Harminc éven át mindenki gyűlölte, mégis ő irányít a háttérből

2021.05.13. 14:32

A hetvenes években kommunista volt, a nyolcvanas években már a baloldal és szakszervezetek brit Munkáspárton belüli réme. Kétszer bukott bele korrupciós ügybe, kétszer tért vissza. Később európai biztos lett, és mint kiderült, Jeffrey Epstein barátja volt. Peter Mandelson mindent megtestesít, amit az elmúlt harminc évben a brit Munkáspártban mindenki gyűlölt, most mégis ő irányítja a Corbyn utáni korszakot a háttérből. Portré Tony Blair egykori fekete hercegéről!

Harminc éven át mindenki gyűlölte, mégis ő irányít a háttérből

Alig derült ki, hogy az északkelet-angliai, 1976 óta mindig munkáspárti Hartlepool városa végül óriási fölénnyel, 52 százalékkal a konzervatív jelöltre szavazott a május 6-i időközi választáson, a BBC 4-es rádiócsatornáján máris megjelent a munkáspárti pártvezetést hivatalosan tanácsadóként segítő Mandelson, Tony Blair egykori spindoctora és főtanácsadója, aki 2021 februárjában Keir Starmer mellé tért vissza, hogy megmagyarázza a vereséget. Mandelson, aki valamikor, 1991-től maga is Hartlepool munkáspárti képviselője volt, röviden úgy fogalmazott,

„két C” okozta a hartlepooli súlyos baloldali vereséget: a covid és Corbyn.

Az ezt kijelentő Mandelson Hartlepool egykori képviselőjeként Tony Blair kormányának egyik legtöbb botrányt okozó tagja volt. A Munkáspárt neoliberális fordulatának egyik atyja viszont most a balszárnyra kenné a teljes süllyedést, de ez nem is meglepő, hiszen valamikor még ő beszélt arról, hogy nem kellenek a pártba „koszos overálos szakszervezetisek”.

A csak Tony Blair sötét hercegének nevezett kampánytanácsadó és politikus mindig sötét ügyeiről volt híres, fotók bizonyítják például, hogy járt a 18 éven aluli lányokat befolyásos emberek kénye-kedvére futtató Jeffrey Epstein repülőjén és villáiban is. 2015 után tért vissza az aktív politikai szerephez, saját bevallása szerint azért, hogy a párt előző vezetőjét, Jeremy Corbynt bármilyen eszközzel megbuktassa, mivel túl baloldalinak tartotta.

Jól értesült források szerint jelenleg senki egy mondatot sem mondhat el Mandelson áldása nélkül a westminsteri ellenzéki képviselők között, akkor nem csoda, hogy Keir Starmer által vezetett Munkáspárt választási problémákkal küzd: a legutóbbi mérések szerint mintegy 14 százalékponttal vannak az időközi választások után lemaradva a toryk mögött. Sokakat sokkolt például, hogy a hartlepooli vereség után Starmer éppen a népszerűbb északi segédjeit váltotta le az árnyékkormányból: mennie kellett Angela Rayner képviselőnek, a párt vezetőhelyettesének és Anneliese Doddsnak, a második parlamenti embernek számító árnyékkancellárnak is. Utóbbi helyre kifejezetten még Boris Johnson mostani brit kormányánál is jobboldalibb, piacpárti politikát támogató, és még az EU-s bevándorlókkal szemben is sokszor kritikus Rachel Reeves került.

Mint azonban politikai körökből azóta kiderült, mindezért nem elsősorban Starmert, hanem a szálakat hátulról február óta mozgató régi blairista, Peter Mandelson lehet a felelős.

Mandelson hartlepooli választást követő kritikus megszólalását május 12-én követte a munkáspárti elit hivatalos lapjában, a New Statesmanben és a kereskedelmi ITV „Jó Reggelt, Britannia” című műsorában Tony Blair volt kormányfő cikke és interjúja. Mindegyik arra épült, hogy a Munkáspárt nem a dolgozók, hanem „a progresszió, a fejlődés pártja” kell, hogy legyen, ehhez pedig az kell Blair szerint, hogy mindenki lássa, Corbynéknak már semmi köze az ellenzékhez. Cikke és szavai a Blairt hívószavakkal és kommunikációs tanácsokkal gyakran ellátó Mandelsonéval gyanúsan egybeesett.

Ha az eddigi adatokat nézzük, azok nagyjából azt bizonyítják, hogy nincsen igazuk. Corbyn ugyan megbukott, és személye sem volt túl népszerű a britek körében, Keir Starmer jelenlegi pártvezető viszont alig népszerűbb most, mint Corbyn volt utolsó választása idején. Starmerről a legutolsó YouGov felmérésben a megkérdezettek 65 százaléka mondta azt, hogy rosszul teljesít és 17 százalék azt, hogy jól. Corbynról pártvezetői periódusa végén, a bukott választás után 64 százalék állította, hogy rosszul teljesít, és ugyancsak 17 százalék azt, hogy jól.

Maga a hartepooli időközivel egy időben tartott angliai önkormányzati választás pedig éppen ott sikerült jobban a Munkáspártnak, ahol helyi képviselői nem ellenségesek az újbaloldallal szemben, sőt, önkormányzati szinten nagyban támaszkodnak is az elérhető lakásokra és a közösségi tulajdonra.

+ Ilyen az északnyugati Preston, Salford és Wigan városa: mindenhol nagy fölénnyel választották újra az ellenzéki önkormányzatokat.

+ Salford polgármestere, Paul Dennett nyíltan annak tulajdonította sikerét, hogy szocialista várospolitikát folytatott.

+ De ugyanígy 59 százalékos, kimagasló eredményt kapott Andy Burnham, Manchester balközép polgármestere.

+ Az országosan gyenge, de helyben erős zöldekkel versengett Marvin Rees, Bristol baloldali polgármestere, ő is győzött végül.

+ Sőt, az nyugat-angliai összevont polgármesteri címet is a Labour szerezte meg.

+ A két választással egy időben a wales-i és skót parlamentek képviselőit is megválasztották május 6-án. A wales-i, Tony Blair óta autonóm törvényhozásban, a cardiffi Senedd-ben a Corbyn korszakából maradt Mark Drakeford pedig az angliai súlyos vereség ellenére is meggyőző fölénnyel mardhatott kormányon a helyi Munkáspárttal.

Noha született már az Azonnalin elemzés a Munkáspárt vereségének szociológiai okairól, és esetleg egy jövőbeni győzelemig elvezető stratégiájáról is, annak közvetlenebb, politikai indokai is legalább ugyanennyire világosak. Nem csupán arról van szó, hogy a hartlepooli vereség nagyban tükrözi a hagyományos balközép Munkáspárt süllyedését, hanem azt, hogy az elvileg még inkább beszűkülő, szektássága miatt a centristák miatt sokat támadott Corbyn-féle párt eredményeit is jócskán alulról súrolják a mostaniak. 

Pedig valamikor Blair és Mandelson voltak azok, akik Margaret Thatcher után átformálták a brit baloldalt, eltüntették az ipari munkásmozgalom utolsó nyomait is, és a végül csak átmenetinek bizonyuló siker kedvéért kiüresítették annak társadalmi bázisát. Mindezt egy óriási modernista utópia kedvéért. És hiába nem maradt ebből semmi, Mandelson most ismét a munkáspárti baloldali mozgalmak „végső elszigetelésének” élharcosa, angol sajtóinformációk szerint elsősorban Starmer kabinetjére van óriási hatással.

A kommunista párttól az exkluzív vacsorákig

Mandelson maga kifejezetten a munkáspárti „arisztokrácia gyermeke” volt: nagyapja a szocialista Clement Attlee kabinetjében ült 1945 után, apja az jó módú középosztálybeli Harrow-i zsidó iskolát vezette, és főszerkesztő-helyettes volt a legbefolyásosabb londoni zsidó lap, a Jewish Chronicle szerkesztőségében. Clare Fremont 1999-ben a Socialist Review-ben írta meg részletesen azt is, milyen volt a kommunista Mandelson és miért fontos itteni szerepe a későbbiekben.

Noha később életét a baloldali-szocialista eszme szalonképtelenné és elszigeteltté tételének jegyében élte le, Peter Mandelsonra is igaz, hogy rablóból lett ilyen értelemben jó pandúr: amikor politikát és filozófiát hallgatott Oxfordban (ez pedig a brit elit politika hivatalos előszobája), az ifjú Mandelson még a fiatal munkáspártiak társasága előtt röviden az Ifjú Kommunista Liga tagja volt, a hetvenes években pedig eljutott Kubába is mint a Világifjúsági Találkozó küldötte. Később erre az epizódra mindig lekicsinylően emlékszik vissza, noha annak idején még kongresszust is szervezett a brit kommunistáknak, akik például a prágai tavasz szovjet leverését is helyeselték.

Rajta kívül csak egy, vele körülbelül egykorú ifjú kommunista jutott ilyen magas tanácsadói pozícióban a pártban, ő pedig Seumas Milne Guardian-publicista, Jeremy Corbyn legfontosabb tanácsadója és Vlagyimir Putyin orosz posztkommunista köreinek őszinte csodálója, a moszkvai Valdaj fórumok rendszeres látogatója. Ez közös benne és Mandelsonban is, utóbbi ugyanis saját bevallása szerint ugyancsak rendszeresen levelez az orosz elnökkel a régi szép, kormányon eltöltött idők emlékére.

Mandelson 1972 után viszonylag hamar váltott a fősodratú Munkáspártra és a média világára, miután rájött, hogy a kommunistáknál fölöslegesen kockáztatja a brit titkosszolgálat megfigyelését. A később később vele nagyon kritikus akkori barátai szerint viszont

két dolgot hozott innen: a sztálinista és mindenkit folyamatosan ellenőrizni kívánó centralizált szervezetelméletet, és a trockistának tekintett munkáspárti balszárny iránti gyűlöletet.

Ennek valójában csak akkor lett jelentősége, mikor Mandelson az apja nyomán 1985-ben visszatért a politikába, a Munkáspárt kisöprésére. A pártot akkoriban ugyanis súlyos válság sújtotta, miután Margaret Thatcher konzervatívjai ellen a tagság és szakszervezetek körében igencsak népszerű baloldali és békepárti Michael Foot 1983-ban nagyon csúnyán kikapott. Az új pártvezető, Neil Kinnock ennek nyomán nem kisebb feladathoz keresett kommunikációs és szervezői csapatot: a cél a tekintélyes volt miniszter, a képviselőségért még arisztokrata címéről is lemondó Tony Benn vezette balszárny kisöprése, elszigetelése és a szakszervezetek párton belüli hatalmának megtörése volt. Mindezt 1985-ben Kinnock egy a Liverpoolt akkoriban irányító, és a kormányzat megszorításait bojkottáló trockisták elleni dühödt beszéddel kezdte meg.

Mandelson mindebben kulcsszereplő volt. Már ifjú kommunista korában is megvetette ugyanis az Angliában magukat „forradalmi szocialistának” hívó, a Szovjetunió visszaéléseit morális okból elutasító és nemzetközi forradalmat akaró trockisták irányzatát, ahol a kisöpredő balszárnyat vezető Benn szárnysegédjeként például az ifjú Jeremy Corbyn és egykori második embere, John McDonnell is kezdték a pályájukat.

Mandelsonnak ez a tulajdonsága – másokkal, például a vehemens neoliberális ideológussal és örök vetélytársával, Alastair Campbellel együtt – tökéletesen alkalmassá tette a visszahúzódó, mindig cirkalmas magyarázatokkal az egyenes válaszokat elkerülő, de éppen műveltsége és tudása okán mégis tisztelt háttéremberi szerepre. Ez a baloldal régi szerepét eltörölni kívánó, a történelem végében, Fukuyamában és Anthony Giddens harmadik utas szocializmusában hívő új pártelit a Munkáspárton belüli, ugyancsak elzárt és akadémikus Fabiánus Társaságból indult hódító útjára. Olyan szellemi tanítványaik is akadtak később, mint a magyar Gyurcsány Ferenc, vagy az albán Edi Rama.

GORDON BROWN BRIT MINISZTERELNÖK ÉS PETER MANDELSON MINISZTER A PROGRESSZÍV KORMÁNYZÁSRÓL ADNAK ELŐ EGY FÓRUMON, 2009-BEN / FOTÓ: POLICY NETWORK, WIKIMEDIA COMMONS

Nem is csoda, hogy Jonathan Freedland, aki máig Blair és segítői nagy tisztelője, Tony Blair első győzelmének 2017-es huszadik évfordulójára írt cikkében ki is emeli: az akkorra már a televíziós médiát zsonglőrként kezelő Mandelson a Blair-kampány körüli egyik legfontosabb ember volt. A Munkáspárt szabadkereskedelm-párti, az amerikai Demokraták felé nyitó, és a liberalizmust középpontjába helyező új irányvonala nagy részben Mandelson révén kapott PR-arcot is, és ő volt az is, akit mindig akkor küldtek be a rádióba vagy a tévébe, ha valami negatív hír röppent fel a pártvezetésről, hogy arról elterelve a szót lyukat beszéljen a sokat látott és gyakorlott BBC-s politikai újságírók hasába.

Ez általában sikerült is neki, így az amerikai politikából a brit és európai politikába a nyolcvanas években átkerülő spindoctor szerep első példája lett.

Ennél azonban Mandelson egyértelműen többre vágyott. 1990-től, mintegy előkészítve előtérbe helyezését, hivatalosan távozott a Munkáspárt kommunikációs csapatából, és befolyására jellemző, hogy a múlt héten ugyan elveszített, de 1992-ben még biztos munkáspárti Hartlepool északkeleti, tengeri kikötővárosába helyezték le képviselőjelöltnek. Itt valójában mindegy is volt, mit csinál, mert a helyiek mindig a pártjának képviselőit támogatták, de a látványosan arisztokrata, luxust kedvelő, akkor még a korban divatos bajszot viselő Mandelson minden felvételen nagyon idegenül mozgott a városkában.

Érdekes elem azonban, hogy mindezt Mandelson addig csinálta egészen nyíltan, hogy végül el kellett bújnia. Hiába törte le végül ugyanis Kinnock a szakszervezetek ellenkezését, az ellenük minden fórumon felszólaló Mandelson lett a valódi sátán a munkáspárti melósok szemében: volt olyan kongresszus például, ahol ő, részben éppen főnökeit fedezve, maga jelentette ki, hogy több szerepet kell adni a parlamenti képviselőknek a pártvezető kiválasztásában és kevesebbet az alulról szerveződő gyári munkásoknak. Ezt a véleményét később is megtartotta, Peter Hainnek, az egyik Blair-kormánybeli miniszternek például egy riportköny szerint 1999-ben úgy fogalmazott:

„Ne aggodalmaskodjon már mindig a munkások szavazatain, ők úgysem tudnak tőlünk más párthoz elmenni!”

Szerepét megjegyezték, Mandelson ismert balszárny-ellenessége miatt a szakszervezetek és sok munkáspárti képviselő magát Tony Blairt sem fogadták volna el, ha a kampányban nyilvánosan mutatkozott volna a valójában sok szövegét megfogalmazó Mandelsonnal. Ezért a pártvezetés titokban megbeszélte, Petert csak „Bobbynak” fogják címezni minden olyan hivatalos kommunikációban, ami párttagok kezébe kerülhet. A poén olyan jól sikerült, hogy mikor Blairt 1997-ben végül megválasztották, az új miniszterelnök nem nyíltan, csupán a rejtélyes Bobbynak köszönte meg Mandelson segítségét.

Az Új Munkáspárt hatalomra kerülésével Mandelson az egyik legfontosabb ember lett a pártban: először a kabinteminiszterek között koordinált, feladata az volt, hogy a legnépszerűtlenebb miniszterelnöki ötleteket, mint például a méregdrága és nagyjából értelmetlen, 2000-es greenwichi Millenium Dome kongresszusi és kiállítási központ (ma az O2 Aréna) megépítését lenyelesse velük. Később több más szerepbe is beültették, volt például Észak-Írországért felelős miniszter is, de egyik helyen sem maradhatott sokáig.

Ekkoriban terjedt el róla az a legenda, amit Corbynék még mindig előszeretettel hangoztatnak, hogy az ottani, a sült halhoz előszeretettel felszolgált északi borsópürét (mushy peas) a képviselőjelölt először avokádókrémnek nézte.

Ugyan ez inkább anekdota, de Mandelson idegenségét egy elvileg erősen a munkásosztályra épülő politikai közegben mindig is jól jellemezte.

A sötétség hercege

Míg Blair megválasztása előtt spindoctori szerepe miatt maximum Tony Bennék gyűlölték, Mandelson szerepe igazán sötét fordulatot azután vett, hogy pillanatok alatt az elit korrupciójának mintapéldájává vált. Néhány hónappal első tárca nélküli miniszteri posztjába lépése után már lebukott, miután kiderült, illegálisan vett föl egy előkelő londoni házra kamatmentes kölcsönt egyik képviselőtársától.

Amikor ez kiderült, vizsgálat indult ellene, így le kellett mondania. De Tony Blair és „Mandy”, ahogy a kabineten belül nevezték, annyira jóban voltak, hogy Blair 2001-ben,nem kis felháborodást okozva, újra miniszterré nevezte ki, ekkor kapta az Észak-Írországért felelős tárcát, ami az 1998-as nagypénteki békeszerződés után egészen nyugalmas pozíció volt. Amikor emiatt a konzervatív ellenzék támadta a parlamentben, Blair régi barátját „bátor és őszinte embernek” nevezte, és a múlt botránya ellenére tökéletesen kiállt mellette.

Mandelsonra viszont jellemző, hogy két év után innen is le kellett mondania, ezúttal az derült ki, hogy egy indiai milliárdos barátjának szerzett brit útlevelet, meglehetősen sok kenőpénzért.

Mandelson ekkorra udvariasan lekezelő, arisztokratikus stílusával és folytonosan a legnagyobb bankárokkal, pénzügyi körökkel folytatott kvaterkázásávál annak a nemzetközi elitnek a népszerűtlen figurájává vált, ami ellen pártja a 19. században lényegében létrejött.

Világos volt ezek után, hogy Mandelson nem maradhat a kormányban, és még nagyon Westminsterben sem. De ősellenségének, a miniszterelnök észak-angliai és munkásszármazású kabinetfőnökének, Alastair Campbellnek még így sem sikerült tőle végleg megszabadulnia. Blair végül 2004-ben elküldte őt Brüsszelbe, ahol a kereskedelemért felelős európai biztos lett, így továbbra is megőrizhette befolyását, miközben Londontól távol nyugodtan üzletelhetett is.

Mint utólag, éppen 2020-ban kiderült, itt sem tétlenkedett. Fotók sora bizonyítja ugyanis, hogy az azóta pedofil emberkereskedelemmel lebukott Jeffrey Epstein milliárdos jachtjain és privát szigetén Mandelson András yorki herceghez, Donald Trumphoz és Bill Clintonhoz hasonlóan jelentékeny időt töltött el. Amikor azonban az előkerült fotókról kívánták megkérdezni a már idős, de még mindig simulékony és ravasz Mandelson annyit reagált: „Ne haragudjon éppen lesz egy Zoom-hívásom, de majd visszahívom!” Azóta azonban az ügyben nem sikerült őt elérni, igaz más szereplései alkalmával a BBC és más tévék újságírói nem kérdezik őt erről.

Sőt, hiába forrt össze a neve a korrupcióval, Blair később ismét előléptette. 2008-ban, éppen a nagyjából a teljes brit bankszektort és gazdaságot romba döntő válság előtt pár hónappal ugyanis Mandelsont hazahívták Brüsszelből, és ő lett az üzleti ügyekért felelős miniszter, miután Blair bárói címet adományozott neki, így a Lordok Háza örökös tagjává vált. Ahogyan viszont az 2019 végén ugyancsak kiderült, a válságra is voltak kreatív megoldásai. Az Epstein-nyomozás szerint ugyanis 2009-ben az akkor épp „börtönbüntetését” (igaz, súlyos pénzekért cserébe elég lazán) Floridában töltő Epsteint Mandelson többször felhívta (Szevasz, Petie! – köszönt ilyenkor az azóta a börtönben öngyilkosságot elkövető nemzetközi bűnöző a miniszternek), és azt kérte tőle, kösse őt össze Jamie Dimonnal, a JP Morgan Chase new yorki bank elnökével.

„Persze, elintézem!” – reagálta neki akkor Epstein. Arra azóta sem derült fény, miről is volt szó ezen a személyes találkozón.

Blair George W. Bush amerikai republikánus elnököt mindenhová követve, 2001-ben előbb az afganisztáni, majd 2003-ban az iraki háborúba is bevitte Nagy-Britanniát. A 65 milliós ország közvéleményét persze már akkor sem a Guardian liberalizmusa formálta, annak Rupert Murdoch jobboldali sajtóbirodalma (The Sun, News of the World, stb.) és a Rothermere lordjai által birtokolt Daily Mail kemény jobbos bulvárlap mondta meg általában, kit kell gyűlölni és szeretni.

Az iraki invázió és szeptember 11. után pedig a muszlimokat és a radikális háborúelleneseket kellett. Mandelsonék ugyanis sohasem felejtették el a nyolcvanas éveket, 2003 tavaszán pedig Tony Benn és az immár egyre jelentősebb islingtoni képviselőtársa, Jeremy Corbyn ismét megjelentek a Hyde Parkban tartott egymilliós háborúellenes tüntetésen, ahol Benn a háborúba belépő Blairt, Robin Cook külügyminisztert és az azt ugyancsak támogató Mandelsont egyszerűen „visszataszító lényeknek” nevezte.

Ez volt az első alkalom, hogy Mandelson osztotta a baloldal nézeteit, és dühödten kritizálta Blairt is. Szerinte ő és Campbell „a teljes kormánynak beadták”, hogy Bush mellé kell állni, holott józan érv nem szólt a költséges és pusztító háború mellett. Mandelson azonban akkor és azóta is hiába járta be a sajtót ezzel a kampánnyal, egyedül ő sem tudta a fejleményeket megállítani. Főleg miután 2005. július 7-én Londonban is számos bombamerényletet hajtott végre az Al Kaida a metrón.

A baloldal nemezise

2009 és 2010 folyamán – ahogy a BBC róla forgatott, akkori dokumentumfilmje is bemutatja, Mandelson mindent megtett azért, hogy a Blair lemondása utáni kormányfő, Gordon Brown kampányával, és a miniszterelnök az ő szoros felügyelete alatt (ez kiterjedt arra, hogy a fent idézett BBC-film szerint reggelenként Brown felhívta Mandelsont és beszámolt neki előző napi teendőiről, valamint egyeztették még azt is, hánykor keljen fel), megelőzze az általa vehemensen gyűlölt konzervatívok visszakerülését a hatalomba, azonban súlyos vereséggel kellett kampányirányítóként szembenéznie a 2008-as válság után.

Brown rövid miniszterelnöksége alatt a továbbra is üzleti és kereskedelmi miniszter Mandelson rengetegszer helyette hozott döntéseket a megszorításokról, miközben az ezzel járó népszerűtlenséget régi vetélytársa kapta kormányfőként.

Peter Mandelson teljes ország által ismert, negatív imidzse is épp ezekből az évekből származik.

A vereség okait – a leszakadó munkáspárti körzetek problémáit – viszont a volt miniszter és főtanácsadó sohasem értette meg igazán. Noha kritizálta a toryk megszorító politikáját is 2015 óta, csakúgy mint 1985 után, legfőbb és legfontosabb feladatának az újból megjelenő, a Blair-féle politika és a neoliberális reformok pusztító hatása miatt a számlát kiegyenlíteni kívánó Corbyn és társai megbuktatását tartotta. Egy alkalommal be is vallotta Corbyn megválasztása után:

„minden nap úgy ébred fel”, hogy azon gondolkozik, hogyan áshatná őt alá.

Mint azóta kiderült, a párt jobbszárnyának mellőzött és sértődött tagjaival ebben elég hatékony is volt. 2017-ben például hiába növelte meg nem várt mértékben Corbyn a baloldali parlamenti képviselők számát, nem tudta legyőzni Theresa May-t, és mint az utólagosan ksizivárogtatott belső munkáspárti üzenetekből kiderült, ennek a Corbyn elleni, negatív sajtókampány mellett a másik oka az volt, hogy a Corbyntól, a híveitől és a radikális szakszervezetektől félő képviselők, lordok folyamatosan akadályozták is a kampányát.

Mandelson a maga részéről sohasem ismerte el, hogy az Új Labour kudarca, a pénzügyi világgal a 2008-as összeomlás előtt kötött túl szoros brit kormányzati kapcsolat is nagyban hozzájárult a brexithez vezető súlyos politikai és társadalmi válsághoz  Ezzel szemben Mandelson és a Munkáspárt elég erősen EU-párti középvonala Boris Johnsonék uralmát és a konzervatívok mostani sikereit annak tulajdonítja, hogy az a kifejezetten komoly pártbeli megújulást elérő, de a szavazók jó részét radikalizmusával és az EU-val kritikus hozzállásával elidegenítő Corbyn miatt történt.

Most hiába az elvileg éppen mérsékelt, balközép Keir Starmer a pártvezető, ha környezetében, a külső információk jó részétől elszigetelve a 67 éves, de fejben még mindig az 1980-as, 1990-es évek csatáit vívó Mandelson az, aki a kommunikációs és személyi döntéseit meghozza. Saját egykori választókörzetében, Hartlepoolban például még azt sem vette észre, hogy az általa és Starmer által castingolt jelölt, Paul Williams egyrészt a szomszédos Stocktonban 2019-ben már elbukott, másrészt hogy ennek oka épp az volt, hogy 2012-ben ő volt az, aki leminősítette a hartlepooli kórházat (hogy Stocktonban megtarthassa a sajátját), ami azután lényegében addigi állami támogatása jelentős részét elveszítette. Ezt a helyiek sohasem felejtették el neki.

Hiába a modernizációs álmok, már nem 1997-et írunk, így sem Blair, sem pedig Mandelson nem tudnak már ugyanúgy, az internet korában a tévé és újságok eszközeivel választást nyerni. Pártbeli szürke eminenciásként történő visszatérése pedig ugyan az egyik legnépszerűtlenebb lépés volt a brit ellenzék 2021-es, eddig siralmas tettei közül is, de csak egyetlen dologra jó: mint Neil Kinnock alatt, Lord Mandelson most is kulcsfigurája lehet a baloldal és corbynisták elleni, pártbeli tisztogatásnak. Mi is lehet ennél fontosabb éppen ma?

NYITÓKÉP: Peter Mandelson brit munkáspárti miniszterként a 2008-as davosi fórumon / Fotó: World Economic Forum, Flickr

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali korábbi újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek