A szabadság és az egyenlőség hívei között alakul ki az új törésvonal

2021.04.06. 07:00

Az identitáspolitikai vitákban megjelenő bal- és jobboldali ellentétek gyakorlatilag az egyenlőség és a szabadság szembenállásaként fordíthatóak le. Noha egykoron a baloldal is akart szabadságot, és a konzervatívok meg korlátoztak volna, az új szembenállás szerint a baloldal korlátozásokkal akar egyenlőséget, és a jobboldal egyenlőtlenség révén szabadságot.

A szabadság és az egyenlőség hívei között alakul ki az új törésvonal

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Szabadság és egyenlőség a francia forradalom egymás mellett szereplő jelszavai voltak, azonban már Tocqueville és Lord Acton is felvetették azt a gondolatot, hogy valójában logikailag egymással szembenálló fogalmak lennének. Azóta is számtalanszor felmerült annak a paradoxonnak a kérdése, miszerint

egyenlőséget csak az egyén szabadságának korlátozásával lehet elérni, a szabadság viszont szükségszerűen egyenlőtlenséghez vezet.

A kérdésnek újdonsült aktualitást kölcsönöz, hogy a nyugati világban napjainkban egyre fokozódó identitáspolitikai konfliktusokban egy olyan tendenciát láthatunk felsejleni, ami ha meghatározóvá válik a Nyugat politikai gondolkodásában, akkor

a szabadság és az egyenlőség hívei közti ellentétet emelheti a következő évtizedek fő ideológiai törésvonalává.

Lehetséges volna, hogy civilizációnk történetének következő fejezetében libertáriusok és egalitáriusok szembenállása lép a klasszikus jobb-bal, konzervatív-liberális, kapitalista-szocialista törésvonalak helyébe?

Az identitáspolitikai csatározások farvizein érdekes tendenciára figyelhettünk fel az elmúlt egy-két évben. Egyik oldalon a politikai korrektséget zászlajára tűző identitárius baloldalon egyre gyakrabban merül fel: a társadalomban fennálló egyenlőtlenségek felszámolása érdekében megkerülhetetlen szükséges rossz, hogy egyre nagyobb mértékben korlátozva legyen egyre több a klasszikus liberalizmusban központi helyet elfoglaló szabadságjogok közül, miközben a polkorrekt baloldal egyre több képviselője határozza meg magát egyre gyakrabban liberális helyett szocialistaként vagy egyenesen marxistaként.

Ezen konfliktusokban vele szemben álló jobboldal egyre gyakrabban helyezi ezeket a szabadságjogokat diskurzusa középpontjába, a velük járó egyenlőtlenségeket tekintve megkerülhetetlen, a szabadság érdekében szükséges rossznak, képviselői közül pedig

egyre többen, egyre gyakrabban használják magukra a konzervatív helyett a libertárius vagy klasszikus liberális jelzőt.

Ez az elmozdulás mindkét oldal újhullámos véleményformái körében tettenérhető. Baloldalon a Black Lives Matter-mozgalomtól kezdve Alexandria Ocasio-Cortezig éppúgy, mint jobboldalon Jordan Petersontól Naomi Seibtig. A két oldal újhullámos közéleti harcosai önmeghatározása mellett erre mutató jeleket többek között abban is láthattunk, hogy tavaly a Harpers’ magazinban megjelent,

a politikai korrektség szólásszabadságot korlátozó megnyilvánulásai ellen tiltakozó nyílt levelet, amely ki is váltotta az identitárius baloldal haragját, számos liberális, korábban inkább a baloldalra sorolt közéleti személyiség is aláírta,

úgy mint Fareed Zakaria, a Newsweek és a CNN sztárriportere, Bari Weiss, a New York Times szerkesztője, Anne Applebaum, Magyarországon is ismert történész, Salman Rushdie, az iszlám világban nagy vihart kavart regény, a Sátáni versek szerzője, Margaret Atwood, a Szolgálólány meséjének szerzője, Francis Fukuyama, a történelem végéről szóló elmélet megalkotója, J. K. Rowling, a Harry Potter könyvek szerzője sőt, az aláírok közt még Michael Ignatieff-nek, a CEU rektorának nevét is felfedezhettük.

Az elmozdulás nem csak az önmeghatározásban, de konkrét alapelvekhez való hozzáállás kapcsán is egyre gyakrabban érzékelhető, innen kiemelhetőek a klasszikus liberalizmus két fontos alapértéke, azaz a szólásszabadság és a teljesítményalapú szabad verseny körül zajló viták.

A szólásszabadság korlátozására való igény egyre gyakrabban és egyre nagyobb mértékben merül fel a politikailag korrekt baloldal részéről

a szélsőséges eszmék elleni fellépés zászlaja alatt éppúgy, mint egyes sérülékeny társadalmi csoportok érzékenységének védelmében. Ezzel szemben deklaráltan cenzúramentes közösségi oldalak létrehozására irányuló kezdeményezések egyre inkább jobbról indulnak, melyek közül az eddig legismertebb a Parler lett, amely aztán az identitárius baloldal tetszésnyilvánítása kíséretében lett átmenetileg lekapcsolva a világhálóról. 

A teljesítményalapú szabad versennyel szemben balról merül fel egyre gyakrabban az a kritika, hogy az tisztességtelen előnyt jelent privilegizált társadalmi csoportok tagjai számára, és megjelenik az igény ennek különféle etnikai, nemi, stb. alapú kvótákkal és kedvezményekkel történő orvoslására, amellyel szemben szintén

a jobboldal áll ki egyre gyakrabban a teljesítményelvűség és a vállalkozás szabadsága mellett.

A jobboldal számára a klasszikus szabadságjogok felkarolásában ugyanakkor egy olyan felismerés is ösztönző lehet, miszerint a klasszikus-nyugati-keresztény-konzervatív-polgári életvitelre egyre inkább sokkal nagyobb veszélyt jelent annak számos központi elemének és szimbólumának tiltására törekvő egalitárius politikai korrektség, (itt elég csak a Winston Churchill szobrainak ledöntését követelő hangokra, vagy a „toxikus fehérségről” szóló diskurzusra gondolni), mintsem a szabadságból adódó felhígulás.

Egy ilyen irányú elmozdulás bekövetkezésének valószínűségét növeli, hogy számos szakpolitikai területen is összekapcsolhatóak a klasszikus jobboldali és baloldali megközelítések. A szabadelvű megközelítés logikailag koherens lehet a középosztály és a kis- és középvállalkozások adóit csökkentő, azonban ehhez a szociális ellátásokon spóroló klasszikus jobboldali gazdaság- és társadalompolitikával, míg az egalitárius megközelítés koherens lehet ennek ellenpárjával, a magasabb adók árán a szociális háló erősítésére törekvő klasszikus baloldali gazdaság- és társadalompolitikával.

Még a bevándorlás körüli vitákban is legalábbis sokkal inkább lehet az egyenlőség alapján érvelni a baloldalra jellemző, megengedő álláspont mellett (mondván, ha mind egyenlőek vagyunk, akkor hogy korlátozhatnánk, hogy ki jöhet, és ki nem?) és szabadelvű alapon a jobboldalra jellemző elzárkózóbb álláspont mellett (egy közösség tagjainak szabadságában áll megszabni, ki és milyen feltételekkel csatlakozhat hozzájuk), mintsem fordítva.

Ugyanakkor az adott országon belül már letelepedett bevándorlók kapcsán a szabadságalapú megközelítésből következik az ilyen közösségek önszerveződő kulturális autonómiáihoz való joga akkor is, ha ez magában hordozza párhuzamos társadalmak kialakulásának kockázatát, míg az egyenlőségalapú megközelítésből inkább ennek ellenkezője következne, vagyis a társadalmi integrációra helyezve a hangsúlyt akkor is, ha ez korlátozná az önszerveződés szabadságát. Logikusan egy ilyen átrendeződés az őshonos kisebbségek, egymás mellett élő népcsoportok kapcsán is valószínűleg hasonló módon csapódhatna le.

Hogy a korunk nyilvánosságát, a közösségi médiát uraló techcégek az Egyesült Államokban zajló kultúrharcban az identitárius baloldal mellett foglalnak állást, az tulajdonképpen még a két szembenálló oldal machiavellistáit is ennek az elmozdulásnak a felerősítésére ösztönözheti:

A baloldal macchiavellistái saját irányzatuk egyik leghatékonyabb fegyveréről mondanának le azzal, ha a szólásszabadságra helyeznék a hangsúlyt a közösségi média cenzúrázási törekvéseivel szemben.

A jobboldal macchiavellistái ugyanakkor, ha a szólásszabadság képviselete helyett annak konzervatív korlátozása mellett foglalnának állást, azzal egy olyan gyakorlatot legitimálnának, amiben a baloldal a techcégek révén összehasonlíthatatlanul ütőképesebb arzenállal rendelkezik, mint ők, ezzel mondhatni úgy járnának, mint egy olyan meggondolatlan párbajhős, aki olyan fegyvernemet választ a párbajra, amelyben ellenfele összehasonlíthatatlanul erősebb nála. A techcégek állásfoglalása tehát a baloldal macchiavellistáit az őszinte, meggyőződéses egalitáriusokkal, a jobboldal macchiavellistáit pedig az őszinte, meggyőződéses libertáriusokkal terelheti egy platformra.

Magyar szempontbóla szabadelvű megközelítésnek a jobboldalra való áttevődése, amit egy ilyen átrendeződés nagy valószínűséggel eredményezhet,

sokban emlékeztetne az 1848-as, sőt, a kuruc irányzatokra, amelyekben a nemzeti elkötelezettség és a szabadságjogok képviselete szerves egységet képezett;

még ha ez a szabadságjogokkal kapcsolatos megközelítés a két esetben valamelyest el is tért egymástól, és 1848 esetében már a polgári szabadságjogokra, míg a kuruc mozgalmak esetében még a rendi szabadságjogokra és a vallásszabadságra irányult.

Számos, egymással párhuzamosan jelen lévő tendenciát és tényezőt láthatunk tehát, amelyekkel kölcsönhatásba lépve a nyugati világban jelenleg zajló identitáspolitikai konfliktusok öngerjesztő spirált indíthatnak be egy olyan irányt erősítve, amely a szabadság és az egyenlőség hívei, azaz

a libertáriusok és az egalitáriusok szembenállását teheti a következő évtizedek fő politikai törésvonalává a nyugati világban.

Hogy ez valóban bekövetkezik-e, és ha igen, akkor a közéletre nézve konkrétabban milyen hatásokkal járhat, az egyes országok pártstruktúráját milyen mértékben rendezheti át, az azonban már a jövő zenéje.

Horváth Csaba Barnabás történész, 2010-ben történelem szakon végzett az ELTE-BTK-n. PhD fokozatát 2014-ben a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok doktori iskoláján szerezte. Vendégkutatóként dolgozott Ausztráliában, Kínában, Malajziában, Szingapúrban és Tajvanon. Jelenleg az MTA Selyemút-kutatócsoport munkatársa.

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek