A koronavírus csak rámutatott a problémákra

A koronavírus-járvány hullámai nem hoztak semmi újat, valami minőségileg mást, egy új korszakot, egy új világot, hanem láthatóvá tettek és kiemeltek olyan jellemzőket, melyek már egy ideje a világunk részei.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Azonnali főszerkesztői arra kértek, hogy próbáljam értékelni az elmúlt egy évet, hiszen tavaly márciusban robbant be mindenféle, korábban elképzelhetetlen korlátozások képében a koronavírus az életünkbe.

Számomra ez két hatalmas – az életminőséget döntően meghatározó – változást jelentett, elindult az ún. digitális oktatásnak csúfolt, a tanár-diák-szülő háromszögben zajló színjáték, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy összezárva találtuk magunkat két általános iskolás és egy bölcsődés gyermekünkkel; másrészt, egyetemi oktatóként én is lehetőséget kaptam a sorstól arra, hogy felfedezzem magamban azokat a szunnyadó képességeket, amelyekre a felsőoktatási környezet digitális átállításához szükség van. Nem részletezem, de szerintem egyik téren sem értem el különösebb sikereket, viszont szerencsére most nem erről kell írnom, csak a hangulatomról akartam némi képet adni.

Szóval, bennem három, egymással több ponton összefüggő gondolat fogalmazódott meg az elmúlt egy év kapcsán. Ezek önmagukban banalitások, de kibontva és összefűzve talán már érdekes és izgalmas is lehet az összkép. Alapvetően azt gondolom, hogy a koronavírus-járvány hullámai nem hoztak semmi újat, valami minőségileg mást, egy új korszakot, egy új világot, hanem láthatóvá tettek és kiemeltek olyan jellemzőket, melyek már egy ideje a világunk részei. Ezért nem megdöbbentő új vonásokat keresek, hanem olyan régiekre szeretnék rámutatni, melyekről eddig – sok okból – kevésbé vettünk tudomást.

A történelemnek nincs vége

Rettentő közhelyes ezt állítani, de a koronavírus megmutatta, hogy ez igaz. Félretéve azt a kérdést, hogy vajon a „történelem vége” víziónak volt-e létjogosultsága akkor, amikor Fukuyama ezt a kilencvenes évek elején meghirdette és azt felkapta a globalizált média, a 2010-es évekre már jól látszott, hogy világpolitikai és gazdasági értelemben is egy sokkal összetettebb és bonyolult dinamikák által mozgásban tartott világ alakult ki, mint a hidegháború vége után várta a teoretikusok egy része.

Visszatekintve erre az egy évre, nyilvánvalóvá válik, hogy a történelem itt menetel fölöttünk. A 20. században oly magabiztos atlanti világot letarolta és megbénította a koronavírus – az USA egyszerűen bezárkózott és önmaga felé fordult hosszú időre, a nagy közös európai álom ködéből pedig egymással veszekedő, kisszerű tagállamok léptek ki a porondra, sutba dobva az eddig vívmányok egy jelentős részét, például a mozgásszabadságot – miközben

Hirtelen rettentő törékennyé váltak a korábbi multilaterális kezdeményezésekre és nemzetközi szervezetek munkájára épülő világrend alapjai, és jól látszik, hogy csak olyan szereplők tudnak majd e helyzetből győztesként kiemelkedni, akik képesek érdekeiket tisztán felismerni és azokat akár a hard – direkt katonai beavatkozások vagy azok támogatása –, akár a soft power – humanitárius segítségnek álcázott befolyásszerzés – segítségével érvényesíteni. Az abszolút nyertesnek ebben a helyzetben Kína tűnik, de nem nehéz Oroszország vagy Törökország regionális ambíciót sem észrevenni, történjen akár egy háború a Kaukázusban vagy érkezzenek Szputnyik-vakcinák a volt szovjet befolyási övezet országaiba.

Nagyon szomorú kép bontakozhat ki előttünk, ha ebben a fénytörésben tekintünk az Európai Unióra, mely a jelentős gazdasági és tudományos potenciál ellenére még önmagát sem képes megfelelően – azaz tagállami lakosságok igényeit kielégítő módon – koronavírus-vakcinákkal ellátni, világpolitikai kezdeményezésről, érdekérvényesítésről pedig már ne is álmodozzunk.

A modern tudomány a legjobb dolog

Az elmúlt év történéseiben kiemelkedően fontos szerepet játszott a tudomány. Egy teljesen új helyzetben, egy új vírus megjelenésekor természetszerű, hogy mind a vezetők, mind a lakosok a tudósoktól várták a válaszokat. És a tudósok meg is tettek minden, ami tőlük tellett. Döbbenetes, hogy a legtágabban értelmezett orvostudomány milyen lendülettel fogott hozzá a válaszok kereséshez és milyen sebességgel sikerült komoly eredményeket elérni, melynek csúcsa, hogy egy éven belül többfajta, kifejezetten jó eredményeket mutató oltás is a rendelkezésünkre áll. Emellett több olyan készítmény is elérhető, melyek különböző stádiumokban sikerrel alkalmazhatóak a betegek kezelésénél.

Mindezek ellenére valahogy mégis rossz az emberek szájíze, egyre jelentősebb a járványtagadó és oltásszkeptikus sarlatánok befolyása, és – végül is – még mindig sokan halnak meg, valamint a járvány sem ért véget, nem kaptuk vissza régi életünket. Ez a paradox helyzet – hatalmas sikerek vs rossz hangulat és szkepticizmus – arra mutat rá, hogy

Noha a Felvilágosodás óta erre van a gondolkodásunk kondicionálva a tudomány mégsem csodaszer, hanem – „csak” – az emberi tevékenységek egy ága, melynek ugyanúgy, mint minden más emberi tevékenységnek megvannak a maga belső szabályosságai és hiányosságai is.

Ezek közül most a leglényegesebb az, hogy a tudomány elsődlegesen nem a kinyilatkoztatásról szól, bár könnyű lenne ezt hinni, amikor a nagy tudományos felfedezésekről hallunk, hanem a folyamatos elméleti és kísérleti munkáról és tudósok közötti intézményesített párbeszédről. E folyamatos elméletépítés és kísérletezés, és az arra épülő diskurzus tudja a tudományos eredményeket megerősíteni (verifikáció) vagy éppen elvetni (falszifikáció) és ezzel az igazolt tudás új rétegeit létrehozni.

E folyamat, főleg ha a média eddig sohasem látott nyilvánossága előtt zajlik – csak gondoljunk bele, szerintem még sosem foglalkozott a média ennyit tudományos kérdésekkel, mint az elmúlt évben – szükségszerűen láthatóvá teszi a sikerek mellett a hibákat, kételyeket, és tévedéseket is. Ezek erős mediatizálása – melyet tovább bonyolít, hogy sokan különféle módon politikai tőkét is kívántak mindebből kovácsolni – pedig a tudományszkepszis erősödéséhez és akár a legújabb, igazolt eredmények elvetéséhez is vezethet.

Valójában ezért az elmúlt évben egyszerre láthattuk a tudomány újabb, kézzelfogható oltásokban testet öltő diadalmenetét és társadalmi tekintélyének jelentős megrendülését is. Csak bizakodni lehet abban, hogy a sikeres oltási programok rádöbbentik az embereket arra, hogy a modern tudomány és a tudományos gondolkodás ugyan biztosan nem tökéletes (mint ahogy egyetlen emberi tevékenység sem az), de mégis az egyik legjobb dolog, amit az európai civilizáció az utóbbi három évszázadban életre hívott.

A saját árnyékán senki sem léphet át

Utolsóként, csak nem tudok kibújni a jogszociológia iránt érdeklődő bőréből. A tavaly március egyik legérdekesebb tanulsága az volt, hogy amikor teljesen védetlennek érezték magukat Európa társadalmai, akkor rögtön a szabályok felé fordultak. Ezt a történetet mindnyájan jól ismerjük, hiszen a saját bőrünkön érezhettük. Nagyon izgalmas azonban a szociálpszichológiai dinamikája mindennek. A közvetlen és ismeretlen veszély hatására jelentősen megnőtt – egyéni és csoportos szinten is – a szabálykövetési hajlandóság márciustól és ez a minta egészen koranyárig uralkodó volt.

Ezzel párhuzamosan az is láthatóvá vált, hogy

mivel nem lehetett minden állampolgár mellé rendőrt állítani, hogy figyelje az éppen aktuális korlátozó rendelet szabályainak betartását, hanem kénytelen-kelletlen, de meg kellett bennük bízni.

Ez az időszak azonban nyárra jelentősen átalakult, és egyre többen kezdték azt érezni, hogy a szabályok elsődlegesen a korlátozás eszközei, nem pedig „értünk vannak”. Emlékeim szerint ekkor jelentek meg az első lezárás ellenes és járványtagadó csoportok szerte Európában. Magyarországon mindez még kontrasztosabb keretben zajlott, az első hullám leküzdésének közös sikerélményét nagyon gyorsan felváltotta egy jóval pragmatikusabb attitűd, mely a szabályokban csak kikerülendő akadályt látott. Ezzel párhuzamosan az intézmények bizalmatlansága is egyre erősödött a polgárokkal szemben, amit szerintem jól példáz, hogy szeptember óta mennyi nyilatkozatot kellett a koronavírussal kapcsolatban a különféle közoktatási intézményekben kitölteni, pusztán azért, hogy az intézmények elmondhassák, hogy ők mindent megtettek (a „felelőtlen” szülőkkel szemben).

Azaz gyorsan elmúlt az első hullám kegyelmi pillanata, és könnyedén újra működni kezdtek a velünk élő, a jogi elidegenedésből és cinizmusból származó, jól beágyazott kulturális reflexek. Hiába, a saját árnyékán senki sem léphet át, főleg ha történelmi léptékű beidegződéseket kellene meghaladni.

Izgi volt tehát az elmúlt év, mert olyan dolgokat mutatott meg kendőzetlenül, amelyekről szemérmesen inkább nem beszélünk. A globális politikában az Atlanti-tömb erőtlennek és dezorientáltnak tűnik, míg Kína és más regionális hatalmak gátlástalanul profitálnak az új helyzetből; a tudomány bizony nem szentírás, a tudósok bizonytalanok, hibáznak, és jó sokat vitatkoznak, de mégis megtalálják a megoldást;

Egy biztos, egy olyan rendkívül koncentrált időszakon vagyunk túl, amit még hosszú ideig kell feldolgoznunk. A legnagyobb hibát valószínűleg akkor követnénk el, ha azt gondolnánk – miután visszaáll az élet a rendes kerékvágásba –, hogy akkor ez csak egy kisiklás volt, és folytathatjuk onnan, ahol 2020 márciusában egyik napról a másikra drasztikusan megváltoztak mindennapjaink.

A szerző jogász, a szöveg pedig azért lehet ismerős, mert szerda reggel ez is benne volt az Azonnali hírlevelében, a Reggeli feketében! Olvass még Fekete Balázstól az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál? Írj!