Ünnepelni vagy meghaladni kell-e a munkát?

Május elseje a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe. De felmerül a kérdés, hogy a munka ünneplése nem éppen a mindenkori hatalomnak szolgál-e? Lehet-e valódi felszabadítás ott, ahol a munkás ünneplendő feladata, hogy dolgozzék? Elhozza-e az automatizáció és a feltétel nélküli alapjövedelem a munkásnélküli jövőt, vagy éppen új függéseket eredményez?

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Százharminc éve ünnepli a munkásosztály május elsejét: tudjuk, a II. Internacionálé egyik kongresszusa hozott döntést arról, hogy ez a dátum legyen a munkásosztály szolidaritást sugárzó, nemzetközi ünnepe. A munkásmozgalom korifeusai megérezték: érdemes ismételni.

Az ünnep eredendően harcos-polemikus tartalmat hordozott, kifejezte a munkásosztály azon felismerését, hogy jogok nem fognak isteni ajándékként, az ölébe hullani. Arra ítéletnapig várhatna. A bérmunkás a változtatásra való törekvés jelképét érzékelhette az ünnepben, amelyet az „erősen összefogottak” nemzetközi szintű szövetsége valósíthat meg. Aztán megannyi fontos sztrájk, amely az általános választójog eszméjét írta a zászlajára, ebből az ünnepből nőtt ki. És május elseje nemcsak arra volt hivatott, hogy túlmutasson a gépies, lélekölő munkaritmus világán, hanem arra is, hogy

Mi tagadás, tizenhárom évtized tekintélyes időszakot jelent: ám a vonatkozó hagyomány sokrétű, hovatovább ellentmondásos jellegű. Adódott május elseje a sarló és kalapács jegyében, a dübörgő harckocsikat felvonultató katonai parádék árnyékában, és voltak olyan dirigált ünnepek, amelyek a rendtartást, azaz a hatalom állagának őrzését szolgálták.

Emlékszünk arra is, hogy Franciaországban, a Vichy-kormányzat harsogta a hármas jelszót: munka, család, haza. Hiszen akadtak olyanok a munkásosztállyal ellenkező oldalon, akik gyorsan észbe kaptak:

Persze garmadával léteztek különbségek: Mussolini eltörölte május elsejét, és egy másik munkaünnepet fabrikált, Franco pedig egyszerűen törvényen kívül helyezte. A közismert náci szólam, amely a felszabadítással hozza kapcsolatba a munkavégzést, feketén-fehéren azt szajkózza, hogy a munka egyenlő a fennkölt rabigával, a letérdelő munkás önfeláldozásával. A rabság jelentéseivel leöntött munkát glorifikálja és militarizálva állítja hadrendbe a munkást. És dacára annak, hogy a második világháború után itt-ott gyökeret vert, azaz hivatalossá vált az ünnep, voltak olyan hangok is, amelyek legszívesebben eltörölték volna a május elsejék zavaró jeleit, tekintettel a felkavaró emlékekre és a militáns munkásosztály egykori harcaira: például Margaret Thatcher toryjai jutattak kifejezésre effajta gondolatokat.

Legalább futólag megemlítem: a végtelenségig szőhetném a munka értelmezésének szálait. Amennyiben figyelembe venném, egy eufemizmussal élve, a „bonyolult” és kultikus jobboldali, extenzív életművet létrehozó szerzőt, a náci hadseregben szolgáló tisztet, Ernst Jüngert, úgy szóba kellene hoznom hírneves munkáját, A munkást, amelyről nem más, mint Martin Heidegger írt terjedelmes kommentárt. Jünger egyébként úgy elmélkedett, hogy korunk három különleges szereplőt azonosít: az ismeretlen hőst, a munkást, és azt az alakot, akit most jobb híján metafizikus dezertőrként fordítok.

Mindeközben a baloldal sem volt mentes az idevágó vitáktól. Mindez már az őshelyzetben elkezdődött, méghozzá egy taktikai nézeteltéréssel: egy nyomatékos tüntetést vagy egy termelést lebénító sztrájkot kell-e szervezni?

mondván, hogy a kapitalizmussal szemben nem az effajta jelképes cselekedetek szertartásos ismétlésére, hanem a konkrét valóság tartományaiba nyúló tettekre van szükség. Ráadásul

A kapitalizmus legmélyebb kritikái, amelyek különbözni kívántak a reálszocializmus munkabálványozásától is, mindig erősen merítettek a munka bíráló jellegű átgondolásából, hovatovább annak tagadásából.

Vagy az a tény, hogy egyes holland kommunisták a harmincas években egyenesen rákfenének minősítették a munkaetikai kódexet? Ki ne tudná felidézni 1968 lázadó kórusának hangjait, amelyek kipellengérezve a munka hatalomközvetítettségű logisztikáját, szintúgy munka utáni világot előlegeztek?

És ha már Hollandiát említettem, akkor íme, még egy jellegzetes epizód. Néhány évtizeddel ezelőtt az amsterdami Pijp-negyed radikálisai, kiváltva a Munkapárt dühét, hangot adtak a gondolatnak, hogy át kell nevezni május elsejét. Eszerint tegyük félre a munka fétisét, amely olyannyira belopta magát gondolkodásunkba: legyen az említett nap a munkaetika elleni ünnep napja.

Voltaképpen a hatalom sokszor hallatja a hangját a munka kapcsán:

Így a francia elnök, Nicolas Sarkozy tirádákat zengett a korán kelő francia állampolgárokról, arra utalva, hogy az ő munkájuk bizonyul a nemzet tartóoszlopának, ők a nemzet kovászai  ̶   mintha a francia író, Proust igézetében élő ismerősöm nem azért kelne fel kakaskukorékolással, hogy minél többet lustálkodjon. A népet, az újságírókat tanfelügyelőként kioktató szerb köztársasági elnök, Aleksandar Vučić, aki oly szívesen idézgeti a protestáns etikát kifejtő Max Webert, az adminisztráció tagjai előtt érkezik hivatalába  ̶   aztán óhatatlanul úgy ideologizál, hogy megismétli az orientalista attitűdöt, miszerint a Balkánon a lustaság uralkodik, és szegényesnek mondott demokráciája, el-elmaradó gazdasága is ebből fakad.

Persze a munka elutasításának emlegetésével szinte eleve adott a félreértés. Példának okáért: nem majd kétszáz éves átok sújtja, méghozzá indokolatlanul, a gépeket célba vevő luddistákat​? Voltaképpen mérget vehetünk rá, hogy egyesek élősdiséget kiáltanak itt: a munka ugyanis végzetesen keveredik a „foglalkoztatás” és a diktált munkamegosztásban való részvétel jelentéseivel. Azonban teljességgel kizárt, hogy a munkát elutasító radikális gondolatok képviselői ne tudnának arról, hogy a plebejus etikának és az érdem elvének milyen jelentéseire lelhetünk a munkára vonatkozó képzetekben. Ám meggondolásra ajánlják, hogy ezen etika mennyire kirojtozódott, és hogy

És azt mondják, hogy nem érdemes a fennálló munkamegosztásból kihullott emberekben túl gyorsan meglátni a vadul hömpölygő, pimasz és parazita csőcselék megtestesülését. Valójában találhatunk a filozófiai hagyományban is súlyos, és figyelemre méltó elődöket. Ennek lényege: a munka segítségével megszabadulni a munka terhétől.

Nyilván a munkának mint mértékadó életszervező elvnek a tagadása, a munka szentségének dekonstrukciója radikális gondolat, és ennyiben irritáló minden rendpárti számára. Kiforgatja a világot a sarkaiból. Viszont abban a diagnózisban, miszerint a munkásosztály az évek folyamán veszített erejéből, vagy hogy alapvető tapasztalatait immáron nem a szakszervezetek és az egykor erőtől duzzadó munkáspártok formálják, valamint, hogy odalett az egykori villódzó munkáskultúra is, nincs semmilyen radikalizmus.

Nincs is unalmasabb képződmény ma, mint a hatalmas modernizációs hagyománnyal bíró, ám a rendhez most már tökéletesen simuló, minden provokáló képzeletet nélkülöző munkáspárt, amely csak szertartásos okokból vállalja a klasszikus örökséget.

És ezen említett nemradikális diagnózis megerősítéséhez elegendő, ha felkeressük a létező világrend avatott őrének, a Nemzetközi Monetáris Alapnak a honlapját. Itt találhatunk rá egy Florence Jaumotte nevezetű szerző megismételt okfejtéseire:

és egyúttal a lent lévők kollektív szubjektivitásának drámai elapadását  ̶. annak ellenére, hogy a munkatermelékenység nőttön-nőtt. A háttér  ̶  noha ezt már nem Jaumotte mondja  ̶ : a különféle szocializmusok bukásának kontextusában hatalmas embertömeg keringett a világban, pontosabban 1980 és 2018 között kb. 75 százalékkal növekedett a munkaerőkínálat nagysága, az újra és újra megpörgetett globalizáció,

Nem szűnt-e meg az egykori munkásosztály, amelyet a kiszervezés és egyéb folyamatok szorongatnak? Tényleg gyengült a munkások ereje, ám mégsem sorvadt el. Amennyiben a fősodorban keletkező hírek mögé néznénk, pontosan felidézhetjük azokat a lendületes sztrájkokat, amelyek ebben a században jutottak felszínre  ̶  igaz, ezeket rengeteg bizonytalanság övezi, és nem mozgatja őket az a történetfilozófiai célszerűség, amely egykoron hajtótóerőt jelentett.

Ez idő alatt különféle tendenciák jutnak érvényre. Egyfelől,

Arra tesznek javaslatot, hogy a munkás ne jelentkezzen ki a vállalati emailjéből, ne keressen szórakozást a munkahelyen kívül, legyen önmaga, szerelmeskedjen, ám ott a munkahelyén. Dicsérik a kortárs, távolba látó menedzsert, aki okulván a tapasztalatokból nem bürokratikus parancsokat osztogat, hanem lehetővé teszi, hogy a munkás kiérlelt teljes életet éljen  ̶  a helyszínen.

Másfelől, szaporodnak a jelentések a túlhajtott munkatempóról, az agyonfegyelmezett munkás/alkalmazott alakjáról. A figyelmes média sorjázza azokat a munkásokat, akik a napokig tartó, szünet nélküli ténykedés után a munkával való „túlazonosulás” formájában holtan rogynak össze: a kínai híradások szinte borzongató adatokat közölnek. Vagyis: nem a munka tagadása van soron, ellenkezőleg.

Újabban azonban jó néhány szerző számára felizzott a remény, amelyet a végső fázishoz érkezett automatizáció táplál. Ahogy a The Economist sugallja, megváltozik a kontraszt:

És a törpe, azaz az ember a meglódult technológia létrájának segítségével felkapaszkodhat a lehető legmagasabb hegycsúcsra. És begyalogol az újra visszaszerzett édenkertbe, mármint a munka utáni világba, amelyben eltűnik a szűkösség örökösnek tűnő kínja. Történik mindez úgy, hogy az embernek most már nem kell átesnie a radikalizmus szűrőjén, hanem békésen bevonulhat a szűkösséget felváltó eszményi világba. Mindezt megtámogatja a jobb- és baloldalon széleskörű elismerésnek örvendő feltétlen alapjövedelem, amely mérsékeli majd az automatizációból eredő munkanélküliséget  ̶  elvégre olyan csillapítószerről van szó, amely a fennálló rendet csupán úgy változtatja meg, hogy tartóoszlopai nem rendülnek meg.

Döntő pillanatban vagyunk: ezt állítják e remény képviselői. Most mutassuk meg! Ám

Az elemzések nem erősítik meg ezeket a rózsaszínű reményeket: az automatizáció nem helyettesíti eleve az élő munkát, sőt mi több, marad a kvalifikációt nem igénylő munka, azaz az automatizáció nem hajt túl a munkaszférán. És az automatizáció mindig hatalmi viszonyokba ágyazott: jellemző, hogy ott mindig nagy előszeretettel élnek vele, ahol letöri a túlontúl agilis munkásokat, a hagyományosan kemény/rebellis kikötői munkások esetében például pontosan ez történik.

Vagyis, az automatizáció amúgy is akadozó formái nem jelentenek olyan királyi utat, amely a munka utáni korba vezetne bennünket. És aki ezt tűzi ki célul, nem spórolhatja meg azt, ami

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!