Az ízlés diadala: a közbeszéd halála

A sportoló csak sportoljon? Az író csak írjon? A szivárványcsaládok mellett kiálló Gulácsi Péter és egy kötelező olvasmányról véleményt mondó Tóth Krisztina esete ugyanarra a jelenségre mutatott rá: a közbeszéd elbulvárosodott, és valójában már csak ízlések mérkőznek egymással.

Egy sportoló, aki kiáll a szivárványcsaládok mellett, és egy író, aki felveti, hogy a XIX. században íródott regényben vázolt nemi szerepek nem feltétlen jó útmutatók a XXI. század mindennapjaihoz. A két poszt következménye a kommentszekciók polarizálódása – az egyik oldal isteníti a véleményformálót, a másik oldal pedig megbocsáthatatlan bűnnek bélyegzi a „propagandát” és annak terjesztését.

Amiről ilyenkor alig esik szó, az hogy valódi fenyegetés-e a hagyományos családok státuszára a szivárványcsaládok elfogadása; valóban rosszabb-e egy gyereknek esetleg azonos nemű, de szerető, törődő és elfogadó szülőknél felnőni, mint nevelőszülőtől nevelőszülőhöz vándorolni, esetleg állami gondozásban maradni 18 éves koráig, ahonnan kikerülve szinte felfoghatatlan pszichológiai és egzisztenciális hátrányokkal indul a (jogi értelemben) felnőtt életben.

Szintén nem kapunk egy higgadt értelmezést azzal kapcsolatban, hogy vajon mégis miért olyanok a női szerepek egy 1872-ben megjelent, akkor 47 éves férfi által írt regényben, melynek az egyik alapmotívuma a boldogságkeresés. Szép jó napot, ez egy regény, amiben bármit és annak ellenkezőjét is megírhatja annak írója, és a példa kedvéért: ki ne szeretne középkorú heteró felnőtt férfiként ilyen kalandosan élni? Továbbá azon a már nem megváltoztatható tényen sem pörög senki, hogy mégis mi a fenéért volt ezelőtt cirka 150 évvel lényegében az összes író férfi, pedig az alaphelyzet értelmezéséhez ez egy nem elhanyagolható szempont lenne.

És tényleg: mégis mit kellene, és mit nem kellene olvasniuk a tiniknek 2021-ben? Egyáltalán megmondja-e az iskola ezt, vagy magát az olvasást kéne újra divatba hozni, a regényeket pedig nyers valóságukban értelmezni: műalkotásként.

Üdítő kivételt képez Az arany ember kapcsán megjelent írás, mely rávilágít, hogy a beszélgetés tárgya nem az irodalom, hanem a politikai identitás. A helyzet talán ennél is elkeserítőbb. Értelmező, feltáró, esetleg ideológiai vagy morális jellegű viták helyett egyszerűen fogyasztók és azok ízlésvilága csap össze szinte bármely közéleti kérdés kapcsán.

Egy-egy kirobbanó „vita” pedig az ízlésközösségek tagjait aktivizálja, melyek akkor is harcba szállnak, ha nincs kézzelfogható tapasztalatuk a védendő csoport tagjaival kapcsolatban vagy abban az esetben is, ha a fenyegető másik – például szivárványcsaládok - létszámát, erejét és befolyását bőven túlbecsüli.

A sportoló csak sportoljon? Az író csak írjon? Ki szólhat bele a vitákba, ki fogalmazhat meg véleményt? Jelenlegi mentálhigiénés állapotunk és végtelenségig frusztrált hangulatunk mellett úgy néz ki, hogy csak a reakciók lehetnek relevánsak, a nemzet testéből való kirekesztést pedig könnyen megtapasztalhatja egy magyar sikerekért dolgozó, a legmagasabb szinten teljesítő profi sportoló és egy magyar nyelven író írónő is, aki ráadásul szakterületén belül hozta fel a genderkérdést. Ugyanakkor gondoljunk bele:

Míg egészségesebb közhangulatú országokban azon folyik parázs vita, hogy mégis hogyan kellene kinéznie az adott ország oktatásának, egészségügyének, modern demokráciájának vagy éppen az állampolgárok boldogságának fundamentumainak, nálunk brutálisan komoly és harcias vita alakul ki abból, hogy egy focista a családmodelleket tekintve progresszív hozzáállású.

Látszólagos az ellentmondás, hogy a nemzetet csak konzervatívként lehet szolgálni, ahogy látszólag oldja meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha megvonjuk a hetedikesektől a könyvet, amiben már a Vaskapu bemutatása is kényszeres instagörgetést idéz elő. Persze erről is lehet vitatkozni, de vitatkozni ízlésekkel nem lehet, és nem is érdemes.

Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket!