Álnaiv hüledezés helyett mentsük meg a gólyatáborokat!

A beavatási szertartások fontos mérföldkövei az életünknek. Érdemes lenne újragondolni a szerepüket a modern társadalomban, mielőtt elsöpri az egészet a cancel culture.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ahogyan lassan már a mikrósütőnkön is HD előlapi kamera lesz (csak az ufóészleléseket veszik fel egy krumplival), egyre gyakrabban szivárognak ki mások mellett gólyatáborokban készült felvételek a sajtóba. Középiskolás gólyatáborokból csak megalázó feladatokról, amit a közönség egy része szexistának is tart – ez történt most –, egyetemi gólyatáborokból meg a féktelen ivásról és a nem épp felelős szexualitás megéléséről szóló részeg rigmusokról – ahogyan történt pár éve mondjuk Szegeden is.

Fától az erdőt

Ez után azonban sajnos, ami következik, az előre megjósolható.

hiszen pontosan tudjuk, hogy egy olyan intézménynek a megvalósulásán háborodunk föl, amely erről szól. Persze nem csak így lehet csinálni, de ezek a lényegéből fakadnak.

Pedig ilyenkor ki lehetne használni a médiafigyelmet arra, hogy elindítsunk egy diskuruzst arról, hogy ezeknek a beavató szertartásoknak van-e és ha igen, hogyan van helye a 21. században. Főleg miután – és ezt annak mondom, aki felületesen az első néhány mondatból azt szűrné le, hogy most a gólyatáborok betiltása mellett érvelnék – egy csomó alkalommal, főleg az ELTE-s erőszakbotrány után látszott, hogy

Ennek keretében sikerült a gólyaavatókat úgy megcsinálni, hogy azok arról szóljanak, amiről szólniuk kell, de ne legyenek tolakodóak, ne legyenek erőltetettek és ne legyenek kellemetlenek a résztvevő diákok számára. Tehát szó nincs arról, hogy ez a műfaj eredendően menthetetlen.

Arany középút

A két típus összevetése egyfelől indokolt, másfelől inkább csak nevében azonos a középiskolai és egyetemi beavatás. A középiskolákban – lévén, hogy a diákok még nem is nagykorúak -, a sztori jóval kötöttebb, általában közvetlenül iskolai szervezés alatt áll. Míg a felsőoktatásban általában a kari HÖK-öknek van kiadva a szervezés, ami önmagában könnyebb, mert nem negyven-ötvenesek akarnak rendkívül szórakoztató feladatokat összeállítani húszéveseknek.

Itt általában nagyobb is a mozgástér, ami természetesen nagyobb felelősséggel jár, de mivel itt a sztori elsősorban a közösségi ivásról szól, ha ez meg tud maradni mindenkinek a saját maga által komfortosnak ítélt keretek közt (értsd: mindenki annyira rúg be, hogy az oldja a gátlásait, de csak amennyire ő szeretné és nem itatnak senkit az ezt feladatuknak érző szervezők), akkor elég jól is el tud sülni a dolog.

Egyetemen, ha ezeket az arányokat jól megtaláljuk, kifejezetten jó emlék tud képződni abból a pár napos együtt létből, ahol az emberek kicsit megismerik egymást, vicces – és igen, józanul, hangfelvételen kiszivárogva elég sokszor ormótlan – játékokkal próbálják feloldani az emberek közti gátlásokat, ezzel segítve, hogy összecsiszolódjanak azokkal, akikkel az elkövetkező három-öt (plusz-mínusz másfél év) alatt együtt fogunk örülni egy harmadszorra meglett elégségesnek vagy éppen ideggörcsöt kapni, mert megint kidobott a Neptun.

Ezzel szemben a középiskolák szűkebb mozgásterében a sztori tényleg megreked a kínos feladatoknál, a citrom szájjal kihalászásával egy tormás, mittoménmis vízből, az arcról lenyalt tejszínhabbal, a női ruhában utcán performanszoló fiúkkal és hasonlókkal. Ha ez elsőre meglepő is lehet, itt is látunk jó példákat, amikor ez össze tudja kovácsolni az osztályokat és ez kitart az érettségi után is. De mivel itt nem lehet inni, a hangulat nem oldódik, illetve a feladatokat jóval nagyobb számban szervezik DÖK-ös tanárok, amely nem csak arra „jó”, hogy rájuk lehet húzni a vizes lepedőt egy-egy kiszivárgott fotó után, de ez azért generációs szempontból sem segíti a projektet.

Utánunk a vízözön

Az ilyen kiszivárgó esetek atomjaira boncolása, esetleg pár szigorúbb szabály csodamegoldásnak hitt bevezetése helyett az ilyen sajtóhírek lehetőséget adnának arra, hogy átgondoljuk ezeknek az intézményeknek a kulturális szerepét a modern társadalmunkban. A különböző beavatási programoknak jelentős hagyománya van. Ugyanakkor ahogyan a hét évvel ezelőtt az ELTE gólyatáborában történt erőszak mellett világszerte olyan példákat is láttunk, ahol tragédiáig fajult egy felelőtlen beavatási szertartás.

Alkati idealizmusom mellett optimizmusra adhat az is okot, hogy én az itthon joggal nagy port kavart eset után nem sokkal voltam gólya és kifejezetten érezhető volt, hogy jóval óvatosabb, érettebb módon kezelik a szexuális önrendelkezést, a privát szférát és általában a választás szabadságát, akár olyan téren is, hogy ki mennyi alkoholt akar inni. Érezhető volt, hogy ez a sztori utáni sokk hatása, még ha természetesen az egyetemvezetés részéről benne volt egyfajta lépéskényszer is. Így most bízom abban, hogy ebből a fajta önreflexióból ki lehet indulni.

(Aki ezt mondja, az olyannyira akar fából akar vaskarikát csinálni, hogy akkor már célszerűbb a betiltásuk mellett érvelnie.)

A feladat a civil diákszervezeteké, az iskolai HÖK-öké és DÖK-öké, a gyerekjogi szakértőké, pedagógusoké, rendezvényszervezőké. Vélhetően a középiskolás és egyetemi gólyatáborok mellett a közeljövőben más kulturális intézmények szerepét is újra kell gondolni, hogy megmentsük őket a sok szempontból már kiforrottabb, óvatosabb 21. században. Ha azonban ez elmarad, pár év, és néhány ilyen botrány után jön a felszínes „progresszió” és a cancel culture, és úgy sodorja el az egész műfajt, mintha sosem létezett volna.

A szerző újságíró. Ha olvasnál még tőle, ide kattints, ha vitatkoznál vele, írj nekünk!