Miért vannak megint konfliktusok, ha állítólag nagy a szlovák-magyar barátság?

A szlovákiai magyarokban a kollektív emlékezet legrosszabb fejezeteit idézi fel, amikor egy szlovák politikus biztonsági kockázatnak tartja őket. A szlovákiai magyar politika továbbra sem tud jó választ adni az ilyen helyzetekre, mert eleve nem jó irányból próbálkozik. Megpróbáljuk megfejteni a konfliktusok okait.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amióta 2010-ben kiderült, hogy Szlovákiában nem lehet választást nyerni a magyarellenességgel – pedig Robert Fico első, 2006 és 2010 között regnáló kormánya nem sajnálta használni a „magyar kártyát”, gondoljunk csak a Nyitrán megvert magyar diáklány, Malina Hedvig ügyének kezelésére vagy a rendőrség indokolatlanul brutális dunaszerdahelyi szurkolóverésére –, a magyarellenesség szinte teljesen kiszorult a szlovák közéletből. 

Aki figyeli a szlovák-magyar viszony alakulását, az az elmúlt egy év során két, egymással ellentétes irányú folyamatot láthatott. 

1. A 2020-as választást megnyerő Igor Matovič Trianon századik évfordulóján megemlékezésre hívta a szlovákiai magyarok képviselőit, és elnézést kért tőlük az őket ért történelmi sérelmek miatt –

2. 2021 márciusában azonban a parlament módosította az állampolgársági törvényt, ennek kapcsán pedig újra feszültebb lett a magyar-szlovák viszony, ami abban csúcsosodott ki, hogy

Nézzük meg közelebbről ezt a roppant tanulságos ügyet, amiből két dolog – tulajdonképpen két evidencia – derül ki:

+ a szlovákok még mindig nem értik a magyarokat,

+ a magyarok pedig nem tudják elmondani nekik, hogy mi a bajuk.

Üdvözlet 2010-ből: az állampolgársági törvény módosítása

2010-ben Magyarországon és Szlovákiában is parlamenti választás volt. Magyarországon az MSZP-SZDSZ káoszkormányzása után elsöprő többséggel nyert a Fidesz-KDNP, Szlovákiában pedig Robert Fico „katasztrófakormányát” váltotta Iveta Radičová soktagú, törékeny jobboldali kormánykoalíciója. (Fico a kilencvenes évek két legsötétebb politikusával, a Szlovákiát kis híján nemzetközi elszigeteltségbe taszító Vladimír Mečiar exkormányfővel és az ultranacionalista Ján Slotával lépett koalícióra, miattuk nevezte a sajtó katasztrófakormánynak az első Fico-kabinetet.)

A magyarországi választás áprilisban zajlott, a szlovákiai júniusban. Orbán Viktor azzal kezdte a kormányzását, hogy a jobboldali mitológiában nagy jelentőségre szert tett 2004-es, kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazásért elégtételt vegyen, és a kormány még májusban elfogadta az állampolgári törvény módosítását, lehetővé téve a határon túli magyaroknak, hogy magyarországi lakcím nélkül szerezzenek magyar állampolgárságot – hiába figyelmeztették a szlovákiai magyarok Orbánt, hogy

és hiába kérték a magyar miniszterelnököt, hogy halassza el a törvény módosítását. 

Robert Fico nem is hagyta ki a lehetőséget: a kormány benyújtotta és a parlament még a  választás előtt elfogadta a szlovák állampolgársági törvény módosítását, ami szerint

Mivel egyértelmű, hogy kimondottan a szlovákiai magyarokra íródott, a törvénymódosítás felkerült a szlovákiai magyarokat ért legnagyobb sérelmek listájára – azzal együtt, hogy a szlovákiai magyarság körében nem volt tömeges igény a magyar állampolgárság szimbolikus felvételére. A gyakorlatban viszont a törvénymódosítás sokkal inkább érintette a szlovákokat: a Csehországban, Ausztriában vagy valamelyik nyugat-európai országban élő kettős állampolgárokat. 

Igény tehát a szlovákok részéről is lett volna rá, de a törvény módosítására mindezek ellenére sem került sor 2010 óta, 2021 márciusában azonban a Matovič-kabinet végre rászánta magát, hogy kezdjen vele valamit. A magyarok számára az egyetlen elfogadható megoldás a 2010 előtti állapot visszaállítása lett volna – vagyis az, hogy egy másik ország állampolgárságának felvétele semmilyen módon nem befolyásolja a szlovák állampolgárságot. Az új törvénymódosítás értelmében azonban aki felveszi egy másik ország állampolgárságát,

A magyar állampolgárság érzelmi alapon, Magyarországra költözés és ott élés nélkül való felvétele tehát továbbra sem lehetséges a szlovák állampolgárság elveszítése nélkül, vagyis a törvénynek a kimondottan a magyarokat diszkrimináló jellege megmaradt.

Biztonsági kockázat

Az állampolgársági törvény módosítása körüli vita akkor lángolt fel igazán, amikor Martin Klus külügyi államtitkár február végén egy tévéműsorban azt mondta: ha a szlovákiai magyarok tömegesen felvennék a magyar állampolgárságot, akkor

Ezeknek a régióknak az Ukrajnától, illetve Grúziától való függetlenségi törekvéseit arra hivatkozva támogatja Oroszország, hogy ott oroszok élnek – vagyis Klus tulajdonképpen

Bár Klus nem fejtette ki részletesebben, mire gondol, a párhuzamban Oroszországnak nyilvánvalóan Magyarország felel meg, a határon túli magyar közösségek Kelet-Ukrajnának meg Dél-Oszétiának; ez alapján pedig az analógia szerint arra lehetne számítani, hogy Magyarország jogot formál arra, hogy akár fegyverrel is támogassa a határon kívül élő állampolgárait.

Bármennyire kézenfekvő és szívet melengető az Orbán-kritikus szemszögből Magyarországot Oroszországhoz hasonlítani – amire bőven ad okot a Fidesz retorikája és a magyar kormány illiberális gyakorlata például a civil szervezetek orosz mintára való vegzálásával –, Magyarország és Szlovákia nemcsak ugyanannak a politikai gazdasági, hanem ugyanannak a katonai szövetségi rendszernek a tagja, így még elméletben is nehezen elképzelhető, hogy olyan legyen a viszonyuk, mint valamelyik posztszovjet utódállamnak Oroszországgal.

És bármennyire tetten érhető is a magyar közéletben, a magyar kormány megnyilvánulásaiban és a határon túli magyarok egy részének körében is a Nagy-Magyarország-nosztalgia, az azért belátható, hogy

– ilyesmit feltételezni legfeljebb a hiszterizált Ukrajna részéről érthető valamennyire, hiszen az ukránok épp élesben átélik, hogy az ország egyes részei elszakadnának, mert az ott élők egy másik nemzethez tartozónak érzik magukat, az a másik nemzet pedig fegyverrel segíti őket.

De miért vont akkor a szlovák államtitkár mégis ilyen párhuzamot?

1938-ban az első bécsi döntés értelmében Szlovákia túlnyomórészt magyarok lakta déli területei visszakerültek Magyarországhoz – a háború után pedig újra Csehszlovákiához.

A – magyar szemszögből – visszacsatolás a szlovákok szempontjából trauma volt: az országok területi egységének kétségbe vonása és megsértése, az ott élő magyarok pedig mindennek az eszközei. Ma már a magyarokkal szembeni ilyen fenntartások nem általánosak a szlovákok körében, de nem is tűntek el teljesen, és ezt a magyarok Nagy Magyarország-nosztalgiája is táplálja.

Ha pedig mindezt nyakon öntjük az Orbán-Putyin-párhuzammal, Orbánnak az EU-n belül az orosz érdekeket képviselő politikájával és azzal, hogy az orosz-ukrán konfliktusban Magyarország legalábbis nem áll Ukrajna mellett,

A legrosszabb emlékek

Azonban nemcsak a dél-szlovákiai régiók elcsatolására volt már példa, hanem a magyarok kollektív biztonsági kockázattá nyilvánítására is. Mivel a második világháborút megelőzően Csehszlovákiát pont a területén élő nagyszámú német és magyar kisebbségre hivatkozva darabolták fel Németország vezetésével, a háború után – amiből Csehszlovákia a győztesek oldalán került ki –,

A németek esetében ez szinte maradéktalanul sikerült is: Németországba deportálták őket, a nagyhatalmak azonban nem támogatták, hogy a magyarokkal is ugyanez történjen.

Így aztán Csehszlovákia alternatív megoldások után nézett: Magyarországtól kikényszerített egy lakosságcsere-egyezményt: az áttelepülésre jelentkező magyarországi szlovákok helyére szlovákiai magyarokat telepítettek; egy másik részüket pedig Csehországba deportálták az onnan kitelepített németek helyére.

A magyarokat ebben az időben megfosztották az állampolgárságuktól és a vagyonuktól, Szlovákiában megszűnt a magyar nyelvű tanítás, nem lehetett a magyar nyelvet használni a hivatali érintkezésben, de még a templomokban sem. (A magyar kisebbség helyzete csak 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után rendeződött, akkor a Csehországba deportáltak is hazatérhettek.)

Ezek a kollektív sérelmek nagyon erősen formálták a szlovákiai magyarok identitását; igy amikor Martin Klus közvetve biztonságpolitikai kockázatként hivatkozik rájuk, ezeket az eseményeket idézi fel bennük,

A szlovákiai magyarok pont ugyanarra vágynak, amire a szlovákok is: nyugodtan élni, ehhez azonban az is kellene, hogy ne emlékeztessék őket magas beosztású kormányhivatalnokok a legsötétebb közösségi traumáikra.

Kormányon belüli törésvonal is lett belőle

Martin Klus szavai természetesen kiborították a teljes szlovákiai magyar nyilvánosságot. Háborgott a sajtó, a parlamenten kívüli magyar politikusok követeltek Klustól először csak bocsánatkérést, aztán a lemondását is, de volt, aki szerint a miniszternek is távoznia kellene, sőt az SaS-nak is ki kellene lépnie emiatt a kormányból.

Richard Sulík gazdasági miniszter, a libertariánus SaS elnöke és az akkor még kormányfő Igor Matovič, a jobboldali-populista OĽaNO elnöke közötti konfliktus meghatározta a kormány munkáját (benne a kaotikus járványkezeléssel); a külügyminisztériumot az SaS által delegált Ivan Korčok karrierdiplomata vezeti, Igor Matovič pedig a magyarok barátjaként is pozicionálta magát, de az OĽaNO listáján parlamentbe jutott magyar nemzetiségű képviselő, Gyimesi György is a magyarok képviseletét tette meg fő témájának. 

Az állampolgársági törvény módosításából kirobbanó vita új réteggel bővülve így a „magyarellenes” SaS és a „magyarbarát” OĽaNO vitája is lett – azzal együtt, hogy a törvénymódosítást a magyarok által kifogásolt formában maga a „magyarbarát” Matovič nyújtotta be –, ezen belül pedig a „hungarofób” Martin Klus és Gyimesi György dúl a legádázabb harc.

Gyimesi volt az egyik főszereplője a Magyarország és Szlovákia között rég nem látott diplomáciai feszültségnek is: vele tárgyalt Komáromban Szijjártó Péter az állampolgársági törvényről – ezt értelmezte a szlovák külügy Szijjártó részéről Szlovákia belügyeibe való beavatkozásként, és emiatt kérette be a pozsonyi magyar nagykövetet. Az immár pénzügyminiszter Matovičot Gyimesi is elkísérte Budapestre, amikor az eljött letárgyalni, hogy Magyarország vizsgálja be Szlovákiának a Szputnyikot.

A személyeskedésig fajuló Gyimesi-Klus-vitában a szlovák külügy immár idegen érdekek képviseletével vádolja Gyimesit, aki szerintük felhatalmazás nélkül tárgyalt a magyar külügyminiszterrel a szlovák állampolgársági törvényről, Gyimesi pedig – sokak számára szimpatikus módon – szintén egyre keményebben támadja Klust és a mellette kiálló minisztert, Korčokot. A miniszter és az államtitkára pedig a magas lóról oktatják Gyimesit, hogy az ne szóljon bele a „profi diplomaták” munkájába. 

De elmagyarázta valaki a szlovákoknak, hogy pontosan mi a baj?

A vitában – ami elvileg a szlovákiai magyarokról szól – viszont megint elsikkad a lényeg, és ezen Gyimesi kétségkívül karakán kiállása is inkább ront, mint javít. 

Bár a szlovákiai magyarok számára evidencia, hogy miért problémásak Klus kijelentései,

amiket nem is ők éltek át, és azokat miért olyanokon kérik számon, akik nem követték el őket. 

Az valóban meredek, hogy Klus külügyi államtitkárként párhuzamot von Szlovákia és Magyarország valamint Ukrajna és Oroszország viszonyrendszere között – még ha a Magyarország-Oroszország párhuzam sok tekintetben megállná is a helyét –, az viszont teljesen egyértelmű, hogy Klus nem érti, hogy ez pontosan miért bántja annyira a szlovákiai magyarokat.

A Klus miatti felháborodás a sokadik példája annak, hogy a szlovákok azt látják: a magyarok már megint megsértődtek valamin, haragszanak és követelőznek. A jelenlegi vitában az látszik, hogy a viselkedésükkel mindkét fél megerősítve látja a másikkal szembeni vádjait – Klus hungarofób, Gyimesi idegen érdekeket képvisel –, miközben semmivel nem kerültünk közelebb ahhoz, hogy a szlovákok megértsenek minket. 

Ez már csak azért is így van, mert a magyarok körében sem feltétlenül szimpatikus az offenzív számonkérő politika – és annyira sok eredményt nem is tudott felmutatni eddig.

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali