Keleti modell helyett nyugati intézmények – Válasz Matolcsy Györgynek

Az utóbbi tíz évben öles léptekkel haladtunk egy olyan kizsákmányolóbb politikai intézményrendszer felé, ahol egyre kevesebb ember rendelkezik egyre nagyobb hatalom felett. Matolcsy két legjobb példája pont nem ilyen.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Matolcsy György jegybankelnök a Növekedés.hu portálra írt cikkében azt állítja, hogy Magyarország gazdasági fejlődésének mintája Keleten található, nem pedig a hanyatló Nyugaton. Szerinte importálnunk kell a Kelet olyan szellemi forrásait, mint a „vízió”, az „erős hagyományos értékrend”, a „kísérletezés”, a „fejlett oktatás és a tehetséggondozás”.

A különös ezoterikus nyelvezetet leszámítva még egyet is érthetnénk abban, hogy ezek követendő dolgok. A cikkel azonban a probléma az, hogy a Matolcsy érvelésének alátámasztására használt fogalmak olyan egyszerű klisék, amelyet egy banánköztársaságtól kezdve a legfejlettebb demokráciákig bármely ország kormánya fontosnak tart. A jegybankelnök cikkében pedig

Hosszú irodalma van annak, hogy mitől lesz sikeres egy ország. Vannak olyanok – mint Jared Diamond –, akik szerint a földrajzi helyzet a legfontosabb, mások – így Max Weber – szerint a vallás és különösen a protestáns etika teszi a népeket sikeressé, illetve – például Landes, Harrison és Huntington munkásságában – széles irodalma van a kultúraalapú megközelítéseknek. Acemoglu és Robinson képviseli azt az irányzatot, miszerint a politikai és gazdasági intézmények határozzák meg egy nemzet sikerét. Mindezen megközelítések közül véleményem szerint az utolsó, intézményi megközelítés képes a leginkább megjósolni egy ország sikerét, bár elismerem azt, hogy ez kétségkívül egy soktényezős problémakör. Fontos megfontolni ezt a tényezőt azért is, mert az intézményeinken könnyebb változtatni, mint földrajzi helyzetünkön, vallásunkon vagy ezeréves kultúránkon.

Acemoglu és Robinson elmélete szerint a politikai intézményeket el lehet helyezni egy olyan skálán, amelynek egyik oldalán a befogadó/pluralisztikus intézmények, a másikon pedig a kizsákmányoló/monopolisztikus intézmények találhatóak. Míg az előbbi a társadalom széles rétegei számára biztosítja a hatalomban való részvételt és a valódi érdekképviseletet, addig az utóbbi egy szűk elit kezében összpontosítja a hatalmat és nem állít akadályokat a túlhatalmuk elé.

Amennyiben egy ország politikai intézményei befogadóak és erős a központi hatalom, akkor ez idővel olyan gazdasági környezetet hoz létre, amely fenntartható növekedéshez vezet. Ugyanis a társadalom akkor teremt értéket és lesz gazdag, ha az értékteremtő munka elvégzése a társadalom minél szélesebb rétege számára kifizetődő, és senkinek nem kell félnie attól, hogy a hatalmasok elveszik a találmányát vagy a cégét. Ezzel szemben, ha egy országban gyenge a központi hatalom és/vagy kizsákmányolók a politikai intézmények, akkor idővel mindenki belátja, hogy nincs értelme befektetni (sem a saját humántőkénk növelésébe, sem pénztőkét a vállalatokba), mivel a teremtett értékekre előbb-utóbb ráteszi a kezét a korrupt elit.

Márpedig pontosan ezekre az innovációkra van szükség a javak és technológiák olyan folyamatos növeléséhez és fejlesztéséhez, ami a fenntartható gazdasági növekedéshez vezet. A Schumpeter által kreatív rombolásnak nevezett folyamat során jönnek létre olyan új és hatékonyabb megoldások, amelyek anélkül szorítják ki az elavult módszereket, hogy ezzel együtt a társadalom egészét kizsákmányolnák.

Ezzel el is érkeztünk a jegybankelnök központi állításához, miszerint Magyarország fejlődési mintáit Keleten, nem pedig Nyugaton kell keresni. Matolcsy György e körben példákat is hoz: szerinte „Dél-Korea, Izrael, Dubaj (Emirátusok), Szingapúr és három dinamikus kínai sikerváros, tehát Sanghaj, Sencsen és Csengdu lehetnek a példaképeink”.

Noha kétségkívül fontos egy ország fejlettségében a földrajzi elhelyezkedés, ennél sokkal fontosabb a politikai intézmények nyitottsága. Matolcsy átfogóan a „Keletet” emeli piedesztáltra – holott Türkmenisztán, Mongólia és Burma kifejezetten sikertelen országok –, míg jótékonyan árnyékban hagyja a világ több mutató szerint legsikeresebb államait, amelyek egytől-egyig nyugatiak: Németország, Írország vagy Finnország. Szintén nem érdemes olyan országokhoz hasonlítani Magyarországot, mint Szingapúr – amely a világ egyik legfontosabb közlekedési csomópontját kontrolláló városállam –, vagy mint Dubaj – amely a korlátlan rendelkezésére álló olaj miatt lépett a világ leggazdagabb országai közé.

Hacsak Magyarországon nem botlunk véletlenül valami hasonlóan értékes természeti erőforrásra, a példa ránk nézve nem alkalmazható. A másfélmilliárd lakosú nagyhatalom, Kína legfejlettebb városait Magyarországgal összehasonlítani ugyancsak abszurd: Sanghajt legfeljebb Budapesttel lehetne összehasonlítani, ami azonban még így is az alma-körte esete maradna.

A Matolcsy által említettek közül a Magyarországgal ténylegesen összehasonlítható két államot, azaz Dél-Koreát és Izraelt az köti össze, hogy azok olyan befogadó politikai intézményrendszerrel rendelkeznek, amelyben például biztosított a magántulajdon, az oktatás és a vállalkozás szabadsága, pártatlan az igazságszolgáltatás, és az állam nem sajátíthat ki szektorokat. Ezzel szemben hazánkban

Vitathatatlan példája ennek az, amikor a tulajdonjog sérült, amikor az ügyészség az elit ellen nem hajlandó pert indítani, amikor államhoz közel álló oligarchák teljes szektorokat sajátítanak ki, és egyes nem hatalomkonform egyetemeket bezáratnak. Egyes esetekben az állam konkrétan törvényalkotással zsarol: a közműcégek számára hatósági árazást írtak elő, majd az emiatt veszteségessé váló vállalatokat áron alul vásárolja fel a saját barátaikból álló tőkésosztály. A tulajdonosok pedig tudják, hogy ha nem adják el cégeiket, akkor az állam kész személyre szabott törvényeket hozni az üzletük bedöntése érdekében.

A kizsákmányoló politikai intézmények – így különösen a mostani magyar rendszer – ideiglenesen képesek lehetnek növekedést produkálni, azonban nem fognak soha fenntartható, magas színvonalú növekedést biztosítani. A kizsákmányoló rendszerekben az ember nem érzi, hogy érdemes céget alapítania, mert tudja, hogy ha túl sikeres lenne, akkor megjelenik a hatalom embere, és tesz neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Sőt, önmagában a sikeressé válás is kérdéses, ha a szakértelmének megfelelő piacot már felosztották a kormányközeli érdekek között. Egy ilyen rendszerben a legjobbjaink közül sokan külföldre mennek, mert azt érzik, hogy csak ott tudnak igazán kiteljesedni.

Végül pedig a kizsákmányoló rendszerek nem hatékonyak. Noha a mostani politikai nemzedék történelmi lehetőséget kapott a rengeteg uniós pénz képében, ezek jelentős részét ugyanúgy az az elit nyúlta le, mint az utóbbi évtized legtöbb túlárazott állami közbeszerzését is. Viszont

Ha az ajánlat minősége és gazdaságossága helyett a politikai kapcsolatok döntik el a nyertes pályázó kilétét és nincs valós versenyhelyzet, akkor nincs ösztönző a versenyképes teljesítményre, ezért a rendelkezésre álló forrásokat a lehetőségekhez képest kevésbé hatékonyan költi el az ország. A különbség pedig egy az egyben a járadékvadász elit zsebébe kerül, akik az így lefölözött közpénzt mindenféle társadalmi kontroll nélkül költhetik a saját hobbijaikra (pl. a kedvenc focicsapatuk támogatására).

Ezzel szemben a befogadó intézmények hatékonyan és jövedelmezően működnek és a lehető legszélesebb rétegek számára elérhetőek. Mivel nincs erős érdekellentét az átlag és az elit között és a szabályok tiszták, mindenki arra tud koncentrálni, hogy a torta méretét növelje és nem arra, hogy a másik tortaszeletét vegye el. Ha az egyén biztos abban, hogy a jog védelmet nyújt számára, a korrupció nem éri meg és az állam nem részesíti előnyben a saját érdekköreit, akkor bizalommal tud befektetni és innoválni.

Matolcsy szerint Magyarország földrajza és történelmi helyzete miatt nem tudott igazán meggazdagodni. A geostratégiai helyzet és az olyan történelmi eseményekből való kimaradás, mint a nagy földrajzi felfedezések kétségtelenül fontos tényezők ebben, azonban nem adnak választ arra, hogy miért gazdagabb Hollandia, mint Portugália, vagy miért húznak el a régió országai mellettünk. Magyarország azért van nehéz helyzetben, mert – amikor nem a külső hatalmak zsákmányolták ki – évszázadokon keresztül kizsákmányoló politikai intézményekkel rendelkezett, és az óraingaként ide-oda változó elitjeink egymás kirablásában, nem pedig a befogadó intézmények kiépítésében láttak lehetőséget a meggazdagodásra. A jelenlegi kormánypárt és oligarcháik pedig pont ezért mindent megtesznek azért, hogy ami csak mozdítható, azt kiszervezzék az állami felügyelet alól és a hozzájuk hű elitnek adják. Ezzel

Minden olyan esetben, amikor egyre több ember között oszlik szét a politikai hatalom, akkor bár össztársadalmi szinten mindenki jobban jár, a korábbi elit viszont rosszabbul. Rendszerváltás óta nem birtokolt még annyira kevés ember annyira sok hatalmat, mint most, amikor a Fidesz a saját képére szabta politikai intézményeket és oligarcháik teljes gazdasági szektorokat monopolizáltak. Hogyan lehetne tehát egyszerre visszaszerezni a mindenkori állam kezébe a központi hatalmat és közben kinyitni politikai intézményeinket a médiaszabadság visszaállításával, az elüldözött egyetemek befogadásával, kétes megtérülésű keleti beruházások leállításával, a közbeszerzések korrupciómentesítésével és az ügyészség felszabadításával?

A fentiek megvalósítása komoly kihívás, de valószínűleg első lépésként egy olyan kormány kell hozzá, amely felismeri, hogy nem akkor leszünk sikeres ország, ha egymás ellen uszítunk, ha ideológiai vitákba bocsátkozunk, ha meg akarjuk mondani a magyaroknak, hogy miként éljenek, hanem akkor, ha olyan befogadó politikai intézményeket építünk ki, amelyről minden magyar elismeri, hogy értünk vannak. Ahol a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak, a beszedett adóval hatékonyan és átláthatóan gazdálkodunk, és ahol az érvényesülés kulcsa a versenyképes teljesítmény, nem pedig kormány iránti lojalitás.

Éppen ezért elengedhetetlen felismerni:

és amelyek a magyar társadalom egészét képviselik, beleértve azokat is, akiknek a szavazatát elnyerő pártok épp ellenzékben vannak. Ezzel a gondolattal vissza is érkeztünk oda, hogy Matolcsy esszéjével az a gond, hogy a sikerhez szükséges feltételek kicsi és kusza szeletét azonosítja és megfeledkezik a befogadó politikai intézményekről.

Kádár Barnabás az ELTE és a CEU Nemzetközi Tanulmányok szakán szerzett alap- és mesterdiplomát, majd a Leideni Egyetemen folytatott tanulmányokat. Néhány munkában eltöltött év után átképezte magát Python-programozóvá és adatelemzővé: azóta is e területeken dolgozik.