Ez börtön, nem a Mónika Show

2021.02.27. 08:01

Finnországi börtönökben a gyilkosságok érintettjei és az áldozatok családjai leülhetnek egymással szemtől szembe, hátha ez javít valamit a bűnösön. Csendes, empatikus film mondja el, hogyan és miért nem olyanok ezek a találkozók, mint ahogy a Mónika Show-n edződött eszünkkel azt elképzelnénk.

Ez börtön, nem a Mónika Show

Minden adott lenne egy nagy hollywoodi drámához, viharos érzelmekhez, látványos összetörésekhez a Szemtől szembe című 2020-as dokumentumfilmben, hiszen arról szól, ahogy gyilkosságok áldozatainak hozzátartozói találkoznak a börtönbüntetésüket töltő gyilkosokkal. Az alkotás a március 1-10. között online zajló Budapest International Documentary Festival (BIDF) programjában látható.

Mégsem a látványos érzelmi kitörések filmje ez, ami rögtön az első dermesztő tapasztalat. Legyen a szereplő akár áldozat, akár bűnös,

mind eszköztelenül kerülget egy nagy, láthatatlan tömböt, egy olyan tettet, egy olyan történést, amit nem tud hova rakni, akár éveken át.

A finn börtönökben bevezették ugyanis a resztoratív programot, ennek keretében nyílik lehetőség a tetteseknek szembenézni tettükkel, bocsánatot kérni az áldozatok hozzátartozóitól, felmérhetik tetteik következményeit, vagyis igazából ebben az esetben a börtön tényleg azt a célt szolgálja, hogy az elkövető kiszabadulván ne kövesse el újra a tettét, ráébredjen és minél teljesebben tapasztalja meg, mit okozott.

Azaz javítson valamit a bűnösön.

Ez egy búvópatakszerű vonulata a filmnek, amire egy magyar néző jobban rácsodálkozhat: a büntető magyar állami hozzáállás (három csapás, elrettentőnek szánt büntetési tételek, stb.) helyett a korrekciós hozzáállást láthatja működésben.

Az áldozatok hozzátartozói, esetünkben szülei, testvérei pedig választ kaphatnak bizonyos kérdésekre, és nekik is segíthet valahogy továbblépni egy ilyen találkozás.

„Szerettem volna beszélni az egyetlen emberrel, aki pontosan tudta, mi történt”

– mondja az egyik szülő. A hozzátartozók ugyanis sokszor nem tudnak továbblépni, nem tudnak gyászolni sem sokáig, egyszerűen nem értik, mi miért történt. Finnországban vagyunk, amiből egyrészt az fakad, hogy mindenki kontrolláltabban áll az életéhez, másrészt meg is tud nyílni valamennyire egy kamera, egy közösség, mondjuk áldozatokat tömörítő csoport előtt, nem zárkózik be teljesen. Legyen akár áldozat vagy elkövető.

AZ ELKÖVETŐ IS CIPELI A TERHÉT ÉVEKEN ÁT. FOTÓ: BIDF

És nem egyszerű esetekről van szó: egy banális vita után valakit felgyújtanak, illetve a mostohaszülő bosszújának áldozata lesz valaki. Ezekre mondjuk, hogy bicskanyitogató ügyek. De mégis, milyen az, amikor a gyilkosság áldozatának rokona és a gyilkos találkozik, leülnek szemtől szembe? Ez a kérdés motoszkál mindenkiben, jóllehet

ez már a belénk ivódott Jerry Springer Show-k, Mónika Show-k logikájának kérdése, ahol biztonságiak kell szétválasszák a felheccelt ellenlábasokat.

John Webster rendező egyrészt maximális empátiával, másrészt elegendő filmrendezői tehetséggel áll a témájához, hogy ne ebben a dobozban gondolkodjon. Lát, és ezért észreveszi, hogy a szemeket kell nézni. Erre is utal a film angol címe, Eye to eye, és plakátja, amelyen két fél szemből áll össze egy. A szemek, amelyek ugyanazt a láthatatlan tömböt nézik, és ebbéli közösségükből keletkezik valami furcsa egymásrautaltság.

A szemekben látni a belső szenvedést, küzdelmet, amelyekkel a szavak nem bírnak megbirkózni.

Kijönnek olyan mondatok ezeken a találkozókon, hogy „nincs erőm ahhoz, hogy egész életemben gyűlöljelek téged”, de furcsamód inkább az érződik, hogy ezt a két embert a bűn összeköti, és van értelme találkozniuk.

Csendes film ez, nem akar nagyívű, harsány üzeneteket közvetíteni, és ismeri a korlátait, hogy ezeket az embereket és a helyzetüket kívülről tudja figyelni. A képeket belengő líraiság és zene épp elegendő mértékű, nem lesz giccses vagy érzelgős, de száraznak, érzéketlennek sem lehet mondani.

Arról sem kell nagyokat mondani, hogy mit jelent, lehetséges-e megbocsátás, nincsenek coelhós szentenciák, mert azt is érzékeli a film, hogy ez is pontosan annak a gyakorlati életnek a gyakorlati kérdése, mint az, hogy hogyan lehet megérteni, hogy megölték a fiamat, lányomat, testvéremet.

Lesz a BIDF-en más is: megnéztünk egy, a 60-as és 90-es évek randevúját bemutató filmet, a főszerepben egy belarusz tábornokkal és sztriptíztáncos unokájával.

NYITÓKÉP: BIDF

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek