Vegyük már észre a kultúrharc mögött az embert!

Renczes Ágoston

Szerző:
Renczes Ágoston

2021.04.09. 14:20

Annak, hogy az ember miért akar gyereket, leginkább a szeretethez van köze: abszolút megértem, ha egy azonos nemű pár is teremteni akar maga köré ilyen szeretetközösséget.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az elmúlt hét tele volt kultúrharccal, és én most a kultúrharc egyik fő témájáról szeretnék írni, de úgy, hogy rendhagyó módon kilépek a kultúrharc keretéből. De előtte megmutatom azért a keretet.

Bő egy héttel ezelőtt, csütörtökön Ferencvárosban felállították a híresé vált BLM-szobrot egy időszakos köztéri kiállítás keretében, amit a mainstream-radikális Mi Hazánk eltakart egy kordonnal, másnap reggel pedig a turbóradikális Légió Hungária ledöntött. A műalkotás már a róla szóló első hírekkel túlmutatott önmagán, hiszen a hazai jobboldal a rendkívül veszélyes nyugati baloldali identitáspolitika importját látta benne, a szobor ráadásul egyből két ordas nyugati áramlatot is ötvözött: 

 

+ a figyelmet a feketék elleni rendszerszintű rasszizmusra felhívó tüntetésekből kinövő, szobordöntögető és többek között egy seattle-i városrészt kis időre anarchista miniállammá változtató Black Lives Matter-mozgalmat, 

 

+ és a heteroszexuálistól eltérű szexuális identitásúak jogaiét küzdő LMBTQ+-mozgalmat.

 

Magyarországnak sem gyarmati múltja nincs, sem olyan számottevő fekete lakossága, akiknek az őseit a magyarok tartották volna rabszolgaként, így sokan teljesen alaptalan identitásharcnak tartották a BLM-szobor felállítását. Szerintem viszont semmi gond nincs azzal, ha a művészet reflektál a valóságra, márpedig a BLM – köszönhetően főleg a benne igazodási pontot találó és a miatta a világot telerinyáló magyar kormánypárti és radikális médiának – jelentősen meghatározta a magyar közbeszédet, a radikálisok akciói pedig a csúnyácska műanyagszobrot rendkívül szórakoztató interaktív performansszá bővítették.

 

Az LMBTQ+ esete azonban más itthon, mint a BLM-é: a magyarok által a múltban elnyomott ősökkel bíró feketékkel szemben ugyanis a heteroszexuálistól eltérő szexuális identitású emberek Magyarországon is vannak.

Hozzájuk kapcsolódik az elmúlt hét másik kultúrharceseménye: a berlini Hertha kirúgta Petry Zsolt kapusedzőt a Magyar Nemzetnek adott interjúja miatt, amiben az bírálta az európai bevándorláspolitikát és kifejezte egyet nem értését azzal, hogy Gulácsi Péter válogatott focista – aki szintén Németországban idegenlégióskodik, az RB Leipzignél – nyilvánosan kiállt a szivárványcsaládok mellett.

Az ügy csütörtök délután ott tart, hogy a budapesti külügyminisztérium bekérette a német nagykövetség ügyvivőjét, miután a kormánypárti sajtó monumentális cirkuszt kerített az ügy köré, hiszen az tökéletesen beleillik a nyugati liberálbolsevik véleménydiktatúra narratívájába. A kormánypárti sajtó szemérmesen hallgat Hrutka János ügyéről, aki a kormányközeli Spíler TV szakkommentátora volt, és azt követően váltak meg tőle, hogy ő meg kiállt Gulácsi Péter mellett

A kultúrkampfnak megvannak a maga szimbolikus csataterei és a kommentelők által a közösségi oldalakon szétalázott szimbolikus áldozatai, és vannak, akik időnként tényleges retorziót is elszenvednek, mint Petry vagy Hrutka. Mindkét oldalnak megvannak a maga tálibjai is, és a kultúrharchoz is sokféleképpen lehet viszonyulni az elszánt beleállástól az eltartott kisujjú lesajnálásig, hogy ebben az ócska identitásharcban nem veszünk részt.

Én azonban – hogy a hosszú felvezető után rátérjek a lényegre – nem az identitásharcról szeretnék írni, hanem azokról, akik elvileg a vita tárgyát képezik, viszont alig látszanak a vitától. Röviden: családról és emberekről lesz szó.

Család

 

A magyarországi jobboldal – meg általában a populista jobboldal – ragaszkodik ahhoz, hogy a család alapképlete az anya-apa-gyerek felállás. A homo sapiens sapiens nevű állat biológiai meghatározottságából adódóan valóban ez a legelterjedtebb formája a családnak, a valóságban viszont különféle okokból van egy csomó család, ami nem így néz ki: mert a szülők elváltak, vagy – szomorúbb esetben – mert valamelyikük meghalt. Vagy csak egyszerűen az egyik szülőnek olyan munkája van, hogy tartósan távol kell lennie a családjától, vagy hasonló okból a gyereket inkább a nagyszülők nevelik, még ha egyébként a család meg is felel a normálisnak ítélt felállásnak. 

 

A családnak ez az egyébként evidenciának tűnő definíciója tehát egyrészt kirekeszti azokat a családokat, amik az említett okok miatt nem felelnek meg ennek a definíciónak, másrészt súlyosan leegyszerűsítő.

 

Számomra a család hagyományosan sokkal több a nő-férfi-gyerek buboréknál. A feleségemmel és a kislányunkkal mi is pont megfelelünk ennek a definíciónak; de rajtuk kívül, a szüleim és a testvéreim mellett mind a tizenhét unokatestvérem, az ő szüleik és a nagyszüleink is mind „a” családba tartoznak. Az unokatestvéreim párjaik és az ő gyerekeik is természetszerűen a család részei, de egy kicsit az unokatestvéreim unokatestvéreit is annak szoktam érezni.

 

Ugyanez van a feleségem oldaláról is: az ő számolatlan unokatestvére és másodunokatestvére, nagybácsijai és nagynénijei már az én családom is; követhetetlenül sok ember egy közösségben. És ebben az óriási családban vannak egyedülállók, vannak csonka családok, ahol valami miatt nincs az egyik szülő; a lényeg: senki nem lehet definíciókkal kirekesztve a családból, és mindenkinek kell, hogy helye legyen ebben a közösségben, ami sokkal több, mint egy szülő páros és az ő gyerekeiknek a közössége.

 

Ebből a pozícióból nézve értelmetlen és felesleges baromságnak tűnik összeszorított foggal azon dühöngeni, hogy hogyan kell kinéznie egy családnak – az értelmetlen és felesleges baromságok közé értve a Magyarország Alaptörvényébe belevésett „az anya nő, az apa férfi” evidenciát is. De

 

mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ezek a definíciók és összeszorított fogú dühöngések céljai valójában nem a csonka családok, a gyermeküket egyedül nevelők, ők csak járulékos áldozatok.

 

Az igazi célpontok a heteroszexuálistól eltérő szexuális identitásúak és az ő gyermekvállalási próbálkozásaik. 

Emberek

 

Mivel róluk sokaknak elsősorban „a buzik” jutnak eszükbe, vagyis homoszexuális férfiak, az egyszerűség kedvéért az alábbiakban velük foglalkozom, de amiket írok, az bármilyen nemi identitású párokra vonatkozik. Ja, és elsősorban azon olvasókhoz szólok most, akik bármilyen módon elítélik az azonos neműek kapcsolatát, vagy akár csak annak valamilyen vonzatát, például a gyermekvállalásukat.

 

Először is próbáljunk meg eltekinteni a bőrtangás sztereotípiáktól. A melegek általában a szexuális identitásukon kívül az égadta világon semmi másban nem különböznek a többi embertől; másképpen fogalmazva: nem különböznek jobban a heteroszexuálisoktól, mint amennyire a heteroszexuálisok különböznek egymástól. A többségük pont ugyanolyan hétköznapi ember, mint bárki.

 

Talán abban is mind egyetértünk, hogy a homoszexualitás nem választás kérdése – ahogy a heteroszexualitás és a többi szexuális identitás sem.

 

Ha ez megvan, akkor a következő az eldöntendő kérdés: két ilyen random hétköznapi ember vajon tudja-e egymást úgy szeretni, mint egy-egy random hétköznapi férfi és nő.

 

Figyelem, itt nem a szexről van szó – én egyáltalán nem tartom helyesnek, hogy mindenkit, aki bármilyen szinten elítéli az azonos neműek kapcsolatát, azt egyből látens homoszexuálisnak bélyegezzenek, de akinek két férfi láttán egyből a szex jut eszébe, az lehet, hogy tartozik magának egy vallomással –, hanem arról a szeretetről, amit bármelyik nő és férfi érez egymás iránt, legyen szó lángoló szerelemről vagy a sok-sok évnyi házasság után érzett szeretetről. Ez tehát az eldöntendő kérdés: képes-e ilyen szeretetre egymás iránt két azonos nemű ember?

 

Ha erre a kérdésre a válasz igen, akkor az is könnyedén belátható – már ha nem volt kezdettől fogva nyilvánvaló –, hogy két azonos nemű ember kapcsolata nem valamiféle perverzió, ami csak a szexről szól – bár a szex nyilván ugyanolyan fontos szerepet játszik benne, mint ahogy a heteroszexuális párkapcsolatban is. Szokás ugyanis összemosni a homoszexualitást a perverziókkal, különösen a pedofíliával, pedig egyik esetében sem a szexuális identitás a kulcsszó, hanem a két ember közötti egyenrangúság. 

 

Ha egy kapcsolatban teljesül az egyenrangúság feltétele, az kizárja az intézményesítését az olyan ocsmányságoknak, mint például a kislányok férjhez adása pénzes vén kéjencekhez, de azt is, hogy bármilyen nemű felnőtt szexuálisan kihasználjon bármilyen nemű gyereket, – vagy csak egy ember bármilyen hatalmi pozícióból kihasználhasson egy másik, neki alárendelt pozícióban lévő embert. Két egyenrangú ember kapcsolata nem erről szól, és ez független attól, hogy heteroszexuálisokról van szó, vagy más szexuális identitásúakról. 

 

Az utolsó kérdés az azonos nemű párok gyermekvállalása. Az emelletti szokásos érveket, amikkel teljes mértékben egyetértek – a gyereknek jobb náluk, mint az intézetben, olyanokat is örökbe fogadnak, akiket a hetero párok nem – most átugrom, és inkább arról elmélkedem, hogy vágynak-e a homoszexuálisok (vagy bármilyen más identitásúak) gyerekre.

 

Én személy szerint nehezen tudom megindokolni, hogy miért akartam gyereket, abban azonban biztos vagyok, hogy ez nem a kromoszómaszámommal függ össze. Az, hogy az ember miért akar gyereket – a fajfenntartás ösztönén túl – túlságosan bonyolult érzés ahhoz, hogy pusztán a biológia által legyen meghatározott, és sokkal inkább a szeretethez van köze: annak a közösségnek az újrateremtéséhez, amit gyerekként szerettünk a felnőttek társaságában – vagy annak a közösségnek a megteremtéséhez, amitől a felnőttek megfosztottak minket gyerekként. Én

 

abszolút megértem, ha egy azonos nemű pár is teremteni akar maga köré ilyen szeretetközösséget.

 

Na, szóval hagyjátok a kultúrharcot, szeressétek egymást, legyetek egymással megértőek.

 

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

 

Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől
Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek