Jézust nem zavarná a szivárvány

A ferencvárosi BLM-szobor körüli huzavona még kultúrharcnak is ócska, mégis érdemes közelebbről szemügyre venni, különösen nagypénteken.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Vannak, akiknek a ZS-kategóriás horrorfilmek jelentenek bűnös élvezetet; vannak, akiknek mitesszerek kinyomásáról készült videók okoznak satisfactiont; nekem meg az egyik ilyen guilty pleasure az, hogy hatkerékmeghajtású szovjet teherautókról készült videókat nézek, ahogy lassan, de megállíthatatlanul araszolnak a felolvadt permafroszton, kelnek át folyókon vagy kapaszkodnak fel meredek domboldalakon.

különös tekintettel annak trash színterére, vagyis amikor még csak nem is a magyar történelemről vagy eszmerendszerekről van szó, hanem a mindenféle kortárs áramlatok értékeléséről –

Itt van példának okáért a ferencvárosi BLM-szobor többrétegű ügye. 

Teljesen feleslegesnek tartom az afölötti füstölgést is, hogy kell-e vagy helyes-e Magyarországon a művészetnek reflektálni erre az alapvetően amerikai(nak gondolt) jelenségre. 

Sőt, ami azt illeti, elég jól meg tudom indokolni, hogy miért nincs ezzel gond. Akárhogy is, a Black Lives Matter Magyarországon is jelentősen befolyásolta a közbeszédet, így semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy

Emiatt nem értek egyet Varsányi Bencével sem, aki még januárban Amerika-majmolásnak és öngyarmatosításnak nevezte a Ferencvárosi BLM-szobrot – ilyen alapon Amerika óriási kulturális hatása miatt az életünket keretező javak nagy része szintén Amerika-majmolás a rock’n’rolltól kezdve a hiphopon át a Tarantino-filmekért való rajongásig. (Amerika meg amúgy részben Európából van. Meg Afrikából. Meg Ázsiából.) 

Ráadásul a BLM-et – legalábbis én így érzékeltem – nem is annyira a vele szimpatizálók vagy a hozzá megértőbben viszonyulók tették elsősorban témává Magyarországon, hanem sokkal inkább

Szóval egyrészt nem láttam kivetnivalót egy apró, ideiglenes BLM-szoborban, másrészt annyira jelentéktelennek éreztem az ügyet, hogy nem láttam értelmét foglalkozni vele.

Csak hát hogy minek mekkora a jelentősége, az erősen szubjektív: a radikálisoknak például, akiknek nyilvánvalóan a Budapest Pride az év eseménye, maga a nagybetűs karácsony, és ezen belül a legszebb ünnepi pillanat az,

számukra ez a szivárványszínű BLM-szobor is egy nagyobb ünnepnek felel meg, és akkora ügyet is csináltak belőle, mintha nem egy két hétig látható, térdig érő műanyag vacakról lenne szó, hanem minimum a Hősök tere obeliszkjén Gábriel arkangyalt akarná erre lecserélni a nemzetközi meleglobbi.

A szivárványszínű BLM-szobor körüli radikális performansz azonban annyira szórakoztató volt, hogy ezúttal nem sikerült ellenállnom a guilty pleasure-nak, hogy foglalkozzam vele. 

Mert mi is történt? A „safe space” és a „cancel culture” „diktatúrája” ellen oly gyakran és oly vehemensen tiltakozó radikálisok

Emellett maguk is részévé váltak magának a műalkotásnak: szoborcsoporttá bővítették azt, amiben ők maguk lettek a főalakok, hiszen magát a szobrot eltakarták, bár az így, a köré rakott, a szobor méretéhez képest indokolatlanul magas kaloda miatt sokkal magasabbnak sejthető, mint amekkora valójában. 

– mármint azok körében, akik fogékonyak erre. Ők maguk bizonyára a saját létüket látják igazolva a BLM-szobor által, hiszen így van mi ellen küzdeniük, és ahelyett, hogy ellenséget kellett volna kitalálniuk, elég volt úgy csinálniuk, mintha ez az önmagában jelentéktelen apróság fontos lenne – és így valamennyire az is lett.

Eddig a bűnös élvezet, most komolyra fordítom a szót – a vallástól eltávolodott, de a maga módján hívő katolikusként egy kicsit kellemetlenül is érzem magam, hogy nagypénteken jelennek meg a fenti nyegle és talán kissé provokatív soraim.

Számon kérhetném a radikálisokon a következetességet, vagyis azt, hogy tényleg nem zavarja-e őket, hogy pont azt csinálják, ami ellen máskor tiltakoznak: eltörölnek és safe space-t gyártanak maguknak, csak hát ezzel a következetlenséggel a radikálisok egyáltalán nem lógnak ki a magyar közélet átlagából. 

Továbbá nem szeretném kikerülni azt a tényt sem, hogy a radikálisaink – legalábbis első körben –

azzal, hogy csak letakarták, miközben biztosan sokan egyetértettek volna a belemenősebb vagy akár az agresszív fellépéssel is.

Ezt igazolva csütörtök este egy magányos harcos – tovább bővítve a műalkotást – leöntötte festékkel, a Légió Hungáriások pedig péntek reggel

Vegyük észre: Toroczkaiék és a Légió Hungária performansza nélkül a ferencvárosi BLM-szobor tényleg csak egy alig valakit érdeklő műanyag vacak lett volna. De vegyünk észre a különbséget is a Mi Hazánk és a Légió Hungária között. 

Utóbbiak hozták az elvárható papírformát – azzal együtt, hogy a hősies akcióról készült és nyilvánosságra hozott videójukat törölték –, így velük nem foglalkozom tovább.

Vissza Toroczkaiékhoz: a visszafogott szoboreltakarásukra lehetne kárörvendően azt mondani, hogy a keményebb fellépéshez nincs vér a pucájukban, de én örülök neki, hogy a radikálisaink próbálnak nem agresszívek lenni és kulturáltan tiltakozni. A szlovák radikálisokhoz képest például

Toroczkaiék akcióján elsőre az is elképesztően viccesnek tűnt, hogy a szobrot eltakaró kaloda mind a négy oldalának a tetején egy-egy kereszt van – ilyen Süsü a sárkány-díszlet, vagy Gyalog galopp-fílingje van az egésznek –, de ez, ahelyett, hogy viccesnek találnám, sokkal inkább elszomorít, nagypénteken pedig különösen. 

Ez egy fikció: az elképzelt LMBTQ-veszélynek kell egy elképzelt beveendő cél; ennek látják és láttatják Toroczkaiék – de nemcsak ők, hanem az egész kormánypárti média – a kereszténységet. Erre utalnak a suta keresztek a szobor körüli kaloda tetején, és erre utal az is, hogy a radikálisok mind idegrángást kapnak, ha a szivárvány megjelenik valamely szakrális jelkép vagy ábrázolás környezetében. Mert a szivárvány, ez az alapvetően békés szimbólum az elképzelt veszedelem jelképe.

És mindez azért szomorú, mert ez védekezésnek hazudott vagy mondott vagy akár tényleg akként megállt hozzáállás a „tűzzel-vassal” hozzáállása; a boszorkány alatt a máglyát meggyújtó inkvizítor hozzáállása; és

Ahogy minden vallásnak, úgy gyakorlatilag bármiféle elkötelezettségnek – legyen szó politikai mozgalomról, hobbiról vagy egy zenekar iránti rajongásról – megvannak a maga tálibjai, és ez igaz a BLM- vagy az LMBTQ-mozgalomra is, vagy mondjuk a műlegyes horgászokra is.

De alapvetően mindkét mozgalom esetében valamiféle igazságtalanság elleni fellépésről van szó, amit aztán a BLM esetében rendesen túl is toltak, és van is mivel riogatniuk azoknak,

– és itt nem is annyira a radikálisainkra gondolok, helló, Magyarország kormánya!

Azokat sem szeretném a priori agresszív tálibként megbélyegezni, akik elítélik az LMBTQ-mozgalmat vagy az LMBTQ-propagandát, amit amúgy kizárólag az LMBTQ-ellenes propagandából ismernek. Már csak azért sem szeretném őket megbélyegezni, mert én is ismerek tisztességes embereket – olyanokat is, akikre kimondottan felnézek –, akik így éreznek. És ezek az emberek nem azért éreznek így, mert ostobák vagy gonoszak, hanem azért,

Idealista vagyok, de az elképzelt ellenség elleni harcra ez a helyes válasz, és ennek az ünnepi hétvégének ez is az egyik üzenete: ahelyett, hogy kapásból mindenkit hülyének (nácinak, satöbbi) néznénk, aki mást gondol mint mi, inkább – oké a nyilvánvaló reménytelen eseteken kívül – próbáljunk meg beszélni velük. Tapasztalatból mondom – és lehet, hogy ennek az írásnak az első fele pont nem erre utal, de – a híres liberális nyitottság a nácikkal szemben is működik: volt már olyan, hogy úgy nem értettem egyet egy radikálissal, hogy közben

Ebből az alapállásból üzenem a kereszténységre militáns alapállásból hivatkozóknak: bő kétezer éve ezen a napon egy embert nyilvánosan megkínoztak és kivégeztek azért, mert radikálisan békésebb volt az akkori mainstreamnél.

Olvasnál még Renczes Ágostontól? Itt megteheted. Vitáznál vele? Írj!