Megéri-e a polgárháború?

Varsányi Bence

Szerző:
Varsányi Bence

2021.05.10. 19:40

A háborúknak általában tétjük szokott lenni, de Orbán Viktor elkezdte levenni a téteket az asztalról.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A napokban egy asztaltársaságnál miután kiderült, hogy szoktam belpolitikai témájú írásokat közzétenni, egy beszélgetőpartnerem megkérdezte, hogy mit szólok ahhoz, hogy „az a tanárember” minősíthetetlen stílusban beszél az Országgyűlésben. Hát milyen példát mutat így a gyerekeknek? – tette hozzá. Teljesen váratlanul ért a hirtelen témaváltás, így visszakérdeztem, hogy kiről van szó. Hát Jakab Péterről.

A társaságban eddig soha nem beszéltünk politikáról, és azt akartam, hogy ez így is maradjon, szóval a Jobbik elnökéről alkotott sarkos véleményem ellenére megpróbáltam elintézni annyival a kérdést, hogy nekem személyesen nem igazán fekszik a stílusa, de hát kinek mi.

Azaz csak elintéztem volna, mert társaságunk egy másik tagja azonnal felcsattant, hogy „és az Orbán hogy beszél”. Szerinte nála lekezelőbben az egész parlamentben nem beszél senki, Jakab Péter pedig nagyon is jól csinálja azt, amit csinál. Az első felszólaló szerint persze a Jakab-szimpatizáns biztosan a csehkettőt nézi, mert a miniszterelnök úr még soha, egyetlen egy alkalommal sem beszélt lekezelően nemzetünk nagyjai előtt, mindig a legmélyebb tisztelettel fogalmazza meg előttük a véleményét.

Öt perc adok-kapok következett, majd szerencsére ejtették a témát, én viszont egész este azon gondolkoztam, hogy mikor és hogyan veszítettük el a józan eszünket, hogy hogyan lett az a percepciónk, hogy Jakab Péternek kifogástalan a stílusa, Orbán Viktor pedig egy méltóságteljes, kifinomult úriember.

A magyar társadalom polarizálódása nyilván nem most, és nem is négy vagy nyolc évvel ezelőtt kezdődött, viszont

a kettéosztottság mindig a választások közeledtével a legszembetűnőbb, pláne ha a választás „sorsdöntő” jelentőségű.

Márpedig az elmúlt sok-sok évben minden egyes választás sorsdöntő jelentőségű – legalábbis azok szerint, akik már egyáltalán nem képesek két lépés távolságból szemlélni a hazai közéletet. Tegye fel a kezét, akinek nincs olyan ismerőse, aki ne mondta volna el a 2018-as országgyűlési, a 2019-es EP, vagy a szintén akkori önkormányzati választások – vagy akár mindegyik! – előtt, hogy ha megint a Fidesz nyer, akkor ő bizony most már tényleg elköltözik az országból. Most pedig az tegye fel a kezét, akinek már tényleg nem lakik az országban a fenyegetőző ismerőse! Senki?

Na, hát pontosan ennyire sorsdöntők ezek a választások.

Arra viszont tökéletesen alkalmasak, hogy asztaltársaságokat robbantsanak szét, barátságokat tegyenek tönkre, és családi ebédekre hozzanak kínos, feszengős csendet. Megéri-e vajon ez a polgárháború, hogy az emberi kapcsolataink rovására menjen? Természetesen nem, soha semmilyen helyzetben nem éri meg.

Ha viszont végletekig racionálisan akarnánk hozzáállni a kérdéshez, lehetne amellett is érvelni, hogy de, megéri, mert egy-egy ember személyes kapcsolatánál sokkal nagyobb a súlya tízmillió ember sorsának, Magyarország jövőjének.

Egy ilyen érvelés viszont már azt feltételezné, hogy az adott választást megnyerő politikai erők ténylegesen dönthetnek is az ország jövőjéről.

Ez jelen állás szerint a Fidesz 2022-es bukása esetén egyre valószínűtlenebb.

Egy parlamentáris demokráciában ugyanis az országgyűlési választásokat kis túlzással tekinthetjük zéró összegű játszmának, ahol a játékosok kizárólag egymás kárára növelhetik a nyereségüket. Magyarul amennyit az egyik játékos nyer, a másik játékos szükségszerűen annyit veszít.

Orbán Viktor viszont ha valamit tanult több, mint harmincéves politikai pályafutása alatt, az az, hogy ha a szükség úgy kívánja, és megvannak hozzá az eszközei is, ő nem fog zéró összegű játszmát játszani. Persze, tud egy ilyen játékban nyerni, megtörtént már 1998-ban, 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is.

Azt is tudja viszont, hogy egy ilyen játékban veszíthet is, ahogyan 2002-ben történt.

Ezzel a tanulsággal a 2010-es választási győzelmet követően szinte azonnal a választási esélyei növelésével kezdte a miniszterelnöki ciklusát. Először átrajzolta a választókerületeket a Kubatov-lista alapján, majd a média elfoglalásával tett arról is, hogy emberek százezreihez vagy kizárólag a kormányzó párt szólamai jussanak el, vagy legalábbis azok a leghangosabban.

Ezek azonban önmagukban „csupán” a demokrácia határait feszegető, erősen megkérdőjelezhető esélynövelések, a választási játszma továbbra is zéró összegű maradt. Persze, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a Fidesz esetleges legyőzőinek lebontaniuk nem kis feladat lenne – és valószínűleg átmeneti, kaotikus politikai helyzethez vezetne, ami szintén a Fidesz újraválasztásának esélyeit növelné –, de a győztesek továbbra is a vesztesek kárára nyernének.

A választási esélyek növelése viszont úgy tűnik, már nem feltétlenül elég Orbán Viktornak a hatalma megtartásához.

A népszerűségi adatok azt mutatják, hogy a kormányváltásért dolgozó politikai erők már a kormánypárt nyakán vannak. És most nem az újságokban rendszeresen megjelenő mérésekre gondolok, mert én személy szerint vágyvezéreltségük és egyéb okok miatt nem igazán bízok bennük, viszont történt valami egy hete a parlamentben, ami azt igazolja, hogy a kormánypárt is hasonló következtetésekre jutott a saját, feltehetően pontosabb méréseiből: kiszerveztek ezermilliárd forintnyi közvagyont alapítványi tulajdonba.

Innentől kezdve a modellünk már nem működik, nem beszélhetünk zéró összegű játszmáról. Lehet akárki az ún. ellenzéki összefogás vezetője, ha nyernek, nem teljesen a Fidesz kárára nyernek, mert

Orbán Viktor gyakorlatilag levett az asztalról egy akkora összeget, amit még csak felfogni sem tudunk. Ezt már nem nyerhetitek meg, szevasztok.

És elmondhatja Demeter Márta meg az összes nemfideszes képviselő a parlamentben, hogy a győzelem esetén az első dolguk lesz visszaszedni az elrabolt közvagyont, ahhoz kétharmados többség nélkül egy ujjal nem nyúlhatnak. A kétharmados többségre pedig azt hiszem, egyikünk se merne nagyobb összegben fogadni.

Most térjünk vissza az eredeti kérdésre: megéri-e a polgárháború? Megéri-e vérre menő vitákat folytatni, emberi kapcsolatokat tönkretenni egy olyan választás miatt, amin az egyik fél már nem is igazán nyerhet, a másik fél pedig már nem is igazán veszíthet?

A választásig ráadásul még van egy évünk.

Ki tudja, hogy Orbán Viktor mit húz még be a zsebébe a közös asztalról, ha a szükség úgy kívánja?

Olvass még Varsányi Bencétől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója
Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek