Tényleg Joe Biden lesz az elnök, aki megmenti a Földet a pusztulástól?

2021.03.20. 09:17

Ez azért önmagában nem tűnik valószínünek, annak ellenére sem, hogy Donald Trump kiléptette, Joe Biden pedig visszaléptette Amerikát a Párizsi Klímaegyezménybe. Az egyezmény ugyan semmilyen kényszerítő erővel nem rendelkezik, de jelentős hatása lehet, hogy az egyik legnagyobb szereplő újra játékban van. Mutatjuk, miért!

Tényleg Joe Biden lesz az elnök, aki megmenti a Földet a pusztulástól?

A Párizsi Klímaegyezményt

196 ország írta alá. A célja az, hogy az ipari forradalom előtti átlag-hőmérséklethez képest maximum két Celsius-fok alatt tartsák a növekedést, jobb esetben másfél Celsius-fok alatt.

Ez az a mérték, mely felett potenciálisan visszafordíthatatlanná válhat a globális felmelegedés. A tagországok kötelesek elérendő célokat megjelölni, ezeknek viszont nincs megszabott határa, csupán az előzőnél kell „jobbnak” lennie. Kötelesek továbbá beszámolni, hogy hogyan állnak a megnevezett célok elérésében. Az egyezmény gyengesége viszont abban rejlik, hogy nem rendelkezik semmiféle kényszerítő erővel, ha valamelyik tag nem éri el a vállalásokat.

Donald Trump már 2017-ben belengette a tervét a kilépésről, így nem érte váratlanul a nemzetközi közösséget, az időzítés mindenesetre ironikus: 2020. november 4-én, egy nappal az amerikai elnökválasztás után történt, amit Trump – hosszas szavazatszámlálás után – elvesztett. A kilépési mechanizmus értelmében három évig kellett tagnak maradnia az aláírást követően, utána pedig további egy évig az átmeneti időszakot kivárnia, mielőtt távozhatott volna.

Ahogy a már említett kilépés sem volt előzménymentes, úgy az újbóli csatlakozás sem, hiszen

Joe Biden az elnökjelölti kampányában kiállt a Párizsi Egyezmény mellett

– melyet az ő alelnöksége alatt írt alá Barack Obama – és biztosította az embereket, hogy Washington ismét csatlakozik, ha megválasztják.

Hogy ez jelentősen növelte-e támogatottságát a szavazók körében, kétséges, de betartotta ígéretét és az egyik első szimbolikus intézkedése volt, hogy január 20-án elnöki rendelet formájában elindította a visszalépési mechanizmust. Így fordulhatott elő, hogy a hivatalos ki- és belépés között alig telt el három és fél hónap.

Alapvetően pozitív fejleményként értékelhetjük Washington pálfordulását, ha elfogadjuk a nemzetközi szerződések „hasznát”. Az amerikai vezető klímatárgyaló, John Kerry is arról beszélt, hogy visszaépítik a beléjük fektetett bizalmat, António Guterres ENSZ-főtitkár pedig a hiányzó láncszemnek nevezte Amerikát, amely nélkül jelentősen meggyengült az egész egyezmény.

Amíg magát a szerződést lehet kritizálni a hatékonysága miatt, addig el kell ismernünk, hogy

ezzel jutottunk a legközelebb egy többnyire egységes nemzetközi összefogáshoz a klímaváltozás elleni fellépés területén.

A kilépést pedig egyértelmű negatív nemzetközi fogadtatás kísérte az USA nyugati szövetségesei körében. Egyik oldalról a félelmüket emelték ki, hogy több nagyobb szennyező is kisebb vagy lassabb csökkentést fog kitűzni így, mivel a „Ha Amerika nem csinálja, mi minek csináljuk” mentalitás megerősödésétől tartottak.

De többen kiemelték az európai „zöld szerződés” és a kínai klímacélok pozitív kilátásait – Kína a március elején megtartott Országos Népi Gyűlésén ambiciózus terveket vezetett fel: a 14. ötéves terv keretein belül például 2030 előtt elérnék a legmagasabb kibocsátást, utána 2050-ig kívánják elérni a klímasemlegességet.

A legnagyobb gazdaságként egyértelmű normatív szerepköre van az USA-nak, a politikai-gazdasági gépezet lépései képesek befolyásolni a többi nemzet döntéshozóit.

Ez egyszerre hatalmas lehetőség, de egyben felelősség és teher is.

Részben erre a „teher” narratívára támaszkodott Trump a kilépés megalapozásában, ahol végig azt hangsúlyozta, hogy az önként meghozott szennyezéscsökkentési célok olyan béklyót helyeznek az iparágakra, melyet nem vállalhat fel egy felelős vezető sem. Ezzel párhuzamosan pedig kifogásolta a többi aláíró szerepvállalását is, főleg Kínáét – ez kezdett el változni az elmúlt hónapok és évek alatt.

Ez pedig egy érzékeny pont a vitában.

Ha ugyanis az ipari forradalmat vesszük az ember okozta klímaváltozás kezdetének, akkor Amerika és az Európai Unió országai voltak eddig a legnagyobb aggregált szennyezők. De ha napjainkat nézzük, most már Kína a legfőbb széndioxid-kibocsátó.

Így hát kié igazából a felelősség? Kire kell mutogatni, hogy többet kell vállalnia, többet kell magát korlátoznia? A régi nagy szennyezőknek, vagy a mostani(ak)nak?

Azért Amerika továbbra sem állt az egész mozgalom élére. Csökkent ugyan a kibocsátás, javultak a mutatók, de még mindig a károsanyag-kibocsájtás közel a 15 százalékáért felelős a világ országai közül, míg Kína esetében ez a szám 28-30 százalék körül mozog. Az ideális megoldás természetesen a kollektív felelősség lenne, ahol minden ország – nem csak a jelentős szennyezők – felismernék eddigi és jelenlegi cselekedeteik súlyát, de a realitás talaján maradva erre az esély szinte egyenlő a nullával.

FOGOLYDILEMMA MÁTRIXFORMÁBAN. GRAFIKA: VITÁRIUS BENCE / AZONNALI

A továbbiakban röviden a fogolydilemma segítségével próbálom vizualizálni az egyezmények körüli „akadozást”.

Tegyük fel, hogy „A” és „B” fogoly egy-egy ország. Ahogy az ábrán is látjuk, annak függvényében, hogy versengenek vagy kooperálnak, négy lehetséges kimenetel lehet: szabadulás, kis büntetés, közepes vagy nagy büntetés. Vagyis a négy lehetőségből háromszor veszítünk, egyszer nyerünk.

Ha versengünk, akkor vagy szabadulunk, amennyiben a másik kooperál; vagy pedig a közepes, ötéves büntetést kapjuk, ha ő is verseng. 

Ha kooperálunk és a másik fogoly is kooperál, mindketten a legkisebb, egyéves büntetést kapjuk, ha azonban ő verseng, míg mi kooperálunk, a legnagyobb, tízéves büntetés jut nekünk.

Így a versengés tűnhet győztes stratégiának,

hiszen legrosszabb esetben is csak öt évet ülünk, annyit, mint a másik fogoly.

Amennyiben meg a másik fogoly jóhiszemű, és kooperál, azaz nem vall, mi viszont vallunk, azaz versenyzünk, akkor szabadulunk. De ha erre mi rájöttünk, akkor feltételezhető, hogy ő is rájön, így ő is versengeni fog mindig. Ezáltal biztosított, hogy 5 évet ülünk mindketten.

Azonban van egy másik ilyen „egyensúlyi” helyzet is: ha mindketten hallgatunk, akkor is ugyanannyit, de a legkisebb időt varrják a nyakunkba. Az „ugyanannyi” fontos kifejezés itt. A mi percepciónk ezáltal az lesz, hogy a döntésünk ellenére a másik nem került jobb helyzetbe. Így pedig könnyebben fogadjuk el a büntetést.

Tehát meg kell történnie egy stratégiaváltásnak, ahol a kooperációban találjuk meg az egyensúlyt.

De közel kétszáz ország esetén mégis hogyan történhet meg ez a stratégiaváltás? Az egyik fontos eltérés az elméleti fikció és a valóság között, hogy itt nem egyenlő felek állnak egymás mellett vagy egymással szemben. Hogyan is lehetne egyenlő az USA és a kis óceániai köztársaság, Kiribati? Vagy csak hasonlítsuk össze az Európai Unión belüli tagállamokat: Németország és Magyarország sem tekinthető egyazon szinten lévő „foglyoknak”.

Így a jelentősebb gazdaságok/szennyezők szerepe fokozott mértékben felerősödik, miközben a kisebbek jogosan érzik majd azt, hogy

„miért nekünk kéne magunkat nehezebb helyzetbe hozni?”.

Ha a legnagyobb játékosok nem mutatnak megfelelő és egységes példát, nehezen várható el, hogy a többiek is megfelelő viselkedést tanúsítsanak. Emiatt Amerika felelőssége továbbra is számottevő ebben a kérdésben, ezért is pozitív fejlemény Biden első elnöki tette, amivel újra elindult az úton, hogy betöltse a globális példa szerepét. Ha a fontosabb szereplők azonos stratégiát folytatnak, képesek lehetnek kikényszeríteni azt a kisebb országokkal szemben is.

Viszont a felelősség nem Amerikáé egyedül. Hiba lenne nem úgy tekinteni rá, mint elsőre az egyenlők közt, és egészen addig,

amíg az USA nem hajlandó „kooperálni”, nehezen képzelhető el, hogy a többi fogoly nem a versengés stratégiáját választja.

Egyelőre nem látható, hogy a gyakorlatban milyen hatással is lesz a csatlakozás a többi ország vállalásaira.

2020-ban kellett volna a következő kör NDC-t (nationally determined contributions) – nemzeti vállalást – benyújtani, de eddig csak kevesen tették ezt meg. Feltehetően a koronavírus miatt késnek a dokumentumok, így, ha miután ezek beérkeztek – kiváltképp Amerika és Kína esetében – lehet majd csak spekulálni, összehasonlítva őket az elsővel. Addig is maradnak az állami kommunikációk. Egy év múlva mindenképp érdekes lesz visszatekinteni, addigra talán sikerül tovább haladni a célok által kijelölt úton.

NYITÓKÉP: The White House / Facebook

Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek