Az, hogy visszatérhetsz a „normális” élethez, nem többletjog, hanem az alapvető elvárás azon állammal szemben, amelynek adót fizetünk és járványügyi intézkedéseinek magunkat alávetjük.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A napokban Orbán Viktor bejelentette, hogy a védettségi igazolvánnyal rendelkezők számára 4 millió beoltott elérése után megnyílhat a kulturális élet, a fürdők, sportlétesítmények, stb.
Az oltatlanokat kvázi másodrendű állampolgárokká rendeléssel próbálják rávenni az elméletben önkéntes oltás beadatására. De miért nem jó irány ez, hogyan lehetne hatékonyabban csinálni?
Ezt szeretném körüljárni ebben a véleménycikkben.
Először is szeretném leszögezni: szkeptikus álláspontot képviselek az oltásokkal kapcsolatban, pontosabban fogalmazva az oltási programok mechanizmusával szemben. Értem ezalatt azt, hogy megfelelő felvilágosítás vagy a felelősségi körök tisztázása helyett inkább a szkeptikusok hibáztatása megy, hogy milyen felelőtlenek, amiért nem bíznak az oltásban. Nem gondolom, hogy különösebben veszélyes bármelyik vakcina, azonban az erőszakos, akár jogfosztás útján oltás felé terelgetés nem elfogadható részemről. Megérne egy külön cikket az egyén kockázatvállalása vagy a vírus súlyossága is, de ezzel most nem foglalkozom.
A lényeg, hogy végül is a szkepticizmusom ellenére, elsősorban a családom félelmeit szem előtt tartva, beadattam az oltást. Az összes vakcina összetétele és mechanizmusa után alaposan utánajárva a Szputnyik V-t választottam. Egyrészt azért, mert már van ilyen módszerrel készült, engedélyezett vakcina, másrészt azért, mert az orosz kereskedő nagyjából az egyetlen, aki hajlandó lenne a teljes jogi felelősséget vállalni a vakcináiért. (Más kérdés, hogy itthon a vészhelyzeti engedélyezés miatt a felelősség a kormányra hárul.)
Gyakorlatilag az oltási programok elindulása óta a levegőben lebegett, hogy az oltatlanokat az oltottakhoz képest joghátrány fogja érni. Sokan már korábban meg is hozták ezeket a döntéseket, mint például az ausztrál Qantas légitársaság vagy Izrael. Bár a döntéshozók általában szeretik a „többletjog” kifejezést használni, valójában joghátrányról van szó, ugyanis eleve jogfosztott időszakban élünk a járvány alatt és
az, hogy visszatérhetsz a „normális” élethez, nem többletjog, hanem az alapvető elvárás azon állammal szemben, amelynek adót fizetünk és járványügyi intézkedéseinek magunkat alávetjük.
Akinek viszont ezt nem engedik, az joghátrányt szenved. Ez jogi és etikai aggályokat egyaránt felvet.
Például az oltottak számára megnyitandó intézmények egy része közpénzből is működik, ami felveti, hogy milyen jogon tiltják ki az adófizető polgárt mondjuk a színházból, miközben az annak működését biztosító adót ugyanúgy fizeti? Erre néhány barátom úgy érvelt, hogy most is megtilthatják a részeg, szakadt emberek bemenetelét, azonban ezekről évtizedes, évszázados társadalmi konszenzus van, viszont az oltottak és oltatlanok közötti különbségtételről nincs ilyen. Persze, a kormány lobogtathatja a nemzeti konzultációja eredményét, ami egyrészt nem egy hiteles felmérés, másrészt még ott is érződik a megosztottság ebben a kérdésben, hiszen a nemzeti konzultációknál nem megszokott, hogy egy kérdésben „csak” nagyjából 60 százalékkal nyer a kormánypárti álláspont.
A magánszektor már egy kicsit más helyzet. Ott elméletben nagyobb szabadságuk van a szolgáltatóknak eldönteni, kinek és hogyan nyújtanak szolgáltatást, ugyanakkor
itt sem tiszta, hogy lehet-e valakit diszkriminálni, mert egy önkéntesen vállalható dolgot nem vállalt.
Induljunk ki abból, hogy lehet. Ebben az esetben az lenne a minimum, hogy az alkalmazottak is oltva vannak, ha már a vendégektől elvárják. Ez pedig egy újabb jogi szürkezónába vezet: ki lehet-e rúgni valakit azért, mert nem vállal egy önkéntesen beadatható oltást? Az Egyesült Államokban már sajnos volt erre példa, de én úgy érzem, lesznek még ebből perek a különböző bíróságokon.
Ha a jogi részét sikerült is leküzdeni, elérkezünk a megvalósítás részéhez, ami szintén több problémát felvet. Például el tudja valaki képzelni, hogy egy 500 fős falu egyetlen kocsmájában valaki QR-kódolvasóval ellenőrizgetni fogja a belépők igazolványát? Vagy az olyan nyílt, szabadon látogatható rendezvények esetén, mint egy falunap, hogyan fog megvalósulni az ellenőrzés? Megannyi jogi és gyakorlati kétely merül fel ezen megoldások kapcsán, úgyhogy az a véleményem, hogy engedjük már el ezt!
De akkor mit lehetne tenni helyette?
Bár nem támogatom, de kézenfekvő lenne a kötelező oltás, ami a csecsemő- és gyermekkori vagy egyes országoknál a beutazáshoz kötött vakcinák esetében amúgy is működik. Ezzel egyrészt az a probléma, hogy általában az ember számára, ami kötelező=rossz. Ezt a szocializmusban edződött Közép-Kelet Európában meg is lehet érteni. Ezzel a megoldással azonban megjelenne egy jóval komolyabb probléma, mégpedig a felelősség kérdése: ha ugyanis az állam kötelezővé tenné az oltást, azzal komoly egészségügyi, pénzügyi és politikai felelősséget vállalna magára.
Lehet, hogy a felelősség egy bizonyos része a gyártóé lenne (normál engedélyeztetési eljárásban engedélyezett készítményeknél teljes mértékben a gyártó szokott felelni), de esetleges súlyos mellékhatások esetén az emberek egyértelműen az azt kötelezővé tevő államot és az aktuális kormányt okolnák, így a pénzügyi veszteséget részben, a politikai veszteséget pedig teljes mértékben a kormány viselné.
Hozzáteszem, hogy a kormány így is nagy felelősséget vállalt. Az uniós szerződések esetén a közös tagállami és gyártói felelősségvállalással, a keleti vakcinák esetében a vészhelyzeti engedélyeztetéssel, de ezt egyrészt nem reklámozza, másrészt még mindig mutogathat a gyártókra, Brüsszelre vagy hivatkozhat arra, hogy az oltás amúgy eleve nem volt kötelező, ha esetleg történne valami. Ezek a lehetőségek a kötelező oltás esetén, ha nem is elvesznének, de sokkal gyengébb érvek lennének.
A második lehetőség az oltás teszteléssel való kiváltása. Ezt már egy járható útnak tartom, mert bár kényelmetlenebb lenne az oltatlanok élete, semmiből nem lennének kizárva. Erre példa lehet Ausztria Burgenland tartománya, ami szintén ebbe az irányba indult el, azonban a gyakorlati megvalósítását alaposan ki kellene még dolgozni.
A harmadik út, ami szerintem a legelfogadhatóbb lenne: a megfelelő tájékoztatás és a pozitív ösztönzők együttes alkalmazása. Jelentősen erősítené a közbizalmat, ha országszerte fórumokat tartanának szakemberek, akiktől a szkeptikusok mindent megkérdezhetnek, amire kíváncsiak. Ezek megszervezésének elhalasztását a jó idő beköszöntével már nem lehet a járványra fogni, hisz szabad téren, megfelelő óvintézkedésekkel gyakorlatilag veszélytelenül megtarthatóak lennének. Ezen kívül
az államnak és magánszektornak együttműködve, kedvezményekkel kellene vonzóbbá tenni az oltást.
Itt olyan megoldásokra gondolok például, hogy színházbelépőnél az oltottak részére 10 százalék kedvezmény, az első sör ingyen a kocsmában, repülőjegy-kedvezmény és hasonlók. Ezek egyrészt ösztönöznék a fogyasztást, ami a vergődő szektoroknak hasznos lenne, valamint az emberek oltási kedvét is számottevően növelhetnék, és emellett nem sérülnének senki jogai.
Van benne kockázat, de úgy gondolom, sokkal nagyobb kockázata van a társadalom megosztásának, a jogtipráshoz való hozzájárulásnak, mert ezek precedenst fognak teremteni a jövőre nézve és ha ez most nem is érint mindenkit,
milyen alapon fogjuk később, a már minket is érintő jogsértéseknél azt mondani, hogy ilyet nem lehet?
A szerző környezetmérnök, gyógyszertörzskönyvező. Hozzászólnál, vitáznál? Írj! Az oltásvita többi cikkét itt olvashatod.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
