Nem úgy tűnik, mintha ma sokakat feszítene bármiféle belső Petőfi-hang

A konstruktív állampolgári viták és szerveződés színtereihez bármilyen retorikai nyomás ellenére foggal-körömmel ragaszkodnunk kell.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Veled is előfordult már, hogy filmet néztél az elmúlt hónapokban, és

Míg rá nem döbbentél, hogy nem a szereplővel van a baj, hanem a pandémia penetrációjával a mindennapjainkba, és inkább a saját jólléted miatt kezdtél el aggódni. Körülbelül ilyen szürreális érzés fejben végigpörgetni a Népek Tavaszának lendületes képeit, és szembesülni azzal, milyen idegennek és messzinek tűnik a belőlük kicsattanó szabadságeszmény 2021 tavaszán, az üvegbúrán keresztül nézve, amit egy évvel ezelőtt zártunk magunkra. És nem úgy tűnik, mintha egyhamar meg akarnánk szabadulni tőle.

A kérdésre, hogy mit jelent egy teljes országot érintő kijárási korlátozás közepén szabadságharcokra emlékezni, két olyan életterületet kiemelve válaszolok, ahol különösen erős a kontraszt az 1848-ra lavinaként elindult haladás és a lockdown állóvize között.

Kulturális közterek

A Pilvax kávéház neve mint 1848 magyarországi forradalmának epicentruma mindannyiunk emlékezetébe beleégett az iskolai megemlékezések jeleneteiből. A kávéházak az értelmiség eszmecseréinek szimbolikus tereiként általában a 19-20. század fordulója kapcsán szoktak előjönni, pedig az 1840-es évekre már rég ezekben a terekben tömörültek az izgága világmegváltók. Nem véletlen, hogy Jókai is itt debütált a 12 ponttal, ahogy az sem, hogy utána egyetemi épületekbe mentek forradalmi lelkületű márciusi ifjakat toborozni. A kultúra olyan csomópontjai voltak ezek a helyek, ahol a növekvő iskolázottságnak köszönhetően pezsgő diskurzusok alakulhattak ki az abszolutizmus és jobbágyi viszonyok fenntarthatatlanságáról, a nemzeteszményről, az egyéni szabadságjogokról.

Nem csak nálunk, hanem világszerte ezekben a terekben fektették le annak a párbeszédnek az alapjait, ami – száz évnyi útkereséssel később – a szabad véleménynyilvánítás, az egyesülési szabadság és szabad gyülekezés jogaivá kristályosodott az emberi jogok koncepciójában. Ma, derékig süppedve egy globális egészségügyi és gazdasági válságban, ami biztos: az 1848-as nemzeti önreflexióhoz hasonló újratervezésért a társadalmi szokásainkban sehonnan nem tudnánk több erőt meríteni a feladathoz, mint a már megvívott harcainkból. Legalábbis ezt hihetnénk, de

Az eltelt egy év távlatából könnyebb értelmezni, hogy a pandémiára adott spekulatív kormányzati válaszok közül melyiknek volt értelme. Az egyetemista diákok kollégiumból való kilakoltatásáról például mindkét alkalommal bebizonyosodott, hogy indokolatlanul fosztott meg töb száz fiatalt az otthonától, a tanuláshoz szükséges életterétől. Ennek ellenére az első alkalom után, mikor a diákok még világvége-partikkal búcsúztak a kollégiumi élettől, másodszorra már a minimális megrökönyödés is kiveszett a kilakoltatottakból, és nulla port kavarva ürítették ki a szobáikat. Ahogy

kivéve egy viszonylag szűk kisebbséget (akiket viszont jól megbírságoltak, amiért tüntettek).

Hogy mindez példátlan állampolgári együttműködés vagy az alapjogi diskurzusnak visszatérése egy sok évtizeddel ezelőtti állapotba, azt éppen azért nehéz megítélni, mert – a napi szintű tudósítás ellenére (vagy éppen amiatt?) –

ami a sokszor következetlen védekezési lépéseket legitimálja. Mindenesetre annyi biztos, hogy legtöbbünk értelmezésében ez a két fél elválaszthatatlan egésszé forrt össze, és a kormányinfón bemondott napi számok pavlovi reflexként váltják ki az elfogadásunkat például az iránt, hogy

1848 szellemi mércéjén ott bukik el a kormányzati párbeszéd és főleg a közmédia, amikor a járványszkeptikus bohócmozgalomnak több figyelmet szentel, mint a hatályos intézkedések ellen sokszor valid kritikákat, aggodalmakat megfogalmazó hangoknak – amiket legfeljebb baloldalozással és lejáratással üldöz. 2021-ben a forradalmi tanulság, amit szerintem le kell vonnunk, hogy

A nők élettere és megbecsültsége

Egy másik fontos örökség az 1848 körüli időkből, amelynek az alakulását érdemes megvizsgálnunk a pandémia első éve alatt, a nők részvétele jogaik és életkörülményeik alakításában. A 19. század elején az alkotmányról, nemzeti önmeghatározásról és egyéni szabadságjogokról felerősödött párbeszéd (illetve már önmagában az, hogy a kontinensszerte zajló nyelvújítással megteremtődött és elterjedt az ezeknek a kérdéseknek megvitatására alkalmas szókincs) új megvilágításba helyezte a nők lehetőségeit és szerepvállalását az európai társadalmakban.

Tény, hogy az ipari forradalom okozta munkanélküliség, státuszvesztés, illetve később, az 1840-es évek rossz terméseiből következő éhínségek nemre való tekintet nélkül mindenkinek kétségbeejtőek voltak. Csakhogy a nők a háztartásbeli elszigeteltségük, a vagyonuk férfirokon, házastárs létéhez kötöttsége miatt a férfiaknál is kiszolgáltatottabban élték meg a sorsot, amit az 1800-as évek első fele tartogatott Európa lakosságának. Nem véletlen, hogy hamarosan a nyomor, mellőzöttség és létbizonytalanság, ami sok nő mindennaphait jellemezte, olyan írók ábrázolásaiból tárult nyilvánosság elé, akik műveikben a tanulás, szegénységből való kiszakadás és önmegvalósítás nehézségeit dolgozták fel.

A női narratíva térnyerése tömegekkel rezonált, és ez követelések megfogalmazását tette lehetővé az oktatás, igazgatás, politikai szerepvállalás terén. Ebbe a piaci résbe tört be például a leánytanoda, mint társadalmi vállalkozás ötletével Teleki Blanka is, aki az elsők között tett azért, hogy intézményesedjen és idővel normává váljon Magyarországon a nők oktatása. A 48-as forradalmat követő szabadságharc élvonalát számos nő erősítette, egyebek között Kossuth Zsuzsanna (Lajos húga) hadi kórházak főápolójaként, és Szőgyény Antónia (Görgei unokanővére), aki rászorulók segélyellátását koordinálta.

A forradalomban és szabadságharcban való részvételre tekinthetünk mérföldkőként a nők nyilvános szerepvállalásában, ami előmozdította a 20. századi törvény előtti egyenlőségért való küzdelmüket. Bár 2020-ra ez az egyenlőség a jogrendszerben lényegében megvalósult, sőt, igazából ha a koronavírusra szabadságharcként tekintünk, kijelenthetjük, hogy azt ma főleg a többségében nőkből álló ápolói személyzet vívja. A lockdown mégis

Fontos felismerés volt, hogy míg sokunk (legalábbis az értelmiség nagy része) számára a kijárási korlátozás a melegítőruhák és home office kényelmét jelenti, addig rengeteg nő a partnerétől való félelem és bántalmazásveszély terhe mellett volt kénytelen az otthonába zárkózni. Ugyan nehéz kifejezetten a magyar nők helyzetét felmérő eredményeket találni a kérdésben, de nemzetközi vonatkozásban szinte mindenhol legalább 20 százalékos növekedést mértek a nők ellen irányuló családon belüli erőszakcselekedetek számában a lockdown miatt.

Hasonlóan elgondolkodtató adat, hogy

Mindez akár heti 35 óra plusz elfoglaltságot jelenthet a fizetett munkaidejükön túl. Máshol arra mutattak rá, hogy a Covid következtében elvesztett állások jelentős része női munkavállalókhoz köthető, akiket a válsághelyetben majd’ kétszer akkora veszély fenyeget a munkanélküliségre, mint a férfiakat. Ez részben azzal magyarázható, hogy több nő dolgozik azokban a szektorokban (például vendéglátásban), amelyek már a válság kezdetén hátrányos helyzetbe kerültek, illetve részben pont a megnövekedett házimunka és (az oktatási intézmények bezáratása miatt) gyermekfelügyeleti teendőkkel is összefügg ez.

Fontos lenne, hogy a lockdown nőket érintő tanulságaiból forradalmi erőt merítsünk és alulról indítsunk

ahelyett, hogy azt pusztán felülről jövő szabályozásoktól remélnénk. 1848 szellemében kinyithatjuk a szemünket a mindennapi harcra, ami a nők által gyakran választott munkaterületeken (egészségügy, oktatás) zajlik, vagy egyszerűen külső körülmények miatt gyakrabban hárul rájuk (gyermekágyi ápolás, idős vagy tartós betegséggel élő rokonok ellátása). Így máris egy lépéssel közelebb kerülhetnénk ahhoz, felértékeljük ezeket a feladatokat a társadalom működtetésében és idővel valós anyagi megbecsülésben részesítsük őket.

A szerző társadalmi konfliktusokkal és emberi jogokkal foglalkozó nemzetközikapcsolatok-elemző. Olvass még tőle az Azonnalin!