A digitális korban nem lehet egyszerűen kizárni vagy figyelmen kívül hagyni az összeesküvés-elméleteket. Nem csak foglalkozni kell velük, esetleg elutasítólag, de láthatjuk: minden bornírtságuk ellenére néha beletalálnak rejtett összefüggésekbe.
Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzorának rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!
Nehéz megkérdőjelezni a diagnózist, hogy összeesküvés-elméletek özöne zúdul ránk. Hasztalan szűrik a nagy techkonszernek az olyan gyakran deklamáló elméletgyártókat, mint az amerikai Alex Jones vagy a „koronahisztériát” szajkózó német Heiko Schrang. Ezen teóriák, akár búvópatakként felszínre jutva, de elérik a címzetteket.
Ennélfogva megkerülhetetlen a kérdés: hozzáad-e bármit is a pandémia az összeesküvés-elméletek további virágzásához? Ad-e újabb impulzust a konspirációs beszédmódnak?
Egykor az akadémiai beszédmód keretén belül mozgó értelmezők messze elkerülték a konspirációs gondolkodással való foglalatoskodást: aki ad magára, az nem bonyolódik bele félőrült, paranoiás képzeletet gerjesztő, az igazságot rabulisztikára váltó okoskodások boncolgatásába. A félelemmel, bizonytalansággal terhelt embert persze rabul ejti a paranoiát tartalmazó, megrongált képzelet ̶ de mi köze van a komolyságot megcélzó tudománynak a csőcselék fura élvezetéhez, az ösztönök áradatához, az önszuggesztió handabandázásához, a gyanús fantasztikumhoz?
Ők azok, akik diabolikus spekulációkat űznek, és azt fontolgatják, hogy a „valóság” mögött elrejtett valóságok sorozata áll. Csakhogy elmúltak azok az idők, amikor a konspirációs elméleteket el lehetett intézni az erőszakra felbujtó bűnbakkeresés mechanizmusaira, a zagyva libidó túltengő tevékenységeire, az üresbe futó klisékre, a mélyelemzéseket helyettesítő kognitív tompaságra, az uralkodó negyedműveltségre vonatkozó utalásokkal.
Az egyszerű hiba, az ostoba tévedés belevetítése e beszédmódokba ̶ nem visz bennünket közelebb a lényeghez, elvégre a valamelyest figyelmet érdemlő értelmezések jelzik is, hogy
És nem kevés az olyan összeesküvés-diskurzus, amely bizony telibe talál: az amerikai Watergate-botránnyal kapcsolatos eszmefuttatások, amelyek a hivatalos verzió mögé vezetnek bennünket, éppen ilyenek. Nem mintha nem érhetnénk tetten kliséket alkalomadtán, vagy nem pillanthatnánk meg a reflexió megnyomorodását ezen elméletek nagy részében; nem mintha nem vakítanák ezen beszédmódok a látás szervét; nem mintha nem akadnának visszataszító és undorító elméletek közöttük. Ám a konspiratív gondolkodás makacs fennmaradása, akár bővített újratermelése több, mint tünet.
Valójában a konspirációról való beszédrangjának kérdése már régen eldőlt. Korunk az új diszciplínák rohamos terjedését jegyzi: az új tudományos ág születését egy pénzügyileg támogatott folyóirat, és nem utolsósorban nagy kiadóházak, mint a konspirációról szóló elméleteket felkaroló, egybeszedő Routledge, segítik elő. És ez itt már megtörtént: így egyre többen vágnak bele, hogy értelmezzék a konspirációs elméletek ismeretelméleti aspektusait, és széleskörű kisugárzásuk titkát.
Ráadásul azt sem mellőzhetjük, hogy a konspirációs elméletek termelői nem vádolhatók naivitással, ellenkezőleg. Steve Bannon, Donald Trump egykori tettestársa, tanácsadója, nem csak azt zengi a Breitbarton, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, azaz, hogy jelenleg a világ sorsát eldöntő kozmikus párharc folyik, méghozzá az emberi elméért, hanem nagy kedvvel figyeli önmagát, ahogy elméleteket fabrikál.
És az sem felel meg maradéktalanul a valóságnak, hogy ezen elméletek mindig csak redukálnak. Léteznek igencsak bonyolult összefüggéseket tartalmazó elméletek. Aki Steve Bannon és a német Pegida összeesküvés-gyártmányai érzékelése kapcsán
Akadnak aztán összeesküvés-elméleteket gondozó szerzők a baloldalközeli tartományokban is: a 2001. szeptember 11. kapcsán kibontakozó „nagy hazugságról” elmélkedő Thierry Meyssan például idetartozik.
A felvilágosodás irányvonalaiba mereven kapaszkodó értelmező nyilván egy egyszerű zsákutcát azonosít itt. Ám tovább bonyolítja a képet, hogy
Ráadásul az olyan klasszikus szerzők, mint John Robinson vagy Augustin de Barruel (18. század) magát a felvilágosodást is egy hatalmas összeesküvésként láttatták. Kissé hasonul ez ahhoz, ahogy a kortárs, szubtilis konspiratív eszmefuttatásokat felvonultató ̶ és az olyan, aláásó jellegű, a hidegháborús paranoiával szembefordított, ellenkonspirációt szorgalmazó, nevezetes amerikai szerzőkre, mint Thomas Pynchon vagy William Borroughsra hivatkozó ̶ Mathias Bröckers, egyébként a Die Tageszeitung egyik alapítója, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat tout court a konspiráció művének minősíti. Valójában ide-oda áramlik a konspiráció, és időről időre összefonódik a konspirációról szóló beszéd és a konspiráció gyakorlása.
Természetesen az összeesküvés-elméletek súlyos használati-merkantil értékkel rendelkeznek. A piac megrezzen, és feszülten figyel, ha valaki előáll mondjuk azzal az ötlettel, hogy Jim Jones, akinek ténykedéséhez 900 ember öngyilkossága fűződik (1978, Jonestown), a megrendítő esemény előtt a CIA egyik ügynökével elegyedett beszélgetésbe, vagy ha azt hallja, hogy Putyin azért ösztönözte a szurkolók huliganizmusát a labdarúgó Európa-bajnokságon, hogy minél gyorsabban előremozdítsa a britek kiválását az EU-ból.
Vagy szelet kavar a tény, hogy valaki újfajta elmélettel lép elő a dolláron látható Nagy Pecsét eredete kapcsán. Megmozdult a frankfurti könyvvásár 2003-ban, amikor a két évvel azelőtti amerikai események több értelmezést is teremtettek. Azon pedig már senki sem fog meglepődni, hogy 1999-ben mind a Figaro, mind a L'Expres a piaccal együtt kiáltott fel: megvan a Cion bölcsei jegyzőkönyvének a szerzője!
És minden kétséget kizáróan magas az összeesküvés-dimenziónak az árfolyama a politika csatározásaiban is. 2016-ban az amerikai demokraták lelkendezve, beleszédülve önnön képzeletükbe gyúrták tovább Christopher Steele, brit titkosügynök állítássorozatát Putyin és Trump álságos-bensőséges összefonódásáról ̶
Persze Trump, a konspirációs gyár eleven megtestesítője sem maradt le: amikor vesztett, akkor a beáramló „kommunista pénzt” ütlegelte, azaz Venezuelát és másokat hibáztatta, hogy piszkos pénzt csúsztattak az elnökválasztási küzdelembe.
Hovatovább feltehető, hogy a politika perszonalizációjának korában, amikor az eszmék helyett a médiában forgolódó politikus pszichologizált személyiségére és narcisztikus önazonosulásaira vetül a legerősebb fény, az összeesküvés-elmélet könnyedén talajra lel. Roberto Esposito, a jelenkor fontos politikafilozófusa fejtegette, hogy
ez pedig kedvez az említett elméletek verklidallamainak.
Amikor, mondjuk, az itt már említett Pegida folytonosan egy céltáblára, nevezetesen Bill Gatesre lő, akkor maga is perszonalizál: azt sugallja, hogy az amerikai a népességszabályozás okán tör oly erőteljesen lándzsát a Covidot letörő oltakozás mellett, azaz, hogy a járvány ürügyén világszintű elitváltást kíván előmozdítani ̶ amúgy csupán megjegyzem, hogy akadnak itt történelmi előzmények, tudniillik, a 18. század Franciaországában, amelyben oly sokat vitáztak a „beoltott himlő” kapcsán (lásd az olyan értelmiségi csillagok, mint Diderot és D`Alembert a védőoltás igazoltságáról), a rendőrség, és egyes teológusok jó ideig éppen azért ellenezték az oltást, mert akadályozza a népességszabályozást
Mindeközben, a kor megannyi értelmezőjéből árad a nem szűnő panasz: az emberek a szakértők megalapozott véleménye helyett az affektusaik vezérlését követik, odalett a közvéleményt formáló statisztika, a ténykonstrukciók tekintélye ̶ miközben az önmaga fogalmának megfelelő liberális demokrácia lélegzetet sem tud venni az objektivitást visszatükrözni hivatott tényteremtés nélkül. Jellegzetes tény így, hogy éppen a pandémia közepette fejezték ki egyes szerzők azon reményeiket, hogy a járvány sikeres leküzdése révén talán-talán visszahozható az említett tekintély.
Mindez rendben van, azonban még messzebbre kell mennünk. Richard Hofstadter, a sikerkönyvek tömkelegét író politológus állította, hogy az amerikai politika eredendően paranoid jellegű: vélhetően a túlhatalom okán. Azért hadd tegyem hozzá, hogy az európaiak is gyorsan társulnak az összeesküvés-formák létrehozásában, így „9/11” kapcsán könyvben elmélkedett egy volt államminiszter is (Andreas von Bülow), azaz őket is megigézi a hatalom, túlhatalom, törékenység hármasa.
A lényeg: nem lehetséges a konspiráció taglalása a hatalom összefüggésrendszerének figyelembe vétele nélkül, amelybe mindig belefuródik a titok, a titok titkolása, elrejtése.
és az összeesküvés-elméletek a maguk túlhajtott leleplezési igényükkel is ebben a jelben állnak. Az, hogy a vélt jobbantudás alapján és obszesszív módon mindig a titok szférájában mozgó hatalmat kivánják lemezteleníteni, idevágó tény. A liberális demokrácia ügyintézői persze mindig a reveláló, idealizált, és egységként működő, mindent átlátó nyilvánosságot, a végtelenné tett kommunikációt emlegetik mint gyógyírt.
Ám azok számára, akik elolvasták Reinhart Koselleck híres fejtegetéseit a vonatkozó témáról (pontosabban a szabadkűművesekről), vagy akik kisérik a kommunikatív kapitalizmussal kapcsolatos okfejtéseket (Giorgio Agambennél), a szituációt beárnyékolja a tény, hogy maga a nyilvánosság is a titokra utalt. És ez most nem síránkozás a szűkülő nyilvánosság miatt, hanem annak belátása, hogy a kultúraipar, a korporációk, az állami ellenőrző szervek, a „felügyelői kapitalizmus” ágenseinek kontextusában formálódó nyilvánosság is csak ezt tudja: egyszerre leleplez és elrejt, egyszerre rántja le a leplet, és hoz létre titkokat.
Niklas Luhmann, a kritikát nagyon nem kedvelő társadalomtudós fogalmazott úgy, hogy manapság
Paradoxon ez a javából, ugyanakkor erős fényt derít a nyilvánosság lehetőségeire is.
Brian Kelly pedig, akinek a nevéhez egy mérföldkőnek számító írás fűződik, azt állította, hogy az összeesküvés-elméletek kiszűrik a véletlent, és egy rendezett világot képzelnek el, amelyben nincs értelemnélküliség. Ugyanakkor ezen elméletek szerzői hiperszkepticizmussal élnek: azt mondják, hogy semmi sem az, aminek látszik, mindennek van mögöttes értelme és mozgatója. Reményei szerint viszont a filozófia ténykedése megálljt parancsolhat a valóság eme kirojtosodásának.
Nem hiszek azonban abban, hogy a filozófia képes erre. Összekuszálódott a biztonságérzet, különféle lidércfények derengenek, ám ezen felül is kell, hogy legyen valami, ami kedvez az összeesküvés-elméletek burjánzásának. Ami arra kényszerít bennünket, hogy kérdezzünk:
A pandémia ̶ amelynek nincs is hivatalos értelmezése (katasztrófa ez? vagy istenítélet?) ̶ kapcsán különféle „elméletalakzatok” keringenek (a kínaiak vagy amerikaiak ténykedése okán kiszivárgott vírus, a digitális ellenőrzést megvalósító chipek beépítése stb.). És hogy deklaratív módon válaszoljak az írás elején feltett kérdésre: nincs egyetlen olyan tendencia sem körülöttünk, amely akadályozná az összeesküvés-elméletek további sikeres túlélését.
Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.