„Erdoğan túlélése pártunk elpusztításán múlik”: így vált a kurd-baloldali HDP a török rezsim főellenségévé

2021.03.31. 07:36

Újabb kurd baloldali képviselőt ítéltek börtönre Ankarában, és megkezdődött pártja betiltása is. Miért pont egy kis kurd párt az, amit Erdoğan ilyen módon támad, és miért láthatja éppen bennük bukása lehetőségét? A HDP rövid története és jelene mindezt megmagyarázza.

„Erdoğan túlélése pártunk elpusztításán múlik”: így vált a kurd-baloldali HDP a török rezsim főellenségévé

2021. március 25-én a török másodfokú bíróság két év letöltendő börtönre ítélte Ömer Faruk Gergerlioğlut, a kurd-baloldali Népek Demokratikus Pártja (HDP) kocaeli nemzetgyűlési képviselőjét. A már korábban letartóztatott képviselőt azzal vádolták, hogy terrorista propagandát terjesztett, mindezt pedig az immár teljesen Recep Tayyip Erdoğan kezében lévő testület egy 2016-os tweetért mérte Gergerlioğlura, amiben ő egyszerűen elítélte, hogy egy déli, kurdok elleni katonai akció civil áldozatokkal végződött.

Mindez sajnos a mai török politikai klímában még csak önálló hír sem lenne. Mint oly sokakat őelőtte, március 15-én a 2018 óta választott képviselő Gergerlioğlut is megfosztották mentelmi jogától, most pedig minden bizonnyal börtönbe is kerül.

Azonban ugyanezen a napon bejelentették azt is a török hatóságok, hogy kezdeményezik Gergerlioğlu pártjának, a HDP-nek a feloszlatását.

A gyors siker ára

A Népek Demokrata Pártja 2013-ban gyakorlatilag egy kísérletként indult a számtalan közül, amely megpróbálta egyesíteni a Törökországban akkor található, szétaprózódott kurdpárti, szocialista és emberi jogi mozgalmakat. Hogy miért éppen akkor?

Az egész ötlet, miszerint a déli, szegény és főleg még mindig mezőgazdaságból élő kisebbségi kurd csoportok és a városi radikálisok érdekei egybeesnek, a Taksim téri, végül levert és szétesett tömegtüntetés-sorozat után jött. Az akkor még igen fejlett, de viszonylag megosztott török civil társadalom ugyanis azt érzékelte, hogy Erdoğan rendszere egyre inkább központosított és tekintélyuralmi jelleget ölt. Sokaknak az, hogy a török elnök az isztambuli Gezi-park helyére tervezett ingatlanfejlesztéseket és a belőlük kibontakozó demokráciamozgalmat is rendőri erőszakkal kezelte, épp ezt jelezte. Ráadásul éppen ekkor, 2013-14-ben kezdett el felívelni egy másik, számos kisebb balos mozgalmat integráló nagy párt, a görög Sziriza is

a szomszédban, a HDP pedig egy hozzájuk és a spanyol Podemoshoz hasonló „nagy antikapitalista ernyőpárt” kívánt lenni Törökországban.

Ezt a célt pár év alatt lényegében elérték: 2015 júniusáig Törökország-szerte erős politikai mozgalmat kovácsoltak a HDP-ből. Központjaikban, az ugyancsak főleg kurd városként számon tartott Vanban és Diyarbakirban megtalálták ideális vezetőiket is: a zaza-kurd származású emberi jogvédő Selahattin Demirtaş az előbbi körzetet képviselve lett a 2014-es, demokratikus ellenállás arca, Figen Yüksekdağ török újságíró pedig az utóbbi városból lett a párt társelnöke.


KÉZIMUNKA-SZAKKÖR EGY HDP ÁLTAL FENNTARTOTT MENEKÜLTTÁBORBAN 2015 ÁPRILISÁBAN, A TÖRÖKORSZÁGI SURUÇBAN. A TÁBOR LAKÓI A 2014-ES ISIS-OSTROM ELŐL MENEKÜLTEK AZ ONNAN HAT KILOMÉTERRE FEKVŐ, SZÍRIAI KOBÁNIBÓL / A SZERZŐ FELVÉTELE

2015 júniusa meg is mutatta, hogy mindez milyen károkat okozott az AKP-nek: Demirtaş és Yüksekdağ vezetése alatt a HDP az akkori választáson végül 13,12 százalékot ért el a régi, 5,67 százalék helyett, ez 80 képviselőt jelentett nekik a török Nemzetgyűlésben, ugyanannyit, mint amennyit a török szélsőséges nacionalista Devlet Bahçeli MHP-je kapott.

Az AKP pedig ekkor hosszú idő óta először 40 százalék környékére szorult vissza, így koalíciós partnerként a szélsőjobbra szorult rá.

Ezek után kezdődött mindaz, amit ma összegzően Törökország autoriter fordulatának tarthatunk: a HDP, ami szoros szolidaritást épített ki a 2014-től Észak-Szíriában az Iszlám Állam ellen harcoló, és az amerikaiak által is segített kurd népállammal, lényegében 2015 őszétől belekeveredett a kurdok törökországi, kiújuló lázadásába is, amivel a török hadsereg a határ menti városokban, Mardinban, Nusaybinban kegyetlenül leszámolt 2015 végéig. Ekkor az addig tető alá hozott kurd békefolyamat is borult.

Mindezek után a HDP-t a török hatóságok azzal vádolták, hogy kapcsolatokat ápolnak az államhatalom ellen 1984 óta fegyveres harcot vívó Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK), ezért ugyanolyan szélsőségesek baloldalról, mint az ISIS szélsőjobbról. Valójában – miközben a kurd mozgalomban valóban létezett egy úgynevezett „szürke zóna” a bebörtönzött Abdullah Öcalan kurd marxista gerillavezért vezetőként tisztelő PKK-sok és a békés megoldást kereső demokratikus kurdpárti erők között, éppen Demirtaş – aki ügyvédként, török hatósági engedéllyel, a békefolyamat összeomlása előtt többször járt Öcalan börtönszigetén, Imraliban, hogy vele beszéljen – volt a fő arca. Ő állt az élére a békés, demokratikus, választásos kurd autonómiaharcnak, és ezen a téren sikereket is ért el, alternatívát mutatva fel a fegyveres harccal és értelmetlen erőszakkal szemben.

Mindennek ellenére, a kurd civil társadalom erősödését látva Erdoğan támogatói már 2015 közepétől erőszakosan támadtak a HDP kampányközpontjaira, támogatóira, politikusaira. A kurd nemzeti öntudat és a baloldali mozgalom fontos ünnepének számító, kurdok által is ünnepelt, március végi, április eleji iráni holdújév, a Newroz ünnepén tartott, óriási kurd tömeggyűlések is folytonos támadások alatt álltak, ám ezeket az akciókat a török állam hagyományosan sohasem vizsgálta ki.

Az elnöki terroristavád

A kurdellenes hangulat 2015 őszére csúcsosodott ki, amikor a Kobáni melletti szíriai-török határra érkező török szocialisták csoportját bombatámadás érte. A támadásért a kurdok egyértelműen a török kormányt tették felelőssé, ők azonban az Iszlám Államot vádolták meg vele. Gyakorlatilag ez, és az ezt követő, kisebb, kurd radikálisok által elkövetett merényletkísérletek alapozták meg a kurd békefolyamat teljes megrekedését is.

2016-ban a helyzetet tovább súlyosbította, hogy az egy évvel azelőttig Erdoğan szövetségesének számító nyugatbarát, vallásos Hizmet-mozgalom, amelyet egy Amerikában élő karizmatikus muszlim vallási vezető, Fethullah Gülen vezetett, nagy részben a török elnök fordult. A török kormány állítása szerint a 2016 júniusi katonai puccskísérlet éppen az ő művük volt, annak leverését pedig nem csupán a kurd mozgalom egyre nagyobb jogi beszorítása, hanem a további ellenzéki pártok tagjainak letartóztatása és bebörtönzése követte. Mindennek 2016 novemberére súlyos következményei lettek: rács mögé került a HDP mindkét vezetője, Demirtaş és Yüksekdağ is, terrorizmus támogatásával vádolták őket, azóta is ítélet nélkül, előzetes letartóztatásban ülnek.

Ez a helyzet 2021-re sem változott, annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2020. december 22-én felszólította Törökországot, hogy nemzetközi normák szerint eljárva Demirtaşt azonnali hatállyal engedje el jelenlegi, edirnei szigorított előzetes letartóztatásából.

Mindennek, és a török szabad sajtó aktív üldözésének a következő, szabadnak már aligha nevezhető, 2018-as választásokon lett ugyan következménye, de nem semmisítette meg a HDP-t: 2018 júniusában Erdoğan pártja ugyan ismét 52 százalékra tornázta fel támogatottságát több, az elnök hatalmát bebetonozó népszavazás után, ugyanakkor a HDP 13,2 százalék helyett még így is 8,9 százalékot szerzett úgy, hogy társelnökei a börtönből indultak el.

Az ellenzék fő ereje, a kemalista gyökerekkel rendelkező, mostanra inkább balközép Köztársasági Néppárt (CHP) ekkor a 2015-ös 30 százalékról 22 százalékra csökkent le, de eddigre az Erdoğannal összeálló, szélsőjobbos MHP-t is otthagyta egy cukisodó nacionalista mozgalom, a Jó Párt (İYİ), ami már ekkor 7,9 százalékot gyűjtött össze. Már ekkor világos volt, hogy miközben az új AKP-MHP-kormánykoalíció (az ún. Népi Szövetség) simán első lett, aközben a kemalista Nemzeti Szövetség pártkoalíció, ami a CHP-ből és az İYİ-ből állt, csak akkor válhat Erdoğan komolyanvehető ellenfelévé, ha a HDP-t meggyőzi az együttműködésről. A két politikai csoport között óriási a politikai különbség, de egy dologban: az Erdoğan-rezsim megbuktatásában létérdekeik találkoznak.

VÁLASZTÁSI „SZABAD PIAC” NAGY ERDOĞAN-KÉPES BUSSZAL 2018 JÚNIUSÁBAN AZ ANKARAI KIZILAY BEVÁSÁRLÓKÖZPONT ELŐTT, A GÜVEN PARK SZÉLÉN. HIÁBA LEHETETLENÍTETTE EL A KURD-BALOLDALI HDP-T EDDIGRE A TÖRÖK REZSIM, MÉG EZEN A VÁLASZTÁSON IS TÖBB MINT 9 SZÁZALÉKOT SZEREZTEK ORSZÁGSZERTE / A SZERZŐ FELVÉTELE

A HDP főleg Erdoğan pártjára veszélyes

Éppen ezért döntött most úgy végül az egyre inkább egyeduralkodóként viselkedő Erdoğan, hogy hatalma megőrzésének kulcsa a kurd ellenzék minél nagyobb arányú, „terrorellenes” okokra hivatkozó bedarálása. Mert míg a másik új ellenzéki erő, a nacionalista (İYİ) főleg koalíciós társától, az MHP-től és a CHP-től hódít szavazókat, török nacionalista elveik miatt pedig nehezen kikezdhetőek politikai veszteség nélkül, addig

a HDP nemcsak a török társadalom széles rétegeiben gyűlölt kurd radikális elemekből épült fel, hanem lényegében az AKP korábbi kurd szavazóit hódította 2015 óta folyamatosan el.

Ez pedig lényeges mozzanat. Még 2002-ben, amikor új hatalom alakult Törökországban, az addigi, a kurdokkal nemzeti és asszimilációs alapon küzdő kemálistákat felváltotta a korábban Isztambul polgármesterségét elnyerő Recep Tayyip Erdoğan, akinek politikai iszlamista mozgalmát előbbiek ugyanúgy üldözték, mint a kurd mozgalmakat. Míg kezdetben a régi, betiltott Erény (Fazilet) Párt fennen hirdette, hogy iszlamista, annak 2001-es feloszlatása után a Erdoğan-vezette szárnyból megalakult Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi – AKP) már megpróbált a török alkotmánynak megfelelni, ezért iszlamista helyett már csak iszlám konzervatívnak nevezte magát.

Az, hogy nekik ez akkor sikerült, és a tömegmozgalommá fejlődő párt pár év alatt kinőhette magát, Erdoğant végül elnökké tette.

Nem véletlenül tart attól tehát most, hogy tarka ellenzékének a pandémia, a görög partoktól és Líbiától Azerbajdzsánig vívott kis proxyháborúk és a nagyon régen nem látott töröklíra-infláció idején sikerülhet ugyanez ellenzékének. Igaz, csak a HDP-vel együtt.

Ez pedig mindenképpen veszélyes lett a 2002 után kialakult, Törökországot kormányzó erők társadalmi bázisára nézve is. A HDP 2015 után ugyanis, az Iszlám Állam és a szíriai kurdok harca közben Törökországban is feléledt kurd baloldali öntudat hullámát meglovagolva épp ebbe a szavazóbázisba harapott bele.

Noha mindezt a leggazdagabb török nagycsaládok és a katonai elit nagy populista ellenfeleként tette még akkor, Erdoğan AKP-je 2002-ben a török állammal szembenálló, de a PKK gerillaharcának kifulladása után apolitikus és elég konzervatív déli kurdokhoz fordult, közülük sokáig és igen sokan támogatták is az új elnököt, mivel a török nacionalizmussal szemben visszafordulása az ország népeit összekötő, de akkor még nem látványosan radikális iszlám felé megoldásnak látszott a régi ellentétek feloldására.

Mindezt szinte egy pár nap alatt söpörte el az a pillanat, amikor 2014 októberében a szíriai polgárháború valóban elérte Törökország határait. Szíriában 2011 óta alakult ki egyre bonyolultabb konfliktus, amelyben az ország északi részén, teljes elnyomatásban és Aszad alatt még állampolgárságot is nélkülöző helyi kurdok autonómiája a török határon megvalósult.

A PKK kezdeti segítségével a szíriai kurdok „Napnyugatnak” (nyugati kurd dialektusban Rojava) nevezett szíriai területeken saját párt (PYD), és milíciák (Népi védelmi Egységek – YPG, Női Védelmi Egységek – YPJ) alakultak. Ideológiájukban azonban lényegében önállósodtak a PKK-tól és annak Öcalan utáni, baloldali feminizmusra és radikális környezetvédelemre, ökoanarchizmusra épülő ideológiáját lényegében a női részvételiség és kormányzás, valamint a helyi lakók autonómiája körül építették ki. Az ő egyik legfontosabb szíriai városukat, Kobánit (arabul Áin al-Arab) támadta meg az akkor még nagyon fiatal Iszlám Állam ekkor. A támadást a határ másik oldalán a kurd többségű Suruç városa kénytelen volt egy magaslatról, tétlenül nézni, miközben a török hadsereg tankjai felvonultak, ágyúcsövükkel az Iszlám Állam felé, a határon.

Akik végül a tehetetlenséget tettekbe fordították a török oldalon, azok éppen a HDP helyi és országos politikusai voltak, akik a 2014-15 közötti időszakban lényegében a teljes déli, kurd népességet a Rojava melletti segítség és szolidaritás mentén szervezték egységes tömbbe a török városi baloldali mozgalmakkal, megteremtve a mai HDP-t. Rengeteg törökországi, kurd és török szocialista jutott át ekkoriban a határon és csatlakozott Kobáni védelméhez, a HDP helyi önkormányzatai menekülttáborokat szerveztek a határ biztonságosabb oldalán, és utánpótlást is tudtak küldeni a YPG/YPJ-nek.

Mindebben az új török rezsim hamarosan meglátta a halálos fenyegetést. Kobáni támogatása lényegében a mindeközben az Iszlám Állam támogatóit az országban – éppen a kurd autonómiától félve – megtűrő és támogató Erdoğan – aki titkon abban reménykedett, páholyból nézheti végig, ahogyan az Iszlám Állam megsemmisíti a szíriai kurd autonómiát, ezzel legyengítve törökországi ellenfeleit – hamarosan a nyugati államokal és az Egyesült Államokkal találta szemben magát, akik Kobáni után nyíltan a szíriai kurd ellenállók mellé álltak, és őket kezdték segíteni.

Aggodalmaikat csak növelhette a 2019-es isztambuli önkormányzati választás. Itt az ellenzéki CHP jelöltje, Ekrem İmamoğlu győzött. Ez lényegében csak úgy jöhetett neki össze, hogy pártja vezetőivel ellentétben kereste a kapcsolatot a bebörtönzött Demirtaş-sal, és fővárosi támogatói, hívei – köztük sok kurd – között is aktívan kampányolt. Az eredmény nem maradt el: İmamoğlu 2019. május 6-án 23 ezer szavazatnyi különbséggel verte meg a kormánypárt jelöltjét, és 16 év után vette el Isztambult az elnök pártjától. Az ijedelem akkora volt, hogy a török legfelsőbb választási bizottság, a YSK az eredményt újraszámoltatta és megsemmisítette, de júniusban İmamoğlu még nagyobb előnnyel győzött csupán.

Azóta az isztambuli polgármester megpróbálja persze kerülni, hogy a mindenféle módon támadott HDP-vel nagyon egyetértsen, és például a törökök szíriai kurdok elleni invázióit is támogatja, de mégis,

győzelmében a jelenlegi török hatalom saját végének kezdetét láthatta meg, csakúgy, ahogy a kemalista elit is Erdoğan 2001-es önkormányzati győzelmében.

A HDP vége az elnök hatalmának garanciája

Az ellenük létrehozott autoriter válasz azonban nem állt meg a társelnökök letartóztatásánál. Ahogyan azt egy március 28-i, online fórumon Hişyar Özsoy, a HDP volt képviselője, és jelenlegi Európa Tanács-beli küldöttje megjegyezte, 2016 vége óta az Erdoğan-rezsim 17 ezer párttagot tartóztatott le, több mint 5000 tag – köztük társelnökök, polgármesterek – ülnek most is börtönben.

HDP-snek lenni tehát a 2020-21-es Törökországban egyáltalán nem életbiztosítás. Özsoy az elmúlt évek politikai eseményeit felidézve egyenesen úgy fogalmazott, a letartóztatásokból és a feloszlatás kezdeményezéséből világos, hogy ugyan a HDP-nek mint konkrét pártnak a tagsága továbbra is kicsi (2021 januárjában hivatalosan 40 ezres, míg az AKP-nek több mint 11 millió tagja van, és fő ellenfelének, a CHP-nek is 1,1 millió), addig szavazótábora továbbra is igen kiterjedtnek minősíthető: 2015-ben 6 millióan szavaztak a HDP-re, míg az AKP-re 18,8 millióan. Ehhez képest a súlyos politikai nyomás és növekvő erőszak közepette megtartott 2018-as választásokon a HDP még mindig 5,8 millió szavazatot kapott, míg az AKP 21 milliót, tehát így is több mint a negyedét hozta Törökország legnagyobb és legerősebb pártja támogatóinak.

Özsoy szerint tehát mindezek alapján világos: hiába a folyamatos fizikai és verbális megfélemlítés, a folyamatos politikai akciók a török-kurd baloldal ellen, szerinte

„Erdoğan túlélése pártunk elpusztításán múlik”

– így tehát csupán a konkrét törvényen kívül helyezésben és a párt betiltásában láthatja azt a lehetőséget, amellyel a kurd ellenzék végleg eltüntethető a többi, kissé jobb helyzetben lévő ellenzéki párt mellől.

A március 28-i fórumon, amelyet a HDP-t támogató újbalos Progresszív Internacionálé szervezett, annak egyik alapítója, Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter is részt vett. Ő amellett, hogy szolidaritást vállalt török elvtársaival, és elítélte mind a görög jobboldali kormány, mind a török rezsim háborús uszítását a térségben, jelezte, az Internacionálé nevében hamarosan tervez egy törökországi látogatást is, hogy a helyszínen tájékozódjon a helyzetről. A fórum képviselői egyébként rámutattak arra is, egyes európai nagyhatalmak 2015 óta nemcsak elnézték az antidemokratikus fejleményeket, hanem éppen ebben az évben, az óriási menekülthullám miatt egyezség keretében akkor Németország, Hollandia és több EU-s tagállam vezetése 3 milliárd eurós segélyt ígért Törökországnak, ha cserébe a határain megállítja a nyugat-balkáni útvonal kiindulópontját.

A Merkel-Erdoğan-paktum lényegi célját azóta elérte, nem is igazán az Észak-Macedónia és Magyarország határaira felhúzott kerítések, hanem ez mérsékelte 2016 után fokozatosan az Európai Unió területére igyekvő, főleg háborúk és nyomor elől menekülő ázsiaiak, közel-keletiek és afrikaiak számát. Mindennek a fórum résztevői szerint a török társadalom és demokratikus erők itták meg a levét, miközben az EU és főleg Németország továbbra is nagyon nagy mennyiségű hadianyagot exportál az egyre több háborús kalandba keveredő török rezsimnek.

Özsoy a beszélgetés végén azt is felvetette, hogy április 26-án indul többek közt Selahattin Demirtaş volt HDP-társelnök ellen az úgynevezett Kobáni-per. Itt a török állam a 2014-15-ös Kobáni város Iszlám Állam elleni védelme nyomán kialakult kurd-szocialista ellenállást állítja a vádlottak padjára, mintegy reakcióul az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletére, amely Demirtaş azonnali elengedését követelte mostani, edirnei börtönéből. Ezért a HDP-s képviselő szerint, ha Varufakisz ígéretéhez híven hamarosan meglátogatja Törökországot, úgy ez lenne a megfelelő időpont, ahogyan minden baloldali politikus számára is ezt javasolja.

Akik nem tudnak eljönni, azokat Özsoy arra kérte, ezen a napon indítsanak politikai akciókat, szolidaritási tüntetéseket. Ennek a napnak szerinte Erdoğan elnök és társai perévé kell válnia: „Nem hiszünk a határokban, amiket népeinkre kényszerítenek, ez szó szerint a ti harcotok is!”

NYITÓKÉP: Recep Tayyip Erdoğan / Facebook

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek