Szenzációnak és bunkósbotnak jó a sok halál, mégsem tudunk mit kezdeni vele
Szerző:
Szűcs Donát
A kormánypárti sajtónak és a DK-nak sincs nagyobb bulika, mint kéjes örömmel taposni magyarok ezreinek az emlékén és sírján. A halottak ezreit azonban, nemcsak a kormány, a magyar társadalom sem tudja rendesen meggyászolni a jelenlegi sajtóviszonyok között.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A kereszténység elég régen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent pontosan meghalni. Nem a keresztények voltak persze az elsők:
minden nagyobb civilizáció próbált valamit kezdeni a halállal és az elmúlással.
Az egyiptomiak mumifikálással, a maják a Mexikóban részben máig fennmaradt hagyományaik szerint a halottak asszonyának istenítésével. Mégis: a 21. századi Európában talán a keresztény egyházak maradtak az utolsó olyan komolyanvehető intézmények, akik tudnak mit kezdeni azzal, ha meghal valaki.
A halál ugyanis nemcsak nem különösebben szexi téma, de még csak kommercializálni sem igazán lehet.
A kultúránkban azért léteznek kísérletek a halálvágy eladhatóvá tételére, de ezek közel sem nevezhetőek sikeresnek. Az sem véletlen, hogy az eutanáziáért küzdő aktivisták nincsenek annyira előtérben, mint mondjuk az abortuszellenesek vagy a szivárványcsaládok egyenjogúságáért küzdő aktivisták – a #prolife vagy a #családazcsalád mégiscsak jobban fest, mint a #jóhalálka, a sajtó is inkább tud mit kezdeni vele.
Nem véletlen az, hogy a temetésre még a teljesen vallástalan emberek halálakor is szinte kivétel nélkül elhívják a papot.
A pap ugyanis – kívülről nézve sokaknak persze a saját, furcsa világnézetével keretezve – aktívan foglalkozik azzal, hogy mit jelent meghalni:
gondolkodik és olvas arról, amiről a 21. században akkora tabu lett beszélni. Azért tud búcsúzni és búcsúztatni, mert a feltámadás keretrendszerében tudja értelmezni és magyarázni a halált, ebben pedig mondhatni, egy piaci rést tölt be, hiszen a fogyasztói és modern kultúra erre képtelen – sőt, kifejezetten taszítja a halál, undorodik tőle.
A helyzet azért különösen furcsa, mert közben a szalagcímek arról szólnak, hogy hetente magyarok százai halnak meg koronavírusban. Másban persze még többen, meg a lezárások is emberéleteket vettek el és tettek tönkre, de ettől még tény: világjárvány van, ami sok halálos áldozatot szed.
Ezzel kapcsolatban a nemzetközi és a magyar sajtó egy dolgot tud nyíltan kimondani és sugallni:
ettől félni kell, de nagyon, a félelem pedig most kifejezetten üdvözlendő és jó dolog,
hiszen közvetetten csökkenti a kontaktusok számát. Miközben pedig a koronavírusban meghalt magyarokból egy pillanat alatt lettek számlálók törtekben, görbék grafikonokon és hivatkozási alapok politikai ígérgetésekben, senki nem volt képes megállni és azt mondani:
szegények, nyugodjanak békében.
Ezt a járvány magyarországi megjelenése után egy jó hónappal Tamás Gáspár Miklós fogalmazta meg a legjobban: „Hát hova a fenébe tűnt az együttérzés, a részvét, a gyász, a megrendültség? Csomó honfitársunk meghal egy gyógyíthatatlan betegségben és erre mindenki csak a számokat adja össze, senki nem mondja azt, hogy szegények, el sem búcsúzhattak.”
A sokezer magyar halála persze nemcsak csilivili grafikonná, kitűnő bunkósbottá is gyúrható. A hullagyalázás politikai oldaltól független: a kormányt és az ellenzéket ízlés szerint egyaránt lehet koronavírusos halottakkal pörölyözni, hiszen
nincs nagyobb bulika, mint kéjes örömmel taposni magyarok ezreinek az emlékén és sírján.
Molnár Csaba és a DK a halálkormányozós közlemények számából ítélve még kitűnően is érzi magát közben, ez a kommunikáció pedig aztán végképp hiteltelenné és üres pózzá teszi azt is, amikor a DK éppen úgy tesz, mintha a koronavírus áldozatairól emlékezne meg.
A 444 újságírója, Bede Márton szerint elsősorban a kormány a felelős azért is, hogy ész és szív nélkül vagyunk ebben a járványban. Pedig – nagypéntek van, a lamentáció ideje – mindenkinek érdemes lenne kicsit magába néznie, nem utolsósorban annak a 444-nek is, akik a napi adatokról és a koronavírusról szóló híreket csak az elmúlt napokban például a következő címekkel igyekeztek eladni:
+ Márciusban lesz igazán kiemelkedő a többlethalálozás
+ Újabb halálozási rekord a járványban
+ A koronavírus eddigi leghalálosabb napja: 252 újabb áldozatot jelentettek
Félreértés ne essék: ezek a címek nem hazudnak.
Az viszont nagy kérdés, tényleg van-e hírértéke a párnaponta megdőlő halálozási rekordoknak a járvány felívelő hullámában.
Ahogy az is, mennyire van jelen az ész és szív ott, ahol a koronavírusban naponta tragikusan elhunyt magyarok százainak halálát kattintások ezreire akarják váltani.
Olvasnál még Szűcs Donáttól? Itt megteheted. Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
