnként dicstelen szerepet játszik.

Az egykor palesztin autonóm államkezdeménynek szánt Hatóság Ciszjordániában ugyanis mára nem több, mint fogatlan oroszlán, akik leginkább attól félnek, hogy tiszta törvényhozási választásokat kell rendezniük, ahol esetleg leváltják őket. Ilyen választás utoljára 2006-ban volt, és annak súlyos eredménye lett, az iszlamista Hamásznak most is a legtöbb, 73 helye van a törvényhozásban, a régen Arafat idején egyeduralkodó PFSZ (Fatah) pedig csupán második lett. A 2005-ös elnökválasztás után, amit a Hamász még bojkottált, ez sokként érte az akkor még kétharmaddal megválasztott Mahmúd Abbasz elnököt, és noha a választás ellenére Ciszjordániában megőrizte hatalmát, Gázát át kellett adnia a Hamásznak. Azóta azonban, egészen 2021-ig, mindig elhalasztották a parlamenti választásokat, és csak idén döntöttek úgy, végre meg kell azokat tartani. A felmérések szerint a Fatah itt végleg elveszítheti hatalmát és a Hamász átveheti a teljes irányítást.

Mindkét mozgalomnak van azonban problémája, ez pedig a gázai és ciszjordániai társadalom 30 százalékát adó 18 és 29 év közötti palesztin generáció kiábrándulása a politikájukból. A sokszor izraeli telepesek által háborgatott ciszjordániai arabok a Fatah milíciáját mára már egyszerű, Izraelt fű alatt segítő rendfenntartóknak látják, a Fatah és Hamász rendszere is számos alkalommal tartóztat le fiatal aktivistákat és bloggereket. A Hamasz eközben brutálisan fojtotta el a helyi gazdasági problémák, magas árak ellen szerverőző Élni akarunk internetes mozgalom tüntetéseit is Gázában.  

A mostani harag ellenük, a széttagolt és autoriter palesztin politikusok ellen is szól, számos ifjú palesztin ugyanis mindkét mozgalmat egyszerűen az izraeli megszállás hasznos hülyéinek tartja.

Mindebbe ékelődik bele az izraeli zsidók alapítástörténete, amelyet viszont mindenki megtanul a helyi iskolákban, miközben a Nakbára való megemlékezések maguk is vagy tiltottak, vagy szélsőjobboldali izraeli zsidó szervezetek növekvő tiltakozásával és agressziójával járnak együtt. Nem lehet egyenlő felek „vitájáról”, „kölcsönös agressziójáról” úgy híreket írni, hogy nem világítjuk meg: a küzdelem maga hihetetlenül egyenlőtlen, amikor a Hamász iszlamista terrorszervezet 1050 rakétája sem képes valódi széleskörű pusztítást okozni az izraeli civilek körében az ország high-tech védelmi rendszere miatt, amikor a jellemzően Molotov-koktélokkal és kövekkel felfegyverkezett palesztin lázongókkal, késes terroristákkal szemben gépfegyveres, golyóálló mellényes katonák lépnek fel.

Ha az internetről, közösségi médiából szerezzük a híreket, ott sokszor egyenlő felek háborújának tűnhet mindez, de nem az.

Ha az izraeliek felraknak egy fotót arról, hogy egy kórház újszülött csecsemőit bombabiztos óvóhelyre kellett vinni a Hamasz rakétái elől, az persze megrázó, a félelmük valódi, a gázai rakétatámadások minden nap életeket tesznek kockára. De a lerombolt gázai toronyházak alól előkerülő halott csecsemők fotóit is látjuk, amelyek mindössze pár kilométerre onnan készültek, nekik sem óvóhely nem jut, sem valódi kórház. A gázaiaknak nincsenek bombabiztos óvóhelyeik, az izraeli légierő pedig folyamatosan bombázza a civil lakosságot is arra hivatkozva, hogy a célpontként szolgáló toronyház, vagy épület egy-egy Hamász-irodát is tartalmaz. A légitámadások előtt az izraeli légierő rendszeresen figyelmezteti is erre az ott lakókat. Ezzel együtt a civil áldozatok száma ma már a 80-at is átlépte, közülük 13 gyermek is meghalt.

Ráadásul most a háborúnak nem látszik még olyan gyors vége sem, mint az 1800 gázai halottal járó 2014-es offenzívának. Beni Gantz izraeli védelmi miniszter ugyanis egészen szokatlan hidegvérrel nemrég úgy nyilatkozott, addig tart a bombázás, amíg teljes csend nem lesz Gázában, kevés kétséget hagyva afelől, hogy a mostani nem szokványos megtorló akciókkal gyökeresen akarják Gázát pacifikálni a haderő és légierő segítségével.

Arundhati Roy indiai író egyszer úgy fogalmazott: éhségsztrájkot csak az tud folytatni, aki előtte nem éhezett. Lehetséges persze azt az unásig ismert követelményt megfogalmazni ma is, hogy valaki patikamérlegen ítélje el a „két harcoló felet”, és lehet Európából „békés ellenállásra” biztatni a már évtizedek óta ezzel semmit el nem érő palesztinokat az igazságtalanságok ellen. 

Izrael és az izraeliek tudják a legjobban az, hogy ez nem lehetséges. Amit ma az izraeli állam és civilek elleni erőszaknak látunk, az a Benjamin Netanjahu hosszú, második kormányzása alatt egyre népesebb, egyre agresszívabb és egyre kevésbé korlátozott izraeli szélsőjobb és a hadsereg mindennapos, palesztinok elleni erőszakos tevékenységének: az iskolákba és kórházakba igyekvők feltartóztatásának, a szavazás akadályozási kísérleteinek Izraelen belül, a szabad szemmel is jól látható vagyoni, lakhatási elnyomásnak, tehát az évek óta sokszor intenzívebben, sokszor pedig enyhébben csepegtetett őslakosok elleni méregnek a következménye.

Így is kell írnunk és beszélnünk erről.

Május 15-én a palesztinok világszerte a Nakba napján az őket akkor ért katasztrófára emlékeznek. Ez a jelenlegi helyzetben különösen súlyos, újabb gyújtópontokhoz vezethet a harcban.

Olvass még Tóth Csaba Tibortól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

FOTÓ: Quds News Network / Twitter

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől
Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek