Köszi a robot rockot, Daft Punk!

Ágoston Dániel

Szerző:
Ágoston Dániel

2021.02.26. 09:12

Ahogy ezt a visszaemlékezést visszaolvasom, arra jövök rá, hogy nem is volt annyira igaz az állításom, hogy sosem szerettem igazán a Daft Punkot. A Daft Punkot ugyanis nagyon nehéz volt nem szeretni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Valamikor az általános iskolai éveim közepe felé lehetett, talán ’98-ban, mikor átmentem a gyerekkori pajtásomhoz, aki sietve taszigált fel az emeletre, be a bátyja szobájába, a kazettás hifi elé, azt állítva, hogy az valami olyan zenét szervált, amit még ziher, hogy életemben nem hallottam. És igaza is lett. Ez volt az Around The World, aminek nemcsak a szövegét mormoljuk még ma is, de a Michel Gondry által rendezett videóklipjét hetekig vadásztuk, hogy felvegyük a VHS klipválogatásunkra – rögtön a Prodigy Smack My Bitch Up című számának cenzúrázatlan verziója mögé.

Dacára azonban annak, hogy mennyire imádtam az egész Homework lemezt, amely vitán felül valami olyat hozott az elektronikus zenébe, ami addig nem igazán volt, be kell valljam, hogy ezen kívül csak néhány dobását szerettem a Daft Punknak. És ezek is inkább fűződnek bizonyos életszakaszaimhoz betétdalokként, semmint önmagukban imádott darabokként.

Ettől eltekintve elvitathatatlan, hogy ha nincs a Daft Punk „francia érintése”, sokkal, de sokkal szegényebb lenne ma az elektronikus zene – meg úgy általában a kortárs zene. Az úgynevezett „french touch”, ami mentén Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo 1993-ban megalapították a Daft Punkot Párizsban, alapjaiban határozta meg az akkor tomboló house zene alakulását.

A french house (aminek beceneve a french touch), mint az a nevében is benne van, leginkább francia előadókra jellemző hangzás volt a 90-es években, amelynek jellegzetessége volt az agyontolt phaser és filter effektek (ezt hallhatjuk pl. az Around The World klipjének legelején), amelynek hangjait (úgy a dallamokat, mint a dobokat) főleg a 70-es 80-as évek diszkózenéiből szedték ki sample-ökben. Ma már ezek jóval civilizáltabb módon történik, de akkoriban sokszor frankón hangonként szedték ki a jellegzetes ütemeket – avagy játszották föl őket szerencsésebb esetben úgy, hogy azok legalábbis nagyban hasonlítsanak a diszkókorszak jellegzetes hangjaira.

A velük készült interjúk során már ekkor különböző módokon takarták el az arcukat, ami végül a 2001-ben kiadott Discovery után csúcsosodott ki, ekkor váltottak át teljesen a robotmegjelenésre. Ez pedig egy olyan dolog volt, ami

akarva-akaratlanul misztifikálta őket.

Mondjuk maga a lemez (mármint a Discovery) a szűkebb környezetemben már nem aratott akkora sikert, mint a Homework. Ez ugyanis egy jóval funky-orientáltabb kiadvány volt, amit nehezen vett be a gyomra a honi technós-house-os közönségnek, akik totál rácsúsztak az Around The World mantraszerű szövegére. Ezzel együtt nekem épp egy olyan időszakom volt ez, amikor nagyon jól esett hallgatni mind a Harder Better Faster-t, mind a One More Time-ot, amihez külön hozzátett a még mindig a Dragon Ball utóhatásaként élő anime-csodálatom.

A Discovery lemezzel párhozamosan született ugyanis az Interstella 5555: The 5tory of the 5ecret 5tar 5ystem című anime, ami a lemez vizuális megvalósítása, és egy földönkívüliekből álló popzenekar elrablásáról és megmentéséről szól. Teljes téboly, nyilvánvaló marketinghúzás, ám mindez oly módon, ami ámulattal töltött el a maga precizitásában, öniróniájával és művészi igényével. A lemez pedig szétrobbantotta a slágerlistákat, aminek következtében a Daft Punk megkerülhetetlen formációjává vált a popzenének.

És bár nem ők voltak a feltalálói a vokódernek, talán elmondható, hogy ők voltak azok, akik megszerettették, de legalábbis elfogadottá tették a hangzását szélesebb közönségben. A vokóder ugyebár az a beszédszintetizátor, ami például a szintetizátor hangszínéhez igazítja az emberi hangot, és ami túltolva éppen azt a furán hülye hangot generálja, mint ami a legtöbb Daft Punk-dalban hallhatunk. Mindez részükről nyilvánvalóan azért volt izgalmas húzás, mert ezzel gyakorlatilag robothangig tudták tolni az emberi énekhangot, ezzel pedig tulajdonképpen

védjegyet alkottak maguknak, egészen addig, ameddig rá nem tenyerelt erre a teljes popzeneipar, és tette hosszú ideig tök cikivé a vokóder használatát.

A Discovery-t követte a fékezett habzású Human After All, amiről hosszú ideig én is csak a szörnyen bizarr klippel megjelent Technologic-ot ismertem, és ami viszont mind a mai napig akkorát hajít a bulikon, hogy mindenki alatt fel kell mosni a tánctéren. Nyilván nem véletlen, hogy egy valag remix készült hozzá. Ezen a ponton azonban már részemről is elapadt a komolyabb érdeklődés a Daft Punk iránt, pláne, hogy ezidőtájt fordultam rá jobban a metal és a techno karcosabb hangzásaira.

Ezzel együtt tisztán emlékszem, hogy időről időre csak rákerestem az olyan dolgokra, mint a két francia sisakjának készítése, hogy nézhetnek ki éppen, illetve 2007-ben, miután megjelent az Alive, ami a második, egyben utolsó élőben rögzített lemezük volt (gyakorlatilag egy live mix), a kiábrándultak számára visszaadta a hitet abba, hogy a Daft Punk a valaha volt egyik legfaszább elektronikus zenei formáció, ami történhetett.

Az Alive egyébként azért is volt egy különösen érdekes dolog, mert a mixlemezek készítésének talán utolsó éveiben adták ki, és élőben rögzítették azt a csapat 2007. június 14-i koncertjén, amit a párizsi Palais Omnisports de Paris-Bercy-ben adtak. Ez a duó diszkográfiájának egyfajta egyvelege lett. Mindezt egy Ableton Live programmal hozták össze élőben, amihez hozzáraktak külső hangszereket, amiket pedig összekötöttek a színpadként látható piramissal. Ennek eredménye pedig egy olyan vizuális orgia lett, amit azelőtt csak ritkán lehetett látni, és amiről komolyan azt gondolom, hogy képtelenség egyszer végignézni:

És amikor már végleg azt hittem, hogy kikerült a látószögemből a Daft Punk, megjelent a Tron: Legacy filmzenéje, ami megint csak egy olyan gurítás volt, ami előtt kizárólag kalapot lehetett emelni, és ami finoman szólva is jelentősen javított a film elviselhetetlenségén. Olyannyira, hogy tulajdonképpen egyedül a Daft Punk betétdalai miatt érte meg elkészíteni a filmet.

Ekkorra azonban már nagyon érezhető volt, hogy a francia kettős majdnem olyan nagyban van, mint Kanye West, vagy Beyoncé. Minderre rá is erősítettek hangzásukban a 2005-ös Random Access Memories-zel (amivel, ha meg lehetett fejelni a Discovery sikereit, azt háromszorosan sikerült), aminek hála minden létező rádióból a Get Lucky ömlött több mint egy évig, s amitől még most is a szőr feláll a hátamon, és bármikor be lehet kergetni vele az ágy alá (tudom, hogy most te is hallod a fejedben, ahogy Pharell Williams üveghangon visít).

Ezen a ponton pedig végleg elengedtem a Daft Punkot. De úgy tűnt, hogy ők is, mivel lényegében semmi nem történt körülöttük. A hét elején azonban, február 22-én felkerült egy videó a csatornájukra, amiben a 2006-os avantgárd sci-fi filmjük, az Electroma emblematikus jelenetsorát láthatjuk, és amit a beszédes „Epilogue” címmel tettek közzé.

Ahogy pedig végignéztem, azt éreztem, mintha egy régi haverom nem is annyira meglepő búcsúját olvasnám/nézném, kicsit remélve, hogy azért nem végleges a búcsú.

Sőt, talán még kicsit kombinálva is, hogy van-e benne rejtett üzenet, s amit végül úgy fejeztem be, hogy egyáltalán nem fogok megharagudni, ha újra felbukkannak. És ahogy ezt a visszaemlékezést is visszaolvasom, arra jövök rá, hogy nem is volt annyira igaz az állításom, hogy sosem szerettem igazán a Daft Punkot. A Daft Punkot ugyanis nagyon nehéz volt nem szeretni. Mert bár lehet, hogy a teljes életművükért csak kevesen rajonganak, az szinte biztos, hogy mindenkinek legalább van egy Daft Punk-száma, amit ismer, és amihez kötődik.

Szóval köszi a robot rockot, fiúk!

Olvasnál még Ágoston Dánieltől? Kattints ide! Vitáznál vele? Írj!

Ágoston Dániel
Ágoston Dániel az Azonnali újságírója

Podcast, techno, divat, publicisztika.

olvass még a szerzőtől
Ágoston Dániel
Ágoston Dániel az Azonnali újságírója

Podcast, techno, divat, publicisztika.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek