Az ellenzéki együttműködés garanciája nem a szájzár

Kiindulásból rossz irány, ha az elvi kérdések konszenzusra törekvő megvitatása nélkül próbálja az ellenzék megújítani az ország repedezett demokráciáját. A vitát a kritikus közvéleménynek meg kell követelnie, ha többet igényel, mint egybites O1G-koalíciót.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A jelenleg hatpárti, politikailag igencsak sokszínű ellenzéki összefogás eszköztárában a magyar hagyományokhoz képest egészen újszerű demokráciaépítési technikák lehetősége rejlik. Úgy látszik, egy bő évtizeden át tartó széttöredezettség kellett ahhoz, hogy megtanuljuk nem a vezérelvűségre és a törzsi háborúkra épülő logika mentén értelmezni a népuralom gyakorlását.

Magyarországnak eddig nem igazán volt része jelentősen eltérő ideológiájú, ugyanakkor kiegyensúlyozott egyezségekre törekvő pártok együttműködésében. Pláne nem úgy, hogy azok közösen kormányozni is akartak volna. Egyedül talán az 1945-től az 1947-es kékcédulás választásokig tartó időszak tekinthető ilyennek, amikor a háborúból kikecmergő ország demokratikus életének a megújítása volt számos, erősen eltérő szemléletű politikai erő közös célkitűzése.

Az Antall-kormányban a koalíciós partnerek között nem jelentkeztek súlyosabb, áthidalandó ideológiai különbségek. A kétpárti Horn-kormányban bőven voltak ilyenek, azokat viszont nem sikerült áthidalni. Az első Orbán-kormány arra mutatott példát, hogyan lehet leszalámizni a koalíciós partnereket demokratikus keretek között. Medgyessy és Gyurcsány kormánya részben a koalíciós feszültségeknek esett áldozatul, a Bajnai-kormány pedig lényegében szakértői kabinet volt. Orbán a Fidesz élén egymaga kormányoz, a KDNP nem több, mint fügefalevél.

Az áhított nyugati demokratikus minták

Hollandiában és Belgiumban például, ahol arányos a választási rendszer, viszonylag sok, nagyon különböző nézetű párt folytat vitát a kampányban és kerül be a parlamentbe, ahol aztán többpárti koalíció alakul, közös kormányprogramban tudnak megegyezni.

Amerikában, ahol ugyan kétpártrendszer van, szintén magától értetődik, hogy az előválasztási kampányviták lezárultával, a közös jelölt kiválasztásával egyezség születik a párton belüli „szárnyak” között. Bernie Sanders és szimpatizánsai, akik az előválasztási viták során ideológiai alapon szembe fordultak a Demokrata Párt centrista szárnyával, két elnökválasztáson is természetesnek vették, hogy beálljanak Hillary Clinton, majd Joe Biden mögé.

A kelet-közép-európai térségben is akad példa jelentős mértékben eltérő felfogású erők közötti koalíciós kísérletekre. Csehországban a legutóbbi, 2017-es választások után az EU-párti, ugyanakkor populista, konzervatív-liberális, Andrej Babis vezette ANO Mozgalom a szociáldemokratákkal alakított kisebbségi kormányt, méghozzá úgy, hogy külső támogatóként az euroszkeptikus kommunisták biztosították a szükséges parlamenti többséget.

Szlovákiában tavaly tavasz óta az EU-párti, jobbközép OLaNO – igaz, súlyos viszályok és válságjelenségek közepette – próbál együtt kormányozni az EU-szkeptikus és nacionalista-populista Sme Rodinával („Család vagyunk”), az EU-szkeptikus, libertariánus-konzervatív SaS párttal, illetve az EU-párti, konzervatív-liberális Za L’udi („Az emberekért”) párttal.

Legyen számunkra ez most és a későbbiekre nézve is tanulság. Nem látni előre, mit hoz jövő, de ha sikeresen tudnak majd a példákban említettekhez hasonló módon az ellenzék pártjai egyszerre nézőpontokat ütköztetni és közös álláspontot kialakítani, akkor ennek a tapasztalatait érdemes a későbbiekre nézve megőrizni.

– az, hogy az irány változhat ugyan, de annak jellegét és ütemét mindig a vezér adja.

A viták első arénája a közösségi média

Nemrég jelent meg a Telexen a Jakab Péter Jobbik-elnökkel készített interjú, ahol a párt miniszterelnök-jelöltje kijelentette: „Soha nem fogok azért küzdeni, hogy egy gyereknek három apja legyen”. Jakab nyers megfogalmazása kommentlavinát indított el: az őt pártoló megjegyzések mellett ömlöttek a kritikák, mondván, csalódtak benne, és a Jobbik ezzel kimutatta a foga fehérjét.

Fekete-Győr András, a Momentum elnöke és kormányfőjelöltje szerint Jakab konzervatívnak szánt megnyilvánulása bántóra sikeredett. Szerinte egyébként a gyermekvállalás kérdése a legkonzervatívabb dolgok közé tartozik, de ezektől a vitáktól nem szabad megijedni, mivel az érvek ütköztetésének ilyen formája része kell legyen az előválasztásnak.

Ennek ellenére az ellenzéki összefogás védelmének jegyében többen elkezdték kongatni a vészharangot a Facebookon, mondván: ilyen vitáknak nincs helye a nyilvánosság előtt, beszéljék meg egymás közt szivarfüstös szobákban egy kávé mellett.

Ezek a hangok abból a hiedelemből táplálkoznak, hogy az ellenzéken belül bármilyen vita ártalmas marakodás, hiszen kormányzóképes erő nem teregetheti ki a belső nézeteltéréseket. Ám ennek a tagadhatatlanul igen eltérő identitású – és sok mindenben eltérő felfogású – pártokból álló politikai szövetségnek, ha hitelesen akarja állítani, hogy közös kormányzásra készül, akkor

Az elvi kérdésekben megfogalmazott konkrét vélemények a biztosítékai annak, hogy a pártoknak van önálló identitása. A cél pedig az, hogy a pártok hajlandóak legyenek bizonyos kérdésekben engedni, más kérdésekkel kapcsolatos véleményüket pedig beültetni egy közös programba. Ha erre képesek, az azt jelzi, hogy megértették a közös kormányzáshoz szükséges koalíciós szabályok alapjait.

A saját érdekükben, a későbbi közös kormányzásra való felkészültségük hitelessége szempontjából rendkívül hasznos lenne, hogy lehetőleg minden eddig ismert kulcskérdésben időben dűlőre jussanak. Nem hiányzik, hogy egy hónappal a választások előtt vagy a kormányzásuk kezdetén kerekedjen vihar, felfogásbeli különbségek okán. Ilyen rázósabb kulcskérdés például a családpolitika, a zöldpolitikához való viszonyulás, vagy mondjuk a határon túli magyarok jogállása.

Hogy az elvi különbségek a nézetek összecsiszolása előtt mennyire eltérő irányokból mutatkozhatnak meg, jól jelzi, hogy Arató Gergely, a DK politikusa is reagált Jakab Péter interjújára – de nem a családpolitikai kijelentésre, hanem egy egészen más részére. Arató Jakab azon állítását cáfolta, miszerint a DK egyetértene abban, hogy ne vegyék el a határon túliak szavazati jogát.

Miközben tehát a deklarációk szintjén adott az elkötelezettség az együttműködésre, a pártoknak – hosszabb távú stratégiájuk szempontjából egyébként érthetően – továbbra is fontos, hogy világos üzenetet küldjenek saját választóiknak. Ez az üzenet arról szól, hogy amennyiben őmiattuk szavaznak majd egy hatpárti közös listára és közös jelöltre, akkor azzal együtt az általuk képviselt értékrend mellett is állást foglalnak.

hogy a pártok ne engedhessék meg maguknak, hogy a fejünk felett írják a közös kormányprogramot. 

A kulturált, vagyis nem egymás letaposására irányuló, de az elvi kérdéseket olykor nyúlugrasztó módon feszegető viták nem hajtják Orbánék malmára a vizet. Ellenkezőleg: megalapozzák az ellenzék akaratérvényesítési képességét, tisztázzák a pártok által vallott értékeket. Az ilyen vita a NER számára nem ajándék, hanem a legnagyobb rémálom. A rendes ellenzéki viták miatt Orbán nem egy újabb kávét fog kérni, hanem inkább valami rendes töményet.

A szerző a Maastrichti Egyetem hallgatója. Vitáznál vele? Írj!