Csehszlovákiától a városligeti szürreálig – visszaemlékezések hajdanvolt május elsejékre

Renczes Ágoston

Szerző:
Renczes Ágoston

2021.05.01. 17:10

Milyen volt az ünnep 1988-ban egy dél-szlovákiai óvodában? Mit keresett Lenin 1998-ban egy gimnázium faliújságján és egy kocsma kertjében? Miért olyan fontos a 2004-es május elseje? Miért szürreális a városligeti majális?

Csehszlovákiától a városligeti szürreálig – visszaemlékezések hajdanvolt május elsejékre

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Május elseje van, én pedig a Városliget közelében lakom, ahol 2020 után idén sem lesz majális a koronavírus-járvány miatt, márpedig a városligeti majálisnál kevés szürreálisabb dolgot lehet átélni Budapesten. 

 

Valójában csak egy ilyenen vettem részt 2017-ben, el is mesélem, milyen volt, de előtte felidézem a jeles naphoz kapcsolódó korábbi élményeimet is, ez pedig – mivel már majdnem negyvenéves vagyok – immár történelmi visszatekintésnek is beillik, hiszen korszakokat és politikai rendszereket ível át.

 

Nech žije prvý máj!

 

1983-ban születtem Csehszlovákiában, hat éves voltam a rendszerváltáskor, úgyhogy csak homályos emlékeim vannak a szocializmusról és annak nagyszabású május elsejéiről. 

 

Emlékszem az óvónénik által mesélt történetre a jóságos Lenin bácsiról, aki hazakísért egy eltévedt kisgyereket.

 

Emlékszem, hogy az ovis kézműves foglalkozás végeredménye gyakran volt békegalamb.

 

A rendszerváltás előtti május elsejékről egy fénykép jut eszembe: nagyapám a felvonuláson halad Galántán, a járási központban, talán az 1970-es évek végén. Szikár, alig észrevehetően görnyedt, bajszos ember kalapban, hosszú kabátban, kezében cigaretta. Nem feltűnő, de én látom, hogy nem azonosul az eseménnyel: az apjának – a dédapámnak – korábban kovácsműhelye volt Felsőszeliben.

 

Összeszorított fogú katolikusként természetesen nem volt hajlandó belépni a szövetkezetbe, a kovácsműhelyét be kellett zárnia.

A nagyapám, aki szintén kovács volt, osztályellenségként éveken keresztül nem kapott rendes munkát, végül megbocsátott neki a rendszer és a járási iparvállalat lakatosaként érte el a nyugdíjkorhatárt. 

 

Egy rendszerváltás előtti május elsejére azonban emlékszem. Óvodások voltunk még, szokatlan időpontban, szürkületkor gyülekeztünk az óvoda udvarán, az óvó néni világító papírmasé mértani testeket lóbált a fejünk fölött – a szókincsünk kibővült a lampion kifejezéssel –; aztán

 

az egyik gyerek a kötelező-kellék békegalambot sült galambnak nevezte és kapott egy taslit.

 

A vonulásokat, a táblákat, a feliratokat és a tribünt az integető elvtársakkal csak hallomásból és képekről ismerem, például arról a képről, amin a nagyapám is szerepel.

 

Pionír már nem voltam (ez az úttörő csehszlovák megfelelője), de szikra még igen (ez meg a kisdobos, illetve 2021-ben Budapesten egy újbaloldali mozgalom neve – ki se maradhatott volna a május elsejei hírlevélből). Erre is emlékszem: betereltek minket, 83-as évjáratú kisgyerekeket a községháza egyik termébe, ahol ünnepélyesen kitűzőket szurkáltak a pulóverjeinkre. 

 

A pionírtáborok ijesztő rémét – a magyar gyerekek elszakadnak otthonról, és szlovák környezetben kell helyt állniuk, miközben nem beszélnek még szlovákul – azonban elsöpörte a rendszerváltás, mi pedig immár az alapiskola (vagyis az általános iskola, amit ma is alapiskolának hívnak Szlovákiában) alsó tagozatán, miután megtanultunk írni, még pár éven keresztül azzal voltunk elfoglalva, hogy a szocialista tankönyveinkből, amik helyett még nem nyomtattak újakat, a tanító néni utasítására

 

kihúzogattuk az elvtársakat és az elvtársnőket, és bácsikat meg néniket írtunk föléjük 

a még egészen frissen tanult kézírásunkkal.

 

Lenin már nem menő

 

A következő május elsejéhez fűződő emlékem már a Galántai Kodály Zoltán Gimnáziumból van: tabudöntögetésben érdekelt kamaszokként a padtársammal kitaláltuk, hogy május elseje alkalmából kirakunk egy Lenin-képet a faliújságra. A gimnáziumban még 1998-ban is a rendszerváltás előtti tankönyveket használtuk, valamelyikben volt kép Leninről, amit én kézzel átmásoltam – valamennyire tudok rajzolni – egy A4-es rajzlapra.

 

Lenin kikerült a faliújságra, majd a fiatal töritanárnőnk a lázadásunkat nem igazán értékelve elmagyarázta, hogy amúgy május elseje nem a Szovjetunióból jött, hanem az 1886-os chicagói munkássztrájkból. 

 

Lenin nemcsak a faliújságon jelent meg gimnáziumi éveim alatt. Galántát, az Esterházy-család egyik ágának ősi fészkét; a várost, ahol Kodály Zoltán gyerekként hallgatta a népdalokat; a várost, ami a csehszlovákiai magyarok egyik legnagyobb két világháború közötti sikerének, a Hanza Fogyasztási Szövetkezetnek a központja volt; 

 

a kedves mezővárost a szocialista városfejlesztés egy nagy panellakóteleppé változtatta,

központjában egy reprezantatív térrel, ahol május elsején a tribün szokott állni a tapsoló elvtársakkal.

 

Ezen a téren állt Lenin szobra is, ami a rendszerváltás után az egyik vendéglő kertjébe került, amely vendéglő kertje az alkohollal ismerkedő középiskolások törzshelye volt. Így láttam gyakran Lenint 1997 és 2001 között.

Mert az EU menő

 

2004-ben Komáromban jártam egyetemre – a Corvinus legendás (legalábbis az oda jártak számára legendás) kihelyezett képzésére – ez a képzés volt az alapja a szlovákiai magyarok egyetemének, a Selye János Egyetemnek. A Duna két partján fekvő két Komárom hagyományosan május elseje köré szervezi közösen a Komáromi Napok nevű rendezvénysorozatot, ami a két város több helyszínen folyó kulturális fesztiválja. 2004. május elsejéjének, az EU-hoz való csatlakozás előestjén, éjfél előtt a barátaimmal az Erzsébet-híd szlovákiai hídfőjénél vártuk, mint szilveszterkor, hogy éjfél legyen.

 

Ahogy arról már korábban is írtam: a visszaszámlálást eufória és katarzis követte.

 

Úgy mentünk fel a hídra és sétáltunk át Dél-Komáromba, hogy senki nem kérte az iratainkat.

 

A következő években a korábban torokszorító határellenőrzés szimbolikussá vált, aztán 2007-ben, amikor mindkét ország a schengeni övezet tagja lett, meg is szűnt. Azóta határátlépéskor egyenruhás határőr helyett csak egy sms jön a másik ország mobiltarifáiról.

 

Pillanatok alatt a legtermészetesebb dologgá vált, hogy akadály nélkül utazunk a két ország között – és ez így is volt egészen a koronavírus-járványig. Csak bízni tudok benne, hogy a szabad mozgást, ami az egyik legszuperebb dolog az EU-ban és gyógyír a huszadik század több traumájára is, hamarosan visszakapjuk.

 

Ligeti szürreál

 

2016-ban költöztünk Zuglóba, és 2017 május elsején a feleségemmel (akkor még a menyasszonyommal) megtekintettük a városligeti majálist. A Városliget ekkor még azt a lepukkant arcát mutatta, amit a Liget Projekt támogatói az egyik fő érvként szoktak felhozni a projektet kritizálókkal szemben: az kell a proliknak, nem pedig a szép, felújított Liget. 

 

A Liget Projekt beindulása előtt, de már a vele szembeni tiltakozások kifulladása után vagyunk ekkor.

A Liget általános képéhez már hozzátartoztak a Ligetvédők sátrai, akik eddigre már inkább csak hajléktalanok voltak, akik az üggyel legitimálták a közterületen lakást és a saját szomorú helyzetüket. Még évekig maradhattak a Ligetben, hogy néha felkereshessék őket az MTVA munkatársai, a Liget Projekt kritikusainak koncepciózus bemutatása céljából.

 

De vissza május elsejéhez. A lepukkant Ligetben több párt is rendezvényt tartott, a majális pedig olyan mély benyomást tett rám, hogy fel is jegyeztem az átélt eseményeket.

 

A még létező, és akkor az Olof Palme-háznál működő Kertem asztalai közt bóklászó néni engem talált elég szimpatikusnak ahhoz, hogy megkérdezze, hol találja a „dékásokat”. Remélem, ez csak a kék kabátom miatt volt.

 

A Párbeszéd négy-öt embert érdeklő majálisa végtelenül szomorú hatást keltett. Valaki fáradhatatlanul szónokolt, a szónoklatot egyik irányból a DK, a másikból az MSZP bulijának hangzavarja nyomta el.

 

A DK buliján egy fiatal duó Black Keys- és Amy Winehouse-feldolgozásokat játszott nagyon jól. Nem tudtam felfogni, mit keresnek ott.

 

A Munkáspárt színpadán a Hajmási Péter ment.

 

A Népi Front sátorjában egy szovjet zászló alatt Moldova György dedikált. 

 

A Momentum is kint volt, de ők nem voltak szürreálisak. Akkor még, azóta mintha kicsit változott volna a helyzet.

 

Két helyszínen pedig egy-egy komplett falusi búcsú pörgött ringlispírestől, dodzsemestől, happy hardcore technóstól.

 

Az élmény ahhoz volt fogható nagyban, mint amikor utólag rájöttem, hogy a Szomszédok, amit a szüleim is néztek a kilencvenes években, nem egy nyolcvanas évekbeli sorozat ismétlése volt, hanem maga a kilencvenes évekre rácsúszott nyolcvanas évek. 

 

A ligeti majálison is több idősík csúszott egymásra, és ez valójában csak a sűrített esszenciája volt az azóta is tartó mindennapi magyar valóságnak, ahol egy állampárt szabályozza az életünket, és

 

Kádár János reinkarnációjának vagyunk hálásak a terasznyitásért.

 

Remélem, május elseje alkalmából is megiszik egy pofa sört a teraszán.

 

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

FOTÓ: Fortepan, 1981

Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől
Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek