Legyünk csak összeszerelő ország!

Tetszik, nem tetszik, a nemzetközi technológiai fejlesztésnek a huszadik században kialakult néhány centruma – az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán, és a tőlük kiinduló innovációs láncokba mások csak követőként tudtak bekapcsolódni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nemrégiben azzal kellett itt vitatkoznom, ahogy az Azonnali újságírója Szijjártó Péter külügyminiszteri teljesítményéért lelkesedett. Most már nem is Szijjártóért, de mindjárt Orbánért lelkesedik az Azonnali másik jeles újságírója, Illés Gergő.

Nagyon örül a Postoj szlovák hírportálnak adott Orbán-interjúnak, amelyből szerinte

„(...) két dolog mindenképpen kiderült: Orbán sziporkázik a külföldi lapoknak adott interjúhelyzetekben. (…) A teljes interjút elolvasva (…) kirajzolódik, hogy Orbán külpolitikai víziója Közép-Európával kapcsolatban kifejezetten szimpatikus. Amikor Orbán arról beszél, hogy erősíteni kéne a Lengyelország és Magyarország közötti észak-déli kapcsolatokat Szlovákián keresztül, teljesen igaza van.

Nyugat felé minden visegrádi országnak van európai színvonalú vasútja, autópályája, míg észak-déli irányban ezek az infrastrukturális kötelékek lassúak és foghíjasok. Ugyanígy, amikor arról beszél, hogy 2030-ra létre kell jönnie egy, a német-francia tandemet uniós szinten ellensúlyozni képes közép-európai együttműködésnek, teljesen igaza van.

Az elmúlt harminc évből pontosan kirajzolódott, hogyha a közép-európai országok egymás versenytársaiként lépnek fel a nyugati piacokon, akkor kiváló félperifériás összeszerelőüzemek és autógyárországok válhatnak belőlük, de semmi több. Egy egymással versengő, széthúzó és befolyás nélküli Közép-Európa márpedig rossz érdekérvényesítő.”

Az Orbánért lelkesedő Illés Gergőt ugyanakkor elszomorítja annak a Mikuláš Dzurindának a Postoj kérdésére válaszként megfogalmazott álláspontja, aki jobbközép miniszterelnökként lebontotta a mečiari „mélyállamot”, és bevezette Szlovákiát a NATO-ba és az Európai Unióba. Dzurinda szerint – idézi Illés – „kontraproduktív, vagy talán még káros is” a visegrádi együttműködéssel ellensúlyt teremteni az EU-t vezető német-francia együttműködéssel szemben. Illés szerint

„Óriási a probléma ezzel a gondolkodással, ugyanis adottnak veszi és szükségszerűségként fogadja el, hogy Európa vezetői a németek és a franciák, mögöttük pedig mindenki csak a másod- és harmadosztályban focizhat. (…) Ez ugyanis egyértelműen és végérvényesen kétfelé bontja Európát: a magországokra, ahol a politikai és gazdasági hatalom összpontosul, és ahová a (fél)periféria dolgozni jár, illetve a (fél)perifériára, ahová meg a magországok nyaralni és gyártósorokat telepíteni járnak. Működik-e ez a modell? Persze, évtizedek óta. (…) De jó-e ez Közép-Európának? Nagyon nem.”

A magam részéről két tekintetben sem értek egyet Illés Gergőnek Orbánért lelkesedő álláspontjával, én bizony Dzurindához húzok Orbánnal és a vele egyetértő Čarnogurskýval és Ficoval szemben. Az egyik közgazdasági, a másik politikai szempont. Kezdem az előbbivel.

Fölöttébb elterjedt, mégpedig manapság az ellenzéki pártokban és a független médiában is, hogy nem jó a rendszerváltás óta eltelt három évtizednek az a fejlődése, amelynek során Magyarország „összeszerelő országgá”, a legfejlettebb országok nagy cégeinek bedolgozójává, illetve termékeik (elsősorban autóik) összeszerelőjévé változott ahelyett, hogy a magyar ipar önállóan, saját élenjáró termékeivel lépne fel a világban. Akik ezt képviselik, azoknak szemmel láthatóan nem tetszik, hogy a nemzetközi termékláncokban és innovációs láncokban a magyar gazdaságnak egyfajta köztes, követő pozíció jut.

Nem mindig volt ez így. Voltak évtizedek, amikor a magyar ipar nem nyugat-európai multik termékeit szerelte össze, hanem saját fejlesztésű termékekkel tudott piacra lépni, és féltermékeket is saját végtermékgyártóknak szállított. E

Igen, a KGST, illetve az egykori szocialista országcsoport regionális autarkiát megcélzó fejlesztéspolitikája a szovjet ötéves tervek iparfejlesztésével kezdődően a legfejlettebb gazdaságok uralmától való megszabadulásra, önálló fejlesztési alternatíva kialakítására törekedett.

Ez a politika az ipar néhány kiválasztott ágazatában – a katonai és űrszektor, valamint az atomenergia területén – képes volt az erőforrások különleges koncentrációjával versenyképes termékeket előállítani egy ideig, majd a nyolcvanas évekre még ezeken a területeken is elvesztette a Nyugattal szembeni versenyt. A többi ágazatban viszont az autark fejlesztés eleve lemaradásba torkollott.

Tetszik, nem tetszik, a nemzetközi technológiai fejlesztésnek a huszadik században kialakult néhány centruma – az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán, és a tőlük kiinduló innovációs láncokba mások csak követőként tudtak bekapcsolódni. Azoknak sikerült a felzárkózás, akik a követés minél magasabb szintjén tudtak bekapcsolódni, s néhányukból idővel magukból is a centrum része vált, amire Dél-Korea és Tajvan lettek a legjobb példák. A perifériából a felzárkózás során a gyártás és kereskedelem terén – de nem az innovációban – a centrum részévé válni Olaszországnak, Finnországnak, Írországnak, Spanyolországnak sikerült, másnak nemigen.

Az egykori szocialista országok közül Európában Észtország és Lengyelország jutott a legtovább, teljes mértékben elfogadva az innovációs és termelési láncban a multinacionális cégek beszállítójaként, illetve összeszerelőjeként elérhető pozíciót, míg az ezzel szemben látványosan idegenkedő Szlovénia fokozatosan lecsúszik az országok versenyében. Szlovákia Dzurinda miniszterelnöksége idején, az Ivan Mikloš irányította gazdaságpolitikával kezdte meg a felzárkózást.

A négy visegrádi országnak az 1989/90 óta bekövetkezett fejlődése azt mutatja, hogy gazdaságuk egyre szorosabban kapcsolódik Nyugat-Európához, és ennek a kapcsolódásnak a jellege egyre inkább a felzárkózó dél- és észak-európai országokéra emlékeztet: szemben a korábbi évtizedekkel, exportjukban (immár nagyrészt Nyugatra irányuló exportjukban is) megnövekedett a mind korszerűbb feldolgozóipari késztermékek aránya, importjukban pedig a gépeké és vegyes iparcikkeké, félkész termékeké. (Ugyanebben az időszakban a külföldi tőkétől továbbra is elzárkózó Oroszország exportjában még nagyobb lett a nyersanyagok és energiahordozók aránya, mint a szovjet időkben.) Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország felzárkózása tehát a külgazdasági kapcsolatokban egészében véve sikeres volt.

Ha az Orbán-kormány a feldolgozóiparban nem fordul szembe az elődjei által elindított fejlesztési iránnyal, és támogatja (még ha olykor túl is támogatja) a multik magyarországi letelepedését, akkor ezért indokolatlan őt ellenzékből támadni ahelyett, hogy a bankrendszerben, az energiaszolgáltatások és a kiskereskedelem terén a multik kiszorítását célzó politikáját támadnák.

E kiszorító politika ugyanis csak a haveri kapitalizmust szolgálta és szolgálja, nem pedig az ország hatékony fejlődését. Közgazdasági értelemben bizonyosan nem a magországokkal szembeni kelet-közép-európai, „visegrádi” ellenpólus kialakítására érdemes törekedni. Az, hogy merre vezetnek a korszerűsített közlekedési útvonalak – amin Illés sajnálkozik –,

És a politikai szempont? Vajon nem joggal lelkesedik-e az Azonnali újságírója Orbán álláspontjáért, miszerint a visegrádi együttműködésnek ellenpólusnak érdemes lennie a német–francia centrummal, a „brüsszeli bürokratákkal” szemben? Amikor Václav Havel kezdeményezésére, Lech Wałęsa és Antall József részvételével 1990-ben létrejött az akkor még három államból álló visegrádi együttműködés, az Unióhoz való közös csatlakozás elősegítése volt a cél, nem pedig a Brüsszellel szembeni bármiféle ellenpólus kialakítása. Ezzé Visegrád csak Orbán Viktor kezdeményezésére vált, olyan partnerekkel, mint Jarosław Kaczyński és Robert Fico.

A Postojnak válaszolva Fico is a menekültügyre hivatkozik, mint ahol saját eltérő felfogásukat képviselték a visegrádiak, kezdettől Orbán vezetésével. Orbán rendszeresen a „család” fogalmának értelmezését említi, mint amiben az azonos neműek házasságát elismerő Nyugattal szemben az őket változatlanul diszkrimináló „közép”-európaiak fellépésére van szükség.

Az Unió közös hatáskörének kiterjesztésével szemben képvisel közös álláspontot a magyar, a lengyel és a Babiš vezette cseh kormány, és Fico mostanában az ezzel való szolidaritást szokta számonkérni a jelenlegi szlovák kormánykoalíción. Orbán a jogállamiság ügyében is a visegrádiak támogatására számított, de végül csak a lengyel kormány volt decemberben partner az uniós költségvetés és a helyreállítási alap ügyében meglengetett vétóhoz.

Vajon a bármiféle közös menekültpolitika elutasítása, a melegek diszkriminációjának fenntartása, az Unió elmélyítése vagy a jogállam lebontása lennének azok a közös „közép-európai” érdekek, amelyek nevében visegrádi ellenpólust kellene képezni az Unióban Brüsszellel, illetve a francia-német vezetéssel és felelősségvállalással szemben? Én inkább Mikuláš Dzurindával értek egyet abban, hogy ez „kontraproduktív, talán még káros is”. Magyarország, a magyar demokrácia szempontjából kifejezetten káros.

A szerző közgazdász, egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ), a DK korábbi alelnöke, aki Illés Gergő május 10-i cikkére válaszolt.