Öt dolog, ami miatt a Jobbik egyre inkább hasonlít az Öt Csillag Mozgalomra

A Jobbik lassan, de biztosan helyet foglal a balközép ellenzéki térfélen – és még az is lehet, az egész tábornak ők adják a közös miniszterelnök-jelöltet 2022-ben. A párt mozgását és jelenét azonban sokszor ugyanolyan nehéz leírni, mint az olasz Öt Csillagét. A sajtóban használatos jelzők hamar érvényüket vesztik.

A HVG eheti számában publikált Medián-kutatás szerint a lehetséges ellenzéki miniszterelnök-jelöltek között Jakab Péter, a Jobbik elnöke már a második helyen áll – a maga 32 százalékos népszerűségével és 16 százalékos elutasítottságával alig van lemaradva Karácsony Gergely mögött. Ráadásul Karácsony Gergely kapcsán a mai napig nem tudni, akar-e egyáltalán indulni – azaz ha innen nézzük: a már hivatalos jelöltek között (azaz Márki-Zay Péter és Fekete-Győr András mellett)

Elég nagy utat járt be eddig a hírig a Jobbik.

Tartalmilag az út egy újhullámos nyilaspártiságtól – különbejáratú paramilitáris szervezettel – tartott a simicskista centrumon át a szociálisan érzékeny néppártiságig. Mennyiségileg pedig a hirtelen berobbanástól (2009-ben a Jobbik nulláról szerzett már 3 EP-mandátumot, 2010-ben pedig majdnem átvette már az MSZP vidéki bázisát) a néppárti felívelésen (amikor még a Fidesz egykori esze is elhitte, csak ők tudnak győzni), majd bukáson át a mostani stabil középpárti szerepig.

Azzal, hogy a Fidesz annyira bevonult széljobbra, hogy onnan jobbra tényleg már csak a munkatáborok követelése van, a Jobbik akár végleg el is tűnhetett volna. Vona Gábornak azonban sikerült a pártot középre tolnia – úgy, hogy közben elnökhelyettesét Toroczkai Lászlónak hívták –, ami azt is bizonyítja:

Vona Gábor azonban nem lett Magyarország miniszterelnöke 2018 után – azaz a párt ismét széteshetett volna, elvégre eltűnt a vezér. Mégis – és itt a másik politikai tanulság – a bejáratott brandeknek van annyi húzóerejük, hogy bárki is vezesse, és bármerre is tartson, a hívek egy része megmarad. Sokan, akik a Jobbikot szerették, eszerint valamiféle életérzést kerestek – nem ment el mindenki a néppárti, majd balközép fordulatra azok közül, akik egykoron egy szélsőjobboldali brandet kedveltek meg.

A politika irracionális, személyiségfüggő természete Olaszországban is nagyon jól megmutatkozik. A politikai oldalakat nem könnyű racionális kategóriákkal leírni – a szintén nem leírható Il Foglio napilap éppen ezért inkább művészettörténeti kategóriákat használ –; a személyek és választók mozgása

Ha pedig ezen irracionális mozgolódásnak van igazi mintapéldánya, az maga az olasz Öt Csillag Mozgalom, amely 2018-ban megnyerte a parlamenti választásokat, és még jelenleg is azért – ráadásul 2018 óta egyszer a széljobbal, másszor a balközéppel, most meg éppen mindenkivel kormányozva – a harmadik-negyedik legerősebb párt 14-16 százalék körüli eredménnyel (ami persze fele annak, amit 2018-ban kaptak).

Azaz adódik a kérdés: miben hasonlít egymásra az Öt Csillag Mozgalom és a Jobbik? Miért tudnak relatíve sikeresen – azaz nem teljesen falnak ütközve és eltűnve – mozogni szavazóik egyrészével a politikai pálya jobbszélétől balszéléig? Miért kerül gondba egy német újságíró, ha jelzőt akar e pártok elé biggyeszteni, és miért vesztik e jelzők pár hónap után rögtön érvényüket?

1. Radikális múlt

Az Öt Csillag Mozgalmat 2008-ban alapította Beppe Grillo komikus. Nem pártot, hanem mozgalmat akart, amely a tényleges és főleg a virtuális tereken szegül szembe az egész olasz elittel. Hasonló düh vezette azokat, akik hozzá csatlakoztak, mint azokat, akik a Jobbikhoz álltak. Noha a Jobbiknak volt egy szélsőjobboldali agendája – az Öt Csillagnak még az se –, pusztán ez nem lett volna elegendő, mert akkor már a MIÉP is lehetett volna Magyarország második legnagyobb pártja.

Mivel a „rendszerváltás rendszere” (Bogár László) alapvetően liberális volt, az elit egy részét posztkommunisták határozták meg, logikus volt, hogy a 2000-es évek Magyarországán a lázadás nem baloldalról indul majd – ahogy az történt 1968-ban Nyugat-Európában –, hanem jobbról. A Jobbik ennyiben kezdettől fogva sem egy ideológiai jobboldali párt volt – a jobboldaliság a lázadás kifejeződési formája volt csak, a tartalom azonban annyi volt (amint a párt 2009-es EP-kampányklipjében látható is volt), hogy végre valaki odacsap az öklével az asztalra. Hogy valaki a posztkommunistákkal, a „cigányokkal”, az SZDSZ-szel, Orbán Viktorral (stb.) volt-e konkrétan elégedetlen, az e téren mindegy is volt –

És a szavazók meg is kapták, amit akartak: a 2009-es jobbikos hatalmas siker tényleg félelemmel töltötte el az elitet (beleértve a Fideszt is, elvégre a Jobbikból nézve ők is az elit és a múlt része voltak).

Az Öt Csillagot is ez az érzület szülte. Volt egy tehetséges komikus, aki elég összefüggéstelenül, de

– és utcára hívta azokat, akiknek szintén elegük volt. Grillo 2008-ban indította be a Vaffanculo-körútját (szabad fordításban: bassza meg), amikor ezen cizellált és filozófiailag kiérlelt jelszó mellett mindenki meglepetésére tényleg tízezrek jelentek meg Torinótól Palermóig az utcákon és tereken. Az Öt Csillagba már akkor persze – jobban, mint a kezdeti Jobbikba – mindenki mást látott bele.

Melléjük állt Dario Fo, radikális baloldali író; a korrupcióellenes Il Fatto Quotidiano napilap; Rómában a fasiszták egy része (akik aztán Virgina Raggit a polgármesterséghez segítették), voltak náluk antiglobalista balosok és EU-ellenes jobbosok egyaránt. Grillo pedig azt mondta: gyertek, a pártok kora lejárt, a mozgalom új embereket hoz be. És abban az olasz politikában, ahol tényleg őskövületek vannak jelen (pártról pártra vándorolva őrizve meg képviselői vagy miniszteri széküket), tényleg friss volt, hogy

Mind a Jobbik, mind az Öt Csillag nagyon jól megérezte a politika azon lényegét, hogy úgy lehet mozgalmat, közösséget szervezni, ha nagyon keményet mond a belépéskor – mert utána azon emberek, akik szívvel-lélekkel állnak melléjük, ugyanazzal a szívvel és lélekkel követik a mozgalmat a politikai változásaiban is. „Jobbikosnak” vagy „grillóistának” lenni ezért nem egy világos politikai program, hanem egy nagyon kemény és érzelmi elköteleződés valami mellett.

2. Dadaista útkeresés

Olyan országokban, ahol kicsit stabilabb a pártszerkezet, és aki tegnap még kommunista volt, holnap nem lesz kereszténydemokrata,

A bevett jelzők a Jobbik kapcsán – a felületi széljobbosság miatt – a „szélsőjobboldali” vagy „neonáci” volt (a Jobbikkal éppen ezért még az európai radikális jobboldaliak se akartak közösködni); az Öt Csillagnál meg aztán tényleg a csillagos ég volt a fantázia határa, volt „balpopulista”, „populista”, „kriptofasiszta”, „kommunista”, „radikális” vagy egyszerűen csak „bolond”.

A két párt tényleg nem könnyítette meg senki helyzetét. Miként kellene leírni egy pártot, amely egykoron paramilitáris szervezettel vonulgat romatelepeken, majd Orbán elsőszámú oligarchájával, rá pár évre meg azon miniszterelnökkel, aki ellen 2006-ban utcán balhézott, fog össze?

Mi annak a pártnak a pontos jelzője, amely egykoron USA-ellenes volt, most pedig Joe Bidenben és az USA-ban bízik? Vagy annak a pártnak, amely egykoron visszaállította volna a lírát (mert annak nagyobbak a címletei, azaz biztos többet ér), de most már csak akkor hajlandó bárkivel is összefogni, ha messzemenőkig elkötelezett a minél egységesebb Európa mellett?

3. Nagy berobbanás, lassú csökkenés, gyors konszolidáció

Ahogy a Jobbik megjelenésétől, úgy az Öt Csillagétól is sokan tartottak – elvégre teljesen kiszámíthatlanok voltak.

Ráadásul Olaszországban egy idő után ők lettek a legerősebb párt, 2018-ban 30 százalék felett nyerték meg a parlamenti választást márciusban. Alig sütött ki a nyári nap, az elitellenes és főleg Délen népszerű párt egy kormányban ült az akkor még hivatalosan is Északi Ligának nevezett Salvini-párttal. De eközben meg a kiröhögött grillóisták találtak az országnak egy olyan miniszterelnököt Giuseppe Conte professzor személyében, aki igazi politikussá érett, 2019-ben kirúgta Salvinit a kormányból, majd összeállt a balközéppel – és ma is szépen kormányozna, ha nem jön közbe Matteo Renzi a maga 2-3 százalékos Italia Viva pártjával.

De a lényeg: az Öt Csillag fénysebességgel lett mára az a párt, amely 2018 óta nem csak minden kormánynak – most éppen Mario Draghi alatt – része, de Conte személyében egy stabilitást jelentő politikust adott az országnak.

– és a lényeg: a római kormánnyal legyen elégedett Brüsszel és Frankfurt. Ez persze megfelezte a párt népszerűségét mára – de az olasz politikai életben megjelent egy stabil balközép párt (a már öltönyös-nyakkendős Öt Csillag), amely a balközépnek olyan déli szavazókat is bevonzhat, akik nem szavaznának sohasem a baloldalra.

Így lett a Magyar Gárda-mellényben a parlamentbe bevonult Vona Gábor 2018-ban az Orbánnal szembeni ellenzékiek egyik reménysége, akivel még Heller Ágnes is összefogott volna már. A Jobbik is bezuhant emiatt mára – de azért nem annyira, amennyire egy ekkora változás után várható lett volna –, de közben

4. Baloldali fordulat

A stabilizálódas egyben baloldali fordulatot is jelentett mindkét párt esetében. Noha a Jobbik bizonyosan tiltakozna még a balközép jelző ellen, de azért

Az Öt Csillag se tartja magát hivatalosan baloldalinak – csak a balközéppel alkotnak most már párost, Conte arra készül, hogy esetleg az egész balközép (mint Jakab Péter mögött a magyar) mögötte állhat össze; csak éppen az Európai Zöldekhez tartanak; és a legnagyobb kifogásuk a Draghi-kormányban a szélsőjobboldali Legával szemben van.

A Jobbik is baloldalra mozdult el – ahonnan indult, onnan mindenképp. De ahova érkezett, az is mára a balközép – csak esetleg inkább gazdaság-, mint társadalompolitikai értelemben. De ahogy tudnak most már hanukára is gratulálni, esetleg a melegek felé is meg fognak nyílni. E téren amúgy az Öt Csillag mindig konzekvens volt: az Öt Csillag a melegházasságot megalakulása óta pártolja.

5. Furcsa név, furcsa pártlogó, erős internetes jelenlét

Az Öt Csillag és a Jobbik besorolhatatlanságához az is hozzájárult, hogy

Az Öt Csillag pusztán arra utal, hogy Beppe Grillo blogposztjait csillagokkal lehetett osztályozni, és az öt csillag volt a legjobb eredmény. A Jobbik neve pedig utal egyfajta jobboldaliságra – de lehet valami „jobbik” akkor is, ha már baloldalon áll. A párt jelképei is hasonlóak. Az Öt Csillagnál értelemszerűen öt csillagocska, a Jobbiknál pedig egy mára hashtaggé változott kettős kereszt.

Ami azonban mindenképpen közös bennük, hogy

Grillo már 2006-ban elindította a blogját, amelynek olvasottsága ma is többmilliós – a blogja miatt teljesen kikerülhette a hivatalos médiákat (ezeknek korábban nem is volt hajlandó nyilatkozni), és egy újságot nem olvasó, de dühös réteget tudott bevonzani a politikába. A Jobbik is a felívelését az internetes alternatív médiavilágának köszönhette, ami miatt talán éppen a Jobbik ma az a párt – hasonlóan Grillóhoz –, amelyet a legkevésbé verne földhöz, ha minden klasszikus médiaszerepléstől elvágnák.

Az Öt Csillag már megérkezett – és a Jobbik?

Az Öt Csillag már kezdi belakni a helyét a balközépen: miniszterelnököt adtak, az európai zöldekhez tartanak, és eleve ők akarnak lenni azok, ami a németeknél a Zöldek – azaz az EU-párti progresszív erő. A Jobbik még nem tart itt: ma sem tudjuk, hogy ideológiailag hova fognak megérkezni; melyik EP-frakcióban, európai pártcsaládban lelnek otthonra. És persze azt sem, hogy adnak-e ők is miniszterelnököt Magyarországnak. Egy biztos: Jakab Péter nem professzor, mint Giuseppe Conte – de mindketten a perifériáról jönnek. Jakab Borsodból, Conte Pugliából.

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali