Miért nem sikerül Iránnak és Amerikának megállapodnia, ha ugyanaz a céljuk?

Hiába az érdekegyezés és a csillagok szerencsés állása, lehetséges, hogy az Egyesült Államok és Irán mégsem tudnak megállapodni a nukleáris egyezmény „újraélesztéséről”. Az első ránézésre paradox helyzetet Szalai Máté négy okra vezeti vissza, amelyek mind a nemzetközi politikai tárgyalások jellegzetességeiből adódnak. A bizalom hiánya, az időzítéssel kapcsolatos viták és egyéb okok miatt a felek közötti egyeztetés olyan, mintha egy leromlott, de drága lakást akarnánk kivenni egy simlis tulajdonostól, miközben a szomszéd folyamatosan keresztbe akar nekünk tenni, és a család is érzelmileg zsarol minket, hogy ne költözzünk el otthonról.

Ritka az olyan stratégiai kérdés a nemzetközi politikában, amelyben a világ nagyhatalmai egyetértenek. A környezetévelemtől kezdve a terrorizmuson át egészen a szabadkereskedelem kérdéséig megszokhattuk, hogy a nemzetközi közösség nem tud egyről a kettőre jutni a tagjai között lévő ellentétek miatt.

Az angol rövidítéssel JCPOA-ként is ismert iráni nukleáris megállapodás újraélesztése nem ilyen ügy: hivatalosan az Egyesült Államok, az európai országok, de még Oroszország, Kína és Irán is egyetértenek, hogy a 2015-ös egyezmény rehabilitálása előnyös lenne. Ráadásul Joe Biden amerikai elnök számára szimbolikusan is fontos eredmény lenne, ha újra megállapodásra jutnának, a JCPOA-t ugyanis elődje, Donald Trump ásta alá azzal, amikor 2018-ban kiléptette belőle az Egyesült Államokat.

2021 tavaszára ráadásul a csillagok állása is szerencsésnek tűnt az Egyesült Államok és Irán közeledéséhez. Az új koronavírus és az amerikai szankciók okozta gazdasági válság mellett a júniusi iráni választások is növelhetik Teherán kompromisszumkészségét, hiszen a jelenleg kormányzó mérsékelt erők számára fontos lenne egy diplomáciai siker. A másik oldalon Biden alig várja, hogy a figyelmét ne a Közel-Kelet foglalja le, és végre Kína feltartóztatására tudjon koncentrálni.

Ezek a várakozások azonban egyelőre nem igazolódtak be. Irán februárban visszautasította a tárgyalásokat, amelyek végül csak múlt héten indultak meg Bécsben az összes érdekelt nagyhatalom részvételével. Ugyanakkor az amerikai és iráni delegáció közvetlenül nem ül le egymással (közöttük az EU közvetít), ráadásul láthatóan a két fél diplomatái elkezdték csökkenteni az elvárásokat a lehetséges kimenetekkel kapcsolatban.

Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mégis miért toporognak egy helyben a diplomaták, és miért nem tudnak megállapodni egy ilyen fontos biztonságpolitikai kérdésben, amelyben látszólag érdekegyezés áll fenn?

A válaszhoz nem kell összeesküvés-elméletekhez nyúlnunk, hanem elég a nemzetközi politikai tárgyalások természetét megvizsgálnunk. Ez alapján négy okot nevezhetünk meg.

1. A bizalom hiánya

Hiába áll fenn érdekegyezés, ha a tárgyaló felek nem bíznak egymásban, erre pedig Washingtonnak és Teheránnak minden oka megvan. Irán szempontjából teljesen jogos kérdés, hogy mégis miért hinnék el 2021-ben, hogy bármilyen megkötött megállapodáshoz az USA tartani fogja magát. A jelenlegi válság alapja éppen az amerikai szavahihetőség hiánya volt: a 2015-ben a demokrata kormány által aláírt megállapodást 2018-ban a republikánus vezetés minden szívfájdalom nélkül kidobta az ablakon. Amerikai oldalról persze nem sokkal szívderítőbb a helyzet:

A bizalom hiányát többféleképpen tudják az államok kezelni, például a tárgyalásokat megelőző bizalomépítő lépésekkel vagy a megállapodáshoz kötődő ellenőrzési mechanizmusok részletes kidolgozásával. Jelen esetben egyik kapcsán sem lehetünk teljesen optimisták: bizalomépítő lépések helyett főleg három évnyi háborús retorikát, fegyveres cselekményeket és az urándúsítás újraindítását láthattunk, az ellenőrzési mechanizmusok kérdése pedig kifejezetten érzékeny.

Az irániak nem akarnak a 2015-ös egyezményhez képest újabb megfigyelési jogosultságot adni külső szereplőknek, elvégre nem ők voltak azok, akik nem tartották be a megállapodást. Ezzel szemben viszont az Egyesült Államokban és a régióban is sokan nem érzik elegendőnek a jelenlegi ellenőrzési rendszert, tehát erősíteni akarnak rajta.

2. A kétszintű játék jelensége 

A játékelmélet elég divatos eszköz a nemzetközi tárgyalások modellezésére, ugyanakkor a klasszikus modellek gyakran félrevezetnek minket, mivel nem életszerűek. Ezért találta ki az 1980-as évek végén egy Robert Putnam nevű kutató a kétszintű játék fogalmát, amely szerint egy nemzetközi tárgyalási folyamat sosem egy síkon történik. Adott a klasszikus, államközi szint (ez zajlik most Bécsben a multilaterális tárgyalásokon), ugyanakkor minden tárgyalónak otthon, a saját államában ugyanúgy el kell fogadtatnia a kialkudott kompromisszumot. Ez a kettős nyomás gyakran nehezíti a folyamatot, és olykor első ránézésre irracionális kimenetelekhez is vezethet.

Természetesen ez a jelenség most is megfigyelhető az Egyesült Államok és Irán esetén egyaránt. Washingtonban a republikánusok és demokraták közül sokan ellenzik a JCPOA-t, és nem valószínű, hogy egy új egyezmény egyöntetű támogatást élvezne. Biden éppen egy nagyszabású infrastruktúrafejlesztési program elfogadtatásáért küzd otthon, ehhez pedig gyakorlatilag minden demokrata képviselő támogatására szüksége lesz.

Ez az ügy (és bármelyik másik nagyobb belpolitikai kérdés) nyilvánvalóan sokkal fontosabb neki, mint az iráni portfólió. Másik oldalról az iráni kormány sincs könnyű helyzetben: a mérsékelt politikai erők legalább fél szemükkel a választásokra tekintenek, így nem mutatkozhatnak gyengének, ráadásul

Ráadásul a kétszintű játék ahhoz is vezethet, hogy egy első ránézésre nemzetközi politikai kudarcnak tekintett esemény belpolitikailag hasznos lehet egy adott kormánynak. A tárgyalások bukása esetén az amerikai és iráni elnök is felteheti a kezét a másikat hibáztatva, és egy jó marketinggel ez még többet is érhet, mint egy győzelem.

3. Spoilerek

Ugyan legtöbbünknek a spoiler szó egy film, sorozat vagy könyv fordulatainak terjesztését jelenti, nemzetközi politikában kicsit más értelme van. Spoilereknek („elrontóknak”) nevezzük azokat a szereplőket, amelyek egy adott válság kapcsán nem érdekeltek a helyzet megoldásában, éppen ezért mindent megtesznek, hogy megakadályozzák azt. A spoilerkedésben az a jó, hogy rendszerint nem kell hozzá túl sok erőforrás vagy nagyhatalmi státusz: gyakran gyengébb és kisebb szereplők (például terrorista szervezetek, egy adott testületben vétójoggal rendelkező államok) is élni tudnak vele.

Irán regionális versenytársai (elsősorban Izrael vagy Szaúd-Arábia) például egyáltalán nem akarják, hogy az amerikaiak feloldják a Teheránnal szembeni szankciókat. A gazdasági jellegű kényszerítő intézkedésekből ezen túl sok más, feketepiaci szereplő is jól megél (rád nézek, Dubai). Ezeknek a szereplőknek millió eszköz áll rendelkezésre, hogy csökkentsék a megállapodás esélyeit és fokozzák a feszültségek: lobbizhatnak Washingtonban, vagy akár támadást intézhetnek iráni energetikai létesítményekkel szemben (rád nézek, Izrael).

És akkor még nem is beszéltünk Oroszországról és Kínáról, amelyek persze érdekeltek a nukleáris megállapodás újraélesztésében, de azért (nem is olyan titkon) nagyon örülnek minden olyan esetnek, amely az Egyesült Államoknak presztízsveszteséggel jár.

4. A csere időzítése

Nap mint nap mindannyian több kölcsönös érdek alapján történő cserét bonyolítunk le, és általában nem szoktunk foglalkozni azzal, hogy melyikünk kapja meg hamarabb, amit szeretne. A BKV-automata hamarabb kéri a pénzt, mint hogy kiadná a jegyet, de a boltban jellemzően már a táskánkban van az étel, mikor fizetünk. Minél inkább növekszik a tranzakcióban részt vevő jószág értéke, annál fontosabb lesz ugyanakkor, hogy milyen sorrendben történik maga a csere: lakás bérlésekor már szerződést kell írnunk arról, hogy ki mikor utalja el a pénzt, vagy kapja meg a kulcsot. Ezt nevezzük angolul sequencingnek, vagyis a csere során megtett lépések beidőzítésének. 

Ahogy a lakástulajdonos és a bérlő is érdekelt egy adott lakás kiadásában, úgy az Egyesült Államok és Irán is érdekelt a JCPOA újraélesztésében, de nem értenek egyet abban, hogy a bérleti díjat kell előre elutalni, vagy a kulcsot átadni. Míg

Hiába értenek egyet a felek a végkimenetelben, ha egyikük sem hajlandó lépni, akkor nem fognak tudni egyről a kettőre lépni.

Persze az egyes okok külön-külön megoldhatónak tűnhetnek, de egymás mellé téve őket érezhető, hogy miért olyan bonyolult a tárgyalási folyamat. Képzeljük el, hogy egy olyan embertől akarunk lakást bérelni, aki a múltban már többször átvert minket, de mégis azt akarja, hogy előre fizessünk, ő majd csak később hozza a kulcsot. Eközben közös ismerőseink folyamatosan provokálnak minket, kutyapiszkot tesznek mindkettőnk postaládájába és a másikra fogják. 

Ha ez nem lenne elég, otthon a család folyamatosan piszkál minket, hogy a kiválasztott lakás elég lepusztult, drága, és egyébként is miért akarunk elköltözni otthonról. A tulaj mindezek miatt nem is akar velünk közvetlenül beszélni, csak a szomszéddal üzenget folyamatosan, te pedig tudod, hogy pár hónap vagy év múlva lehet, hogy eladja a fejed felől a lakást egy olyan embernek, aki még jobban utál téged.

Ha így képzeljük el a bécsi tárgyalásokat, akkor láthatjuk, hogy miért olyan nehéz is ez a folyamat, sőt: kisebb csodának tűnhet, ha mégis sikerül valamit kihozni belőle. Erre persze megvan az esély, de az út hosszú és fájdalmas. Ráadásul, ha sikerül is tető alá is hozni a megállapodást, könnyen lehet, hogy az kis idő múlva újból összeomlik – és kereshetünk magunknak egy új lakást.  

Szalai Máté jelenleg a Columbia Egyetem vendégkutatója, ezen túl pedig a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa. Olvass még tőle az Azonnalin!

FOTÓK: Az iráni elnöki honlap