35 éve történt Európa legnagyobb atomkatasztrófája

1986. április 26-án robbant fel az elpusztíthatatlannak hitt RMBK-reaktor a csernobili atomerőműben. Személyi és tervezési hibák okozták a katasztrófát, ami beverte az utolsó szöget is a Szovjetunió koporsójába. A katasztrófa következtében annyi radioaktív anyag jutott a légkörbe, aminek mértéke 400 Hirosimára dobott atombombával egyezik meg. Elmagyarázzuk, mi vezetett ide!

1986. április 26-án hajnalban kezdtek neki egy tervezett biztonsági tesztnek a Vlagyimir Ilijics Lenin atomerőműben, ami a köznyelvben csak a csernobili atomerőműként ismert. A kísérlet azonban már annak kezdete előtt kudarcra volt ítélve: a négyes reaktor teljesítménye negyedórával a kísérlet kezdete előtt 0,03 gigawattra, azaz mindössze 30 megawattra esett vissza, ami a reaktor kapacitásának alig egy százaléka. 

Ugyan a reaktor teljesítményét sikerült 200 megawattra növelni azzal, hogy a 211 szabályozórúdból 193-at kiemeltek, de még így is bőven elmaradtak a teszt kezdetén a minimálisan előírt 700 megawatt teljesítménytől.

Ennek ellenére késve, de megkezdték a tesztet, ami rutinműveletnek számított: azt próbálták imitálni, mi történne, ha az erőmű egyik reaktorában teljes energiaszünet következne be. A tesztet megkezdték, a négyes reaktorban nőtt a teljesítmény, majd a terveknek megfelelően 36 másodperccel a teszt kezdete után megnyomták az AZ-5-ös gombot, amivel visszaillesztették az összes kivett szabályozórudat, hogy ezzel leállítsák a reaktor működését. Azonban azok megakadtak, a hűtővíz hiánya pedig egy láncreakció indított el

A reaktor aktív zónájában a rudak elkezdtek elolvadni, miközben nyomás nőtt, ami miatt végül gőzrobbanás következett be, ami egyszerűen megsemmisítette a reaktor fedelét és az épület tetejét.

De hogyan történhetett meg a baleset?

Alapvetően két nagyobb problémára lehet visszavezetni a katasztrófát.

Az RBMK-reaktorok leegyszerűsítve úgy működnek, hogy a reaktorba helyezett urán hatalmas hőt termel, ami a vizet gőzzé alakítja, hogy az meghajtsa azokat a turbinákat, amelyek az elektromosságot termelik. Azonban az urán fűtőanyag hőkibocsátása a radioaktivitás miatt sosem csökken. Ezért, hogy ne melegedjen túl, vízzel hűtik, illetve a bór karbidból készült szabályozórudakkal kontrollálják a reakciót, hogy ne induljanak el visszafordíthatatlan láncreakciók.

Azonban a teszt idején a legtöbb rudat kivették – a 211 rúdból összesen 193-at –, ezért a mérnökök elvesztették a reaktor feletti uralmat, az urán fűtőanyagok hőkibocsátása folyamatosan nőtt, a hűtővíz gőzzé változott, amivel nőtt a nyomás és a turbinák teljesítménye, a láncreakció következtében pedig egy gőzrobbanás után a reaktor belseje kinyílt, átszakítva még az épület tetejét is.

Ugyan az AZ-5-ös gomb megnyomásával a szabályozórudakat visszahelyezték a zónába – hiszen a bór karbid lassítja a reakciót –, azonban a rudak végei grafitból készültek, ami nem lassította a láncreakciót, hanem pont ellenkezőleg, segítette azt.

Így hiába fejezték be a tesztet pontosan úgy, ahogy eltervezték – azaz az AZ-5-ös gomb megnyomásával, aminek le kellett volna állítania a reaktort –, de 

Az emberi mulasztás szerepe sem volt kicsi: egyrészt az RBMK-1000 reaktorok előírása szerint minimum 28 szabályozórúdnak bent kellett volna maradnia a reaktorban, ettől bőven elmaradtak. Másrészről a reaktor kezelői nem vették figyelembe a nagy mennyiségű xenont sem, ami a láncreakció melléktermékeként keletkezik. Alapesetben ez elég, így nem okoz problémát, de a tesztre való felkészüléshez a négyes reaktort 10 órán keresztül csak 700 megawatton üzemeltették, így a xenon nem égett el, ami miatt az egész rendszer működése instabillá vált. Azt sem vették figyelembe, hogy a teszt kezdetén a reaktor nem érte el a minimum 700 megawattos teljesítményt, azaz a tesztet el kellett volna halasztani.

A tesztet eleve nem is azok végezték el, akiket erre kiképeztek: csúszott, így az új műszakra maradt a teszt végrehajtása.

Ugyanakkor egy, a baleset után tíz évvel készített tanulmány szerint ez a radiokatív szennyezés még így is elmarad az 50-es és 60-as években folytatott különböző atombombatesztek hatásától, ugyanis azok nagyjából száz- és ezerszer több radioaktív anyagot juttattak a bolygónk atmoszférájába, mint a csernobili atomkatasztrófa.

Óriási emberi csoda, hogy elkerültük a még nagyobb bajt

Hasonló problémával még sosem nézett szembe az ember, és ugyan voltak különböző vészforgatókönyvek mindenféle komplikáció kapcsán, azonban a reaktor készítői az aktív zóna kinyílását elképzelhetetlennek tartották.

A baleset után 36 órával meg is kezdődött az „Operation Chernobyl”, hogy eloltsák a tüzet. Ehhez több, mint kétezer tonna bórt, homokot, ólmot és agyagot szórtak a kinyílt reaktorba: a bór semlegesítette a neutronokat, és megakadályozta a tűz újbóli kialakulását, az ólomnak le kellett állítania a sugárzás áramlását, míg a homok és az agyag arra kellett, hogy ezt a keveréket összetartsák.

A reaktorba helikopterekről szórták be ezt a keveréket, azonban a magasfokú radioaktivitás miatt közvetlenül nem repülhettek el a reaktor felett, mert az meghibásodásokhoz vezetett volna, így a csomagokat a szél segítségével juttatták célba. Az első napokban még a helikopter ajtajából kézzel hajították ki a zsákokat, azonban később e módszeren annak hatékonysága, illetve az idő szűke miatt változtattak: a sugárhajtású repülőgépek fékezőernyőibe rakták a zsákokat, amiket ezután a helikopterről eresztették be a reaktorba.

A helikoptereket és a bevetésen használt többi járművet akkora sugárzás érte, hogy a kéthetes küldetés után azonnal kivonták azokat a forgalomból, és egy erre a célra kialakított „járműtemetőbe” szállították.

A bórral és a homokkal sikerült megállítani az égést, ami azért volt kulcsfontosságú, mert a kialakult láva így nem olvasztotta át a reaktor alatt lévő betont, és nem jutott a reaktor alatti vízbe, ami az elsőnél egy sokkal nagyobb gőzrobbanást eredményezett volna. Hogy ezt elkerüljék, három „búvárt” küldtek a még égő reaktor alatti pincébe, hogy ki tudják szivattyúzni a vizet. A láva végül nem olvasztotta át a pince alatti betont, így nem jutott le a talajvízbe se, amin keresztül több tízmillió ember vízforrását szennyezte volna be.

Azonban nemcsak az eszközök szenvedték meg a bevetést: hivatalos közlések szerint közel 500 ezer katonát vezényeltek a körzetbe: egy részüknek az atomerőmű környékén kellett dolgozniuk – például az épület többi részére kerülő törmeléket behajítani a már nem égő, de még erősen radioaktív reaktorba –, míg mások az atomerőműtől számított 30, később 40 km-es átmérőjű körben likvidálták az életben maradt állatokat, mert úgy vélték, hogy ezek az állatok megfertőződtek – igaz, nem mindegyik állatot sikerült meggyilkolni, így mai napig többszáz kóbor kutya szaladgál a kiürített körzetben.

A legtöbb radioaktivitást azoknak kellett elszenvedniük, akik az atomerőmű tetején dolgoztak: nekik az volt a feladatuk, hogy a robbanás utáni törmeléket visszadobják a reaktorba.

Az ő munkájukra azért volt szükség, mert a szovjet robotika nem volt elég fejlett ahhoz, hogy ilyen fokú radioaktivitást kibírjon, és gépi erővel takarítsák meg a tetőt. Ezért Nyugat-Németországtól kölcsönöztek egy robotot, amit elméletileg ilyen sugárszennyezett környezetre terveztek, azonban mint kiderült: a sugárzás kapcsán

Így a munka a „biorobotokra” maradt: összesen háromezer ember dolgozott a tetőn, és a nagyrészét sikerült is megtisztítaniuk.

A legnagyobb munka a felrobbant négyes blokk köré emelt szarkofág felépítése volt, azzal a céllal, hogy ne engedje ki a környezetbe a még mindig radioaktív anyagokat. Az építése során több, mint 400 000 köbméter betont és 7 300 tonna fémkeretet használtak fel. A szarkofágot fél év alatt építették meg, és közel 200 tonna radioaktív lávaszerű anyagot, illetve további 30 tonna erősen szennyezett port, 16 tonna uránt és plutóniumot tart vissza. Mivel a szerkezet nagy radioaktivitiásnak volt kitéve, hamar elhasználódott, és eleve nem is végleges megoldásnak szánták. Az új, száz évre tervezett szarkofágot 2010-ben kezdték el építeni: az építkezés 9 évig zajlott, és becslések szerint 2,1 milliárd dollárba került.

Milliók életére volt hatással a katasztrófa

A katasztrófa miatt a WHO becslései szerint 116 ezer embert evakuáltak a reaktortól számított 60 kilométer sugarú körből, csak az atomreaktortól légvonalban mindössze 2,7 km-re lévő Pripjatyból több, mint 49 ezer embert. A radioaktív anyagok terjedése miatt azonban további 220 ezer embernek kellett elhagynia otthonát a mai Belaruszból, Oroszországból és Ukrajna más részeiről, akik a robbanás utáni gombafelhő miatt kitettek voltak a sugárzásnak.

A kitelepítetteknek azt mondták, hogy az intézkedés csak átmeneti, és majd visszatérhetnek a lakásaikba, ez végül soha nem történt meg. Pripjaty így az utolsó olyan város maradt, ami a városképén még mindig őrzi a Szovjetunió lenyomatát – igaz, lakosok nélkül.

Az atomkatasztrófában hivatalosan 31 ember vesztette életét, azonban az ENSZ becslései szerint a valós szám ennél jóval magasabb lehet: közvetlenül a katasztrófa miatt négyezren halhattak meg, és a sugárzás miatt többezer embernél alakulhatott ki rákos megbetegedés. Ukrajnában 2019-ben összesen 36 525 nő kapott az államtól támogatást, akiknek a férjeik az atomkatasztrófa következtében halhattak meg, de az áldozatok valós számát soha sem fogjuk megismerni.

A nap, ami beverte az utolsó szöget a Szovjetunió koporsójába

Kate Brown, amerikai történész szerint ha nem is Csernobil döntötte be a Szovjetuniót, de sokan ekkor vesztették el a hitüket a szovjet rezsimben: míg korábban hittek a rendszerben, és elfogadták annak hiányosságait – mert úgy vélték, hogy a szebb jövő kulcsa a szovjet államberendezkedés –,

Az utolsó SZKP-főtitkár, Mihail Gorbacsov az atomkatasztrófa után hirdette meg a glasznoszty és a peresztrojka politikáját, innentől sokkal nyíltabban lehetett kritizálni a rendszert. Brown szerint Gorbacsov hiába gondolta úgy, hogy ezzel megmentheti a Szovjetuniót, valójában e politikával megkezdte a rendszer alapjainak leépítését.

A csernobili katasztrófa 20. évfordulóján Gorbacsov is megemlékezett az emberiség történetének egyik legnagyobb atomkatasztrófájáról:

„Talán a csernobili katasztrófa volt a Szovjetunió öt évvel későbbi összeomlásának, de még inkább az általam bevezetett peresztrojka igazi oka. Csernobil történelmi fordulópont.”

NYITÓKÉP: A likviditárok emlékére épített emlékmű az atomerőmű előtt. Háttérben az új szarkofág. FOTÓ:  Ian Bancroft / Flickr