Jaj nekünk, ha mai keresztényekként mi is elnyomjuk a nyomorultak jajkiáltását!

Molnár Róbert

Szerző:
Molnár Róbert

2021.03.21. 10:03

Csupán vagyonra építeni jövőt, házasságot ingatag. Nem az a kérdés, összedől-e, hanem az, hogy mikor. Láthatjuk a fényűző celebvilág, de akár a magyar politikai elit tagjainak boldogtalanságát is.

Jaj nekünk, ha mai keresztényekként mi is elnyomjuk a nyomorultak jajkiáltását!

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 „Ha azt mondanád, hogy erről nem tudtunk, az, aki a szíveket vizsgálja,
beléd lát, és aki a lelkedet őrzi, ismer;
ő megfizet az embernek a cselekedete szerint.

(Példabeszédek 24, 12)

Jan de Bruin öreg holland barátom. Elképesztő karakter, fergeteges humorérzékkel. Jó tíz évvel ezelőtt, egy svájci keresztény vezetői konferencián ismerkedtem meg vele, és színesbőrű dél-afrikai feleségével, a bájos Irissel. Iris Covid-fertőzés következtében tavaly december 27-én, ugyanazon a napon hunyt el, amikor a nagymamám is. Pedig pár éve azt gondoltuk, hogy Jan hamarabb fog elmenni. Súlyos betegsége miatt ugyanis egymásután kétszer is meg kellett operálni.

Az asszony csendes magányában már férje temetésére készült. Kezdte összeírogatni azok neveit, akiket értesítenie kell majd Jan haláláról.

IRIS ÉS JAN

Az akkor 73 éves Jan számot vetve önmagával, a kórházi ágyán hálatelt szívvel ismét megköszönte Jézusnak, hogy élete egy nagyon zűrös szakaszán érte is lenyúlt az égből. Kimentette a veszedelemből, megszabadította sok nyomorúságától és egy tartalmas, örvendező élettel ajándékozta meg. Jan komolyan felkészült arra, hogy itt kell hagynia ezt a világot.

Miközben feladni készült földi küzdelmét, a kórház egyik ápolónője lépett hozzá:

– Jan de Bruin, én a te gyermeked vagyok!

– Hűha! A gyermekem vagy? – nézett nagyot Jan. Ugye, nem akarsz az ágyamba bújni? – kérdezett vissza viccelődve, majd ágyán beljebb húzódva, helyet adott az ápolónőnek.

Janról tudni kell, hogy nagyon szerette a gyerekeket, kiválóan értett a nyelvükön. A mieink is – pedig egy szavát sem értették – azonnal játszadozni kezdtek vele, amikor nálunk voltak. Pozitív kisugárzása, kedves, vicces, időnként hóbortosnak tűnő személyisége valósággal vonzotta a kicsiket. A gyerekek mind Hollandiában, mind Dél-Afrikában – ugyanis kétlaki életet éltek – Mr. Allrightnak nevezték, mivel szinte minden mondata végére helyeslésképpen oda biggyesztette az all rightot (rendben).

A kis ápolónő letelepedve Mr. Allright mellé, elmesélte, hogy ő is Middelstumból való. Gyerekként társaival gyakran játszadozott a Cederborgnak nevezett házuk környékén. Emlékszik arra, amikor egyik nap beinvitálta őket hozzájuk. Innivalót és valami harapnivalót is kaptak tőle, miközben olyan érzületesen beszélt nekik Isten országáról, hogy szavai lenyűgözték őket. Még most is ott csengtek a fiatalasszony fülében és szívében, amit akkor Jan a Megváltóról nekik mondott. Ez az asszony gyerekként akkor szabadult meg okkult kötelékeitől és akkor lett kereszténnyé.

– Tudd, Jan, hogy nekem akkor változott meg az életem! Nem csak a rengeteg látogatód, akik téged nagyon-nagyon szeretnek, hanem én is imádkozom érted! Igyekszem viszonozni azt, amit akkor értem és értünk tettél – mondta az ápolónő, aki könnyeit törölve ölelte át a beteg férfit.

Jan családjáról

A de Bruin-családban az 1700-as évekre visszavezethetően szállt apáról fiúra a mederkotrás tudománya. A vagyonossá vált család részt vett például az Afsluitdijknak nevezett, több mint harminc kilométeres gát megépítésében, amely a nagy részben tengerszint alatti Hollandiát mind a mai napig védelmezi a tomboló Északi-tenger erejétől.

Hollandiában szokás volt, hogy mederkotrással foglalkozó dinasztiák olyan családokba házasították be gyerekeiket, akik szintén ezzel foglalatoskodtak, hogy a családi tradíció fennmaradhasson,

és hogy a családi vállalkozás minél nagyobb gazdasági potenciálra tehessen szert. Ennek a „tradíciónak” lett áldozata Marina – Jan majdani édesanyja –, akit 19 éves lányként köteleztek férjhez menni Hendrik de Bruinhoz. Hiába volt a lány tiltakozása, a sok veszekedés, a friggyel együtt a gazdaságegyesítés is megtörtént.

A házasságkötés után nem sokkal az ifjú férj üzleti útra Kínába utazott, miközben felesége a szíve alatt első magzatát hordozta. Amikor Hendrik két év múlva hazatért, már több mint egyéves volt a gyerekük. Ebben az időben rengeteg volt a megbízásuk, valósággal szárnyalt a családi vállalkozás, a cégvezető férj pedig alig volt odahaza. Amikor otthon volt, többnyire veszekedésből állt az életük. Ennek ellenére, 1940-ig hat gyermek született a pazar sliederechti családi házba. A de Bruin család közismert volt a környéken, nevük volt a szakmában, és szép tradíciójuk miatt feltekintett rájuk az egész falu.

A II. világháborút megelőzően Hendrik egy visszautasíthatatlanul hatalmas állami megbízást kapott, amely hosszú időre Angliába szólította. Miközben a családfő a nagy megaprojektjén éjt nappallá téve dolgozott, véget ért Hollandia békés, polgári jólétének korszaka, amely a tehetős családot is – amely addig soha nem tapasztalta meg a nélkülözést – nehéz helyzetbe hozta. A németek mindent elvittek, a fiatal fiúk a fegyvergyárban dolgoztak, a férfiak katonák lettek, a boltok üressé váltak, a parasztok termény nélkül maradtak, a bankban tartott pénz pedig értékét vesztette.

A de Bruin család a házán kívül mindenét elveszítette. A gyerekeit egyedül nevelő anya lett a családfenntartó. Az Angliában dolgozó férj pénzt nem küldött, a gyerekek a többiekhez hasonlóan kukázásba kezdtek. Jan mesélte, hogy még a kuka szélén lévő ételmaradékot is lenyalogatták.

Óvakodj a keresztényektől!

A DE BRUIN-CSALÁD

Egyik nap barátnője szólt de Bruin asszonynak, hogy a helyi gyülekezet ruhákat és ételt oszt. Az asszony is beállt a hosszan kígyózó sorba némi alamizsnáért és ruháért. Amikor rákerült a sor, a segélyt osztó nő megkérdezte:

– Te is tagja vagy a gyülekezetnek?

– Nem – válaszolta őszintén az asszony a körülötte tébláboló, éhező gyerekei gyűrűjében.

– Akkor te nem kaphatsz se ruhát, se élelmet!

– Inkább meghalok, minthogy tagja legyek egy ilyen gyülekezetnek! – válaszolta ingerülten Marina de Bruin, aki üres kézzel, szívében összetörten és nagy haraggal fordított hátat a keresztény aktivistának.

Marina korábban azt gondolta, hogy a keresztények irgalmasok, segítőkészek, de rájött, hogy hazugok és képmutatók, hogy a szép szavak mögött nincsenek tettek, és annak ellenkezőjét teszik, amiről beszélnek. Ezt követően sokszor mondogatta gyerekeinek, hogy „óvakodjatok a keresztényektől!”

Az asszony megkeseredett és megkeményedett. Gumik nélküli, abroncsain guruló babakocsival járta a környező gazdákat kevéske könyöralamizsnáért.

Mindenkinek ugyanez volt a problémája, de a gazdák abból a kevésből, ami volt nekik, adtak a gyermekeivel magára maradt asszonynak. Két év múlva aztán hazajött angliai kiküldetéséből a férje. Ott folytatódott az életük, ahol abbahagyták. A házasságuk ugyan tragikus volt, de Hendrik igyekezett mindent megtenni a családjáért. Marina méhében közben újabb gyerek fogant.

Amikor megtudta, hogy állapotos, kézzel-lábbal hadakozott ellene. Barátnője – aki a gyülekezeti segélyosztásra hívta – mondta neki, hogy tud valakit, aki illegálisan „elkaparja” a magzatát. Hollandiában az abortusz tiltott volt, Marina pedig félt, hogy tette kitudódik. Így születhetett meg hetedik gyermeke, Jan de Bruin, aki élete folyamán hatalmas mélységeket és magasságokat járt be (szeretnék még a későbbiekben is írni a tanító életéről), míg az anyai figyelmeztetés, az „óvakodjatok a keresztényektől!” ellenére maga is keresztény lett.

Újabb csoda a kórházban

A nagybeteg Jan ágya szélén ülő, őt bátorító ápolónő többet jelentett halálos állapotában, mint az ereibe kötött infúziók, többet az injekcióknál és a beléje tömködött piruláknál.

Miközben kezelték, látogatói sorban jöttek hozzá vigasztalni, a világban pedig százak, ezrek imádkoztak érte. A kórházi személyzet ámulattal figyelte az embert. Nincs túl sok esélye az életben maradásra, ám ennek ellenére ragyog.

Jan életét és hitét figyelve orvosai és ápolói egyöntetűen azt mondták, hogy „mi még ilyen keresztényt soha nem láttunk!”

Egyik nap az osztályon fekvő betegtársához egy filmrendező érkezett látogatóba. Mivel mindenki az osztályon Janról – erről a „csodabogár keresztényről” beszélt –, benézett hozzá a filmrendező, aki egyébként egy megtörtént eset forgatásához egy idős férfikaraktert keresett. Amikor meglátta Jant, tudta, hogy az emberére talált. Jan csodás módon felgyógyult, a film pedig elkészült.

Énekelj kicsit hangosabban!

A kisfilm a náci holokauszt idején, Németországban játszódik, megtörtént esetet dolgoz fel. Jan alakítja benne a vasúti sínek között bandukoló, majd álmából felriadó idős férfit, akit lidérces álmok gyötörnek egy gyermekként megélt borzalmas nap miatt. A vonat a kis templom előtt minden vasárnap 10 órakor haladt el, éppen akkor, amikor az ottani istentiszteleteket tartották.

A szerelvény ezen az ominózus napon, hangos fékcsikorgással megállt. A vagonokból furcsa zajok: sikoltozások, kiabálások szűrődtek ki.

A gyülekezet pásztora nyomban rájött, hogy a haláltáborokba szállítják a zsidókat, az ő segélykiáltásuk hallatszik a templomba. A gyülekezet láthatóan felbolydult.

Hogy zavarát leplezze, és a gyülekezete figyelmét a kinti történésekről elterelje, a lelkész egyre hangosabban kezdett prédikálni „Jézusról, a béke hercegéről”, majd mivel nem tudta túlharsogni a kinti lármát, egyszemélyes éneklésbe fogott.

Sorra álltak fel helyükről és kapcsolódtak az egyre hangosabb éneklésbe a gyülekezet tagjai is, majd pedig a teljes kórus. A harsogó szent ének teljesen elnyomta a halálba menő nyomorultak jajkiáltását. Egyedül egy kisfiú állt fel padból és surrant ki a vagonokhoz. Ő volt az kisfiú, akit ma, idős férfiként is gyötörnek álmában a múlt szörnyűségei és a keresztények tétlensége. Visszaemlékezik arra, hogy milyen közömbös volt az egyház a halálba menetelők láttán.

Utóirat

A de Bruin-család életének felvillantott kis epizódjából is látszódik, az egész életüket ismerve pedig még inkább kirajzolódik, hogy csupán vagyonra építeni jövőt, házasságot ingatag. Nem az a kérdés, összedől-e, hanem az, hogy mikor. Láthatjuk a fényűző celebvilág, de akár a magyar politikai elit tagjainak boldogtalanságát is.

Miközben keresztény identitásukat hangoztatják, életvitelük azzal teljesen ellentétes. Politikai gondolkodásuk, retorikájuk és tetteik egyenesen Isten-ellenesek.

Ám még ezeknél is szomorúbb a világi hatalommal összefeküdt intézményes egyház helyzete. Hallani annak mai, hangos, elnyomó énekét a társadalommal való együtt érző sóhaja, szolidaritása helyett; vagy éppen bűnös csendjét akkor, amikor szót kellene emelnie a hatalom visszaélései, a kicsik, az árvák, az özvegyek, a jogfosztottak, a hangtalanok, a halálba menetelő mai némák ügyében, és a társadalom általános züllése láttán. A 12 perces film önmagáért beszél, és sajnos ma is aktuális. Az is megértheti a film üzenetét, aki nem beszéli a nyelvet.

A napokban olvastam az amerikai misszionárius, író, Paul Washer The Gospel Call and True Conversion, magyarul Az evangélium hívása és a valódi megtérés címmel megjelent könyvét, amelynek pár sora így hangzik:

„Nem jó, ha olyan szeretettel kérkedünk, amely nem szembesíti az embereket a meg nem bánt bűneikkel. Tényleg nem értjük, hogy egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti? (1Kor1,5-6). Vajon szeretjük-e Istent azzal, ha megengedjük a bűn zabolátlan terjedését az Egyházban, és emiatt káromolják a hitetlenek Isten nevét? (Rom 2,24). Vajon azzal fejezzük ki igazán szeretetünket a testvéreink felé Krisztusban, ha engedjük, hogy bűnös életmódjuk pusztulásukhoz vezessen? Vagy csak önmagunkat szeretjük és kényelmesek vagyunk, azért nem teszünk semmit szóvá?”

Énekelj kicsit hangosabban! Jaj, nekünk, ha mai keresztényekként az egyházhoz hasonlóan mi is feltekerjük a hangerőt, hogy elnyomjuk nyomorultak jajkiáltását! Isten mentsen meg bennünket, maiakat attól, hogy bármilyen gonoszsághoz tétlenségünkkel, fejünk elfordításával akarva vagy akaratlanul asszisztáljunk!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől
Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek