A Fidesz kiüresítette, kommunikációs eszközzé tette a képviseletiség formáit. Azzal, hogy az ellenzék előválasztásokon akarja a szavazóit szóhoz juttatni, erősítheti a demokráciát, a közvetlen részvétel lehetőségét. Az előválasztásnak azonban nemcsak taktikának, hanem valódi közösségépítésnek is kell lennie.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Számos írás számos szempontból hangsúlyozta már az előválasztás jelentőségét a politika, a teljes NER-dominálta közéletünk felkavarásában. Az előválasztási folyamat számomra mégis egyik legizgalmasabb és leginkább alultárgyalt eleme a politikai képviselet kiüresedett, eltorzított és kicsúfolt intézményének megújítására tett kísérlet.
A választók és a megválasztottak közötti szakadék mélyülését sokan elemezték már, nemrég például Pap Szilárd István remek írásában; okai és részletei messzire vezetnek. Az előválasztás és a 2022-es választások közeledtével mégis nélkülözhetetlen ennek a tágabb politikai válságnak a felidézése. Az előválasztás ugyanis a kommunikációs és választástechnikai kvalitásai mellett
a képviseletiség válságára adott válaszként válik igazán izgalmas, bár nem problémamentes újítássá.
A képviseletiség válsága se nem friss jelenség, se nem magyar sajátosság. A pártok, szakszervezetek, egyházi csoportok és helyi közösségek, amelyek évtizedekig az ún. nyugati demokráciák képviseleti modelljében a megválasztott politikusok és a polgárok közt közvetítettek, már akkor rohamos gyengülési tendenciákat mutattak, mikor a rendszerváltó országok éppen valamiféle idealizált formájuk után eredtek volna. Peter Mair politológus megfogalmazásában
a politika látványsporttá alakult,
illetve a hagyományos képviseleti, pártpolitikai munka jelentősen megnehezült és kiüresedett, miután egyszerre zajlott és egymást erősítette a választók kivonulása a pártokból, politikai döntésekből és a (szociáldemokrata) politikusok hagyományos bázisuk felől a média- és befektetői körök felé fordulása.
A hagyományos képviseletiség helyén tátongó űrt nem a Fidesz teremtette meg, de ellenzékből kiváló érzékkel használta,
amennyiben támogatóinak a részvétel és a képviselet érzetét kínálta a polgári körök, fórumok és közösségi események formájában és ezáltal is erősítette a pártszervezetét, szavazói bázisát. Újból hatalomra kerülve azonban a Fidesz érdeke már teljesen világosan a képviseletiség válságának elmélyítése lett, a társadalmi közvetítő intézmények leépítése (illetve nem felépítése).
Így lett mára nem-párt a Fidesz is (ahogy TGM írja); korlátozták továbbá a szakszervezeti, dolgozói tiltakozás lehetőségeit, és váltak ellenséggé a civil szervezetek. Az elmúlt három ciklus alatt egyszerre tolták a politikai logikát az életünk minél több területére (munkahely, iskola, család, stb), és tettek meg mindent azért, hogy a politika kizárólag top-down folyamat lehessen a magyar társadalom tapasztalataiban, képzeletében.
A Fidesz tehát nem depolitizálni igyekezett, hanem ellenkezőleg: a politikát kiterjesztette, ám annak képviseleti jellegét lekorlátozta,
ellehetetlenítette, és a helyére egy sajátos részvételi logikát illesztett. Ezt Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila munkája nyomán az Orbán-rezsim plebiszciter karakterében lehet igazán megragadni. A politikai részvétel (döntéshozás?) elérhető és felülről gerjesztett formái, így a kvótanépszavazás, a folyamatos konzultációs kampányok, de a program nélkül lefolytatott választások is pusztán felhatalmazási kérdésekként működnek a rendszer politikai legitimációjában.
Az előválasztás pont azért tud izgalmas újításként megjelenni, mert ezt a plebiszciter-felhatalmazással operáló, képviseletdeficites kormányzást, politikai működést alapjaiban kérdőjelezi meg.
Az ellenzéki szavazók már nem csak nézői a magyar politikának.
Legalábbis egyre inkább, úgy tűnik, joggal gondolhatják, hogy pártjaik számítanak rájuk nem csak Orbán Viktor leváltásában, de a politikai folyamatok egy fokkal mélyebb alakításában és képviselőik (legalábbis részben) valódi versenyben való kiválasztásában. Helyi párt-alapszervezetek, közösségek és egyesületek tudnak bekapcsolódni az előválasztáson keresztül újra a nagypolitikába, képviseleti alapon és célokért történhet megléphető méretek közt a szervezői- és kampánymunka.
Röviden: az előválasztás egy kísérletnek tűnik a képviseletiség újrateremtésére egy nemzetközileg kiterjedt, évtizedek óta nyúló politikai válság és ami közvetlenül persze fontosabb: a magyar demokrácia válságának kontextusában.
Ezzel nem kívánom eltagadni, hogy a kommunikációs hangulat alakítása és a puszta választástechnikai változás, melyeket részsikerként vindikálhat az ellenzék, összességében talán jelentősebbek, ha az előválasztás erényeit tárgyaljuk. Nehéz elképzelni, hogy Gulyás Gergely a Partizán anyagairól feltett kérdésre válaszolna a kormányinfón, ha nem lenne még a Fidesz által is ignorálhatatlan tematizációs erejük az előválasztással kapcsolatos ellenzéki eseményeknek. Illetve a pártok közvetlen motivációja is egyértelműen a meglévő szavazatok összehozása volt a választási rendszer adta keretek között;
az összefogás nem elvont politikatudományi kísérlet.
Hasonlóképp nehéz lenne elmenni amellett, hogy az ellenzéki választók átmeneti szorosabb bevonása még nem azonos a képviseleti rendszerben nélkülözhetetlen közvetítő intézmények és közösségek (vissza)építésével. Hosszútávon sok múlik azon, hogy
a pártok képesek-e és hajlandóak-e valódi szervezet- és közösségépítő célokat is szem előtt tartani
az egyes képviselői helyek, potenciális frakciók és pozíciók érthető pártpolitikai szempontjain túl. Gyanús, hogy bármiféle lehetséges kormányzóképesség fenntartásához az előbbiekre is elképesztő szükség volna, de tény az is, hogy ezek a folyamatok több időt, figyelmet és erőforrást igényelnek, mint ami rendelkezésre áll a következő szűk egy évben.
Mégis: amennyiben legalább részben elfogadjuk, hogy az Orbán-rendszer sajátos politikai logikát működtet, akkor az, hogy
legyőzésére nem a hasonulás, hanem egy alapjaiban különböző, a Fidesz által üldözött és elfojtott, képviseleti politikával nyílhat lehetőség,
legalábbis figyelemreméltó, váratlan. Annál is inkább, hiszen az ellenzéki politizálás mozgalmi (bal)oldalán meghatározó gondolat évekig a semmit rólunk nélkülünk kérlelhetetlen közvetlen részvételiséget hirdető szlogenje volt.
A szerző az előválasztáson induló Jámbor András jelölőszervezetének, a Szikra Mozgalomnak az elnökségi tagja. Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
