A kis Vuk mögcsinálta: így nyert Márki-Zay Péter

Olyan volt ez, mintha nem is egy vidéki kisváros élére választottak volna polgármestert, hanem Magyarország élére egy új miniszterelnököt.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A hatalomnak nagy titka ebben áll:
tudni, hogy mások még gyávábbak, mint mi.”

(Kossuth Lajos)

Három évvel ezelőtt, ezekben a napokban hívott a Kaliforniában élő, és ott szolgáló magyar lelkészbarátom. Kérdezte: „Láttam-e Lázár Jánost?” „Miért, kellett volna?” – gondoltam magamban. Szeretem békésen, nyugodtan élni napjaimat, amelyhez nincs szükségem sem a kormány agymosó propagandájára, sem Lázár Jánosra. Akit egyébként annak idején

Persze nem abban a kormányban, ahol előfeltétel ma is, hogy az ember eladja a lelkét, jó vallásos képmutató legyen, és szemrebbenés nélkül tudjon hazudni.

„Nem, nem láttam Lázárt!” – válaszoltam barátomnak, majd elmondtam neki is, hogy nem értek egyet a lázári gőggel, másokat lekicsinylő, becsmérlő stílusával. A barátom erősködött, hogy nézzem meg a sajtótájékoztató felvételét, mert Lázár a „szájára vett téged és a falut!” Elég hosszú időt töltöttem a nagypolitikában, ezért különösebben nem zavar az ilyesmi, de ezek után természetesen rákerestem.

Miniszter úr! Ez Kübekháza!

Az elhunyt Almási István hódmezővásárhelyi polgármester – akivel személyes jó kapcsolatban voltam – megüresedett helyére írtak ki időközi választást, amelyben helyi civil és összellenzéki jelöltként az ismeretlenség homályából lépett elő egy Márki-Zay Péter nevű férfi.

A kampány finisében tartotta ominózus sajtótájékoztatóját Lázár. Az általa dróton rángatott polgármesterjelöltje mellé sorakoztatta fel – emlékezetem szerint – Debrecen, Békéscsaba és Kaposvár megyei jogú városok polgármestereit. Mindezt azt követően, hogy Márki-Zay pár nappal előtte „Sikeres polgármesterek fóruma” címmel tartott egy teltházas kampányrendezvényt, amelyre Köteles Lászlót, a Tokaj-Zempléni hegyvidék eldugott festői kis faluját, Komlóskát 25 éven át sikeresen vezető polgármesterét, és engem mint Kübekházát akkor negyedik ciklusban vezető polgármestert hívott meg előadónak.

ezért dafke rendezett egy ellenfórumot „a Nagyok” felvonultatásával. Azt követően tartotta az ominózus sajtótájékoztatót, ahol újra elragadtatva magát, becsmérlő kijelentéseket tett. Ezúttal Komlóskát és Kübekházát vette a szájára, idézem:

„Olvasom a Promenádon (ez a mai vásárhelyi propagandacsatorna: sajnálom, mert amíg Lázárék nem tették rá a kezüket, egy értékes helyi információs felület volt – MR.), hogy volt egy másik fórum is Vásárhelyen. Én nagyon nagyra értékelem a kübekházi polgármestert, Molnár Róbertet. Távolról követem nemzetépítő és országépítő, és önleépítő tevékenységét régóta már. Komlóska községben életemben egyszer jártam, és mi minden vendéget nagy tisztelettel fogadunk. El kell dönteni a hódmezővásárhelyieknek, hogy olyan települést akarnak-e, ami Kübekházához hasonlít, meg Komlóskához, vagy olyat, ami Debrecenhez hasonlít, meg Kaposvárhoz, meg Békéscsabához.

Ilyen egyszerű volt a különbség. Olyan egyszerű ez a döntés, nem kell ezt túlbonyolítani. Hétfőn világosan lehetett látni: az egyik út Kübekházára vezet, a másik meg Debrecenbe. És az emberek majd eldöntik, mit szeretnének. Egy faluban szeretnének élni, vagy egy nagyvárosban szeretnének, egy polgári nagyvárosban szeretnének élni. Ilyen egyszerű és világos ebben az ügyben is a különbség.”

Ha engem szapul, azzal nem foglalkoztam volna, de mivel Kübekházát becsmérelte, és úgy beszélt a faluról, mintha az valami lepukkant, utolsó, prosztó hely lett volna (az Év Települése volt 2018-ban), a képviselő-testületünk nevében egy válaszvideót készítettünk Lázár Jánosnak címezve: „Tisztelt Miniszter úr! Ez Kübekháza!”

A pár perces filmben pocskondiázás helyett bemutattuk a közösségi összefogás szép példájaként épült falunkat, annak szépségeit. A filmet aztán „fellőttük a felhőbe”, hogy eljusson Lázár Jánoshoz is. A Facebookon emlékezetem szerint 5500 körüli megosztása volt, és több mint 500 ezren nézték meg. A film óta rengetegen látogatnak el hozzánk. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint a „pajkaszegiek”, akiknek a települése A mi kis falunk forgatása óta valóságos zarándokhely lett.

Három jel

Még 2017 decemberében egy terjedelmesebb e-mailt írt feleségemnek az egyik volt kübekházi tanítónő, akivel testvéri-baráti kapcsolatunk azután is megmaradt, hogy munkahelyet váltott. Bea beszámolt első gyermeke megszületéséről és arról, hogy egy csodálatos szülésznővel ismerkedett meg. Újságolja, hogy Felícia férjét – miután bejelentette, hogy Hódmezővásárhelyen ellenzéki és civil támogatással polgármesternek indul – rövid úton kirúgták a szentesi munkahelyéről. Hét gyerekük van, és most munkanélküli. „Robinak segítenie kellene neki” – írta. A december minden önkormányzatnál nagyon húzós, így őszintén bevallom, nem nagyon jutottam el odáig, hogy behatóbban foglalkozzam az üggyel. Feleségemmel imádkoztunk az ismeretlen családért, a családfőért, de nem tettem semmi érdemlegest.

Nem sokkal később felhívott az egyik szegedi barátom. Mesélte, hogy Vásárhelyen egy nagyon rendes, hétgyermekes keresztény ember indul polgármesternek, akit emiatt kirúgtak a cégétől, és „kéne neki segíteni”. Mondtam Zolinak, hogy rengeteg most a munkám, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Pár napra rá – ez már a harmadik jel volt – vacsoráztunk a családdal. A nappaliban az akkor még szabad HírTV szólt. Arra lettem figyelmes, hogy Kálmán Olga valakivel a vásárhelyi időközi választásról beszélget. Nyomban felugrottam az asztaltól, és leültem a képernyő elé. Márki-Zay Péter volt a beszélgetőtárs az Egyenesen című műsorban.

Beszélt Lázár János vásárhelyi egyeduralmáról, a magas adókról, a vállalkozók elmeneküléséről; arról, hogy a fiatalok is inkább odébb állnak. Szólt a városra és szerinte az egész országra rátelepedett félelemről, a keresztény értékrendről. Arról, hogy „nekünk keresztényekként mindig ki kell állnunk az üldözöttekért”. Megemlítette, hogy felesége azt mondta „nem teheti meg, hogy polgármesternek indul, mert kicsinálják őket”. Erre két napra rá ki is csinálták. Beszélt Palikáról, a nyolcéves kisfiáról, akinek közérthetően próbálta elmagyarázni azt a helyzetet, ami van, és ami esetleg rájuk vár.

Meghatódottan hallgattam tanúbizonyságát. Olyan evidenciákról beszélt, amelyeket én is pontosan ugyanúgy láttam, amelyekről én is beszéltem előadásaimban, míg a hatalommal összebútorozott egyház indexre nem tett, és le nem tiltottak az evangelizációs szolgálatokból. Ugyanazt éltem, élem át én is, amikről Márki-Zay beszélt. Az én fejemre is időnként rácsap a rendszer, és igyekeznek kilőni minden pályázatból, és a falu fizikai ellehetetlenítésére törekednek, mert nem adtam el a lelkemet nekik. Az interjú mélyen megérintett.

Déjà vu

Két nap múlva már az egyik szegedi étteremben, hármasban vacsoráztunk. Márki-Zay Péterrel és Zoli barátommal egy-egy öblös tányér csülkös bableves mellett beszéltük át a vásárhelyi helyzetet.

Nem sokkal később megismerkedtem a kampánycsapatukkal, amely az ottani ellenzéki pártok tagjainak sorából és lelkes civilekből állt. Miközben egyre jobban összedolgoztunk, igazi barátokká is lettünk. Egyszer csak olyan déjà vu érzés ragadt magával. Olyan érzés, amelyet utoljára 1989 végén és 1990 tavaszán, a rendszerváltás hajnalán éreztem. Akkor lelkesek, bátrak voltunk, és hittünk benne, hogy valami új kezdődhet az ország életében.

Tudtuk, a győzelemhez mindenkire szükség van, ezért vittük a szórólapokat, ragasztottuk a plakátokat éjjel-nappal. Mozgósítottuk az embereket, sorra hívtuk fel az ismerősöket, bátorítottuk a közömbösöket, és igyekeztünk lelket verni a szkeptikusokba. Ugyanez történt most Vásárhelyen is. Senki nem foglalkozott azzal 2018 februárjában (hozzáteszem 2019 októberében sem), hogy ki szoci, ki jobbikos, ki elempés, ki kétfarkú vagy tudomisénmi’. Volt egy közös cél, amely mindent felülírt. Az, hogy Vásárhely egy újat kezdhessen. A kampánycsapatban ott voltak a fiatalok, a középkorúak és az idősebbek. Ahogy a rendszerváltáskor is. Most is volt mindenkinek testhez álló feladata, és most is munkálkodott bennünk egy közös cél: felszabadítani Hódmezővásárhelyt.

Sátor harmadszorra

A kampányzáró jogi dolgait és a szervezési feladatok egy részét vettem a kezembe. Mindent precízen intéztünk, lepapíroztunk, hogy senki semmibe ne köthessen bele. Nem is került rá sor. Felvettem a kapcsolatot egy ismerős céggel, amely Kübekházán is szokott rendezvénysátrat állítani. Kértem 1000 négyzetméter sátor építésére árajánlatot. Az ár igen kedvező volt. Megkötöttük a szerződést. Öt nappal a rendezvény előtt hív az ember:

Természetesen tudomásul vettük a döntést, de valamennyien elképedtünk ezen.

Kerestem egy másik sátorépítő vállalkozást. Megállapodtunk az árban, a helyszínen is egyeztettünk a részletekről, majd amikor a szerződés aláírására került volna sor, közli a vállalkozó, hogy ne haragudjunk, de neki van vesztenivalója. Sok az állami megrendelése, és attól fél, ha Márki-Zaynak sátrat építene, vagy elesik mindezektől, vagy kicsinálják. Ez lenne a keresztény Magyarország, amelyet fennen hirdetnek? Elborzadtunk ezen is.

Két nappal a kampányzáró előtt, végül sikerült egy vállalkozót találni, aki azt mondta, hogy őt nem érdekli se a Lázár, se a kormány. Aki fizet, annak állít sátrat. A fűtött sátor végül felépült a Szent István téren. A kampányzárón voltunk vagy három-négyezren. Elképesztő volt a hangulat. Olyan, mint ’90 tavaszán. Az emberek arcán láttuk a reményt.

Vásárhely felszabadult

Szóba került a kampánymegbeszélésen, hogy egy városi intézményben sem adnak helyt arra, hogy Márki-Zay eredményváróját megrendezhessük. Nem kértük ingyen, piaci áron béreltük volna. Még így sem. Nem tudom, kinek és hogy jutott az eszébe, de végezetül egy városszéli kiskocsmában, a kis Vukban kötöttünk ki. A hely kedves volt, tiszta és puritán. Olyan, mint a kis Vuk.

Ez lett a vásárhelyi ébredés helye. Ha már a nagyokban nem lehet bízni, akkor jöjjön a kis Vuk! A tulaj és személyzet végtelenül kedves volt. Sorra gyártották a lilahagymás zsíros kenyeret, és volt üdítő is. Szerintem a kis Vuk soha nem látott annyi embert, mint 2018. február 25-én este. Mint a pácolt heringek, úgy álltunk egymás mellett a kicsinek bizonyult nagyteremben, sokan pedig az utcára szorultak. Ott volt a kampánystáb, ott voltak az újságírók és folyamatosan érkeztek a szimpatizánsok.

Még urnazárás előtt egy kis oldalhelyiségben egyeztettünk Péterrel és pár emberrel a beszédről. Mi alázatosabbak voltunk, nekünk volt „A” és „B” forgatókönyvünk. Az „A” győzelem, a „B” bukás esetére. Aztán ahogy elkezdtek szálingózni a részeredmények, a B-variációt töröltük. Márki-Zay Pétert 57,49 százalékkal választották polgármesterré. Mögcsináltuk! – skandálta a tömeg. Kiderült: a vásárhelyiek inkább olyan Vásárhelyt szerettek volna, mint amilyen Kübekháza, és nem olyat, mint Debrecen. 

Márki-Zay győzelmi beszéde után jött egy spontán ötlet. Egy hatalmas konvoj állt össze száznyi autóból, amely a kis Vukból a nagy Kossuth térre vonult. Útközben dudáltak, kürtöltek, a vészvillogók fénye adta az ütemet. Emberek szaladtak ki az utak szélére, a győzelem V-jét mutatva. Zászlókat lengettek, és integettek a társasházak ablakaiból. Hódmezővásárhely felszabadult.

Zárszó

Félelmetes tapasztalatokat szereztem három évvel ezelőtt, ezekben a napokban. Ha más mesél róla, talán el sem hiszem, hogy így működik egy NER által leuralt város. Ésszel felfoghatatlan, hogy harminc évvel az áhított rendszerváltás után ismét félni kelljen valakiktől. Félni, kiállni valamiért, szót emelni valami ellen, képviselni valamit, vagy vállalkozni valamire. Elképesztő mélységekbe süllyedt mára ez az ország. Talán még a rendszerváltás előtt sem volt ilyen mély morális, lelki állapotban. Igaz, én csak 17-18 éves voltam akkor, és teli gatyával álltam szemben a rendőrsorfallal az ’56-os kopjafa szegedi avatásakor, de tudtam, és tudtuk valamennyien, hogy most nem hátrálhatunk meg. Nagyobbnak kell lennie bennünk a hazaszeretetnek, és a szabadság iránti vágynak a félelemnél. Nem félünk! – bátorítottuk egymást is.

„Historia est magistra vitae” – emlékszem, ezt mondta a jogtörténeti professzorunk az egyetemen, amikor azt próbálta megértetni velünk, hogy a történelemre ne csak mint egy múltbéli, megtörtént eseményekre tekintsünk, hanem legyen igényünk keresni, megérteni annak mélyebb értelmét, megvonni a tanulságokat, és lefordítani önmagunknak a mának szóló üzeneteit.

Valóban nagyszerű dolog a történelemtől mint az élet tanítómesterétől tanulni. Magam is arról igyekszem meggyőzni saját gyerekeimet és mindazokat, akikkel kapcsolatba kerülök, hogy például az ország pusztulása, az erkölcsi züllés láttán nem lehetünk közömbösek. Aki nem tanul a múltból, annak a jövője sem lesz más. Az életet pedig többnyire nem könyvekből, hanem bukásokból, pofonokból és mélységekből tanulja az ember, persze, ha akarja.

Most, vagy soha!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

FOTÓK: Molnár Róbert