Bástya elvtárs sztriptíztáncos unokája vagyok én

2021.02.20. 18:08

Bár lehetne egy minszki vicc kezdete is A sztriptíztáncos és a tábornok című 2019-es dokumentumfilm alaphelyzete, az annál jóval több: évtizedek annak benne egymásnak randevút, és Belarusz mai állapota is groteszk metaforát kap általa. Az alkotás a BIDF programjában nézhető meg.

Bástya elvtárs sztriptíztáncos unokája vagyok én

Bástya elvtárs szomorúan vasalja Channing Tatum sztriptíztáncos fellépéseinek egyik kellékét, a gaz amerikaiak zászlóját a gazdagréti lakótelepen Magenheim doktor szomszédságában. Ez a nálunk nehezen elképzelhető jelenet a belarusz Andrei Kutsila 2019-es filmjében, A sztriptíztáncos és a tábornokban viszont maga a valóság.

A március 1-10. között online megrendezett Budapest International Documentary Film Festival (BIDF) keretein belül látható alkotás főszereplője egy Minszkben, egy lepusztult lakótelepen élő bácsi, a helyi Bástya elvtárs, aki 33 évet töltött a hadsereg kötelékeiben, és jeles napokon ma is még magára ölti 

a szovjet érában megszokott, ipari mennyiségű kitüntetéserdőtől súlyos tábornoki egyenruháját.

Bizonyos értelemben a múltban él: gyerekeknek szónokol a kommunista ifjúsági mozgalom szépségéről és erejéről, vagy alaki kiképzést tart nekik.

A DICSŐ MÚLT A TÜKÖRBEN. FOTÓ: BIDF

A világa valamennyire a jelen is: a tévében Aljakszandr Lukasenka a folyamatosan körülöttünk ólálkodó ellenségről, a rend és folyamatos készenlét szükségességéről beszél. Amerika fenyegető ellenség, amely katonákat telepít a balti államokba, Lengyelország pedig szívesen kiharapna egy részt az országból. De szerencsére itt van nekünk a baráti Szovj... Oroszország, amelynek bölcs vezetése mindent megtesz a védelmünkért – emeli fel országvezetői mutatóujját a belarusz bölcs vezér. Az utcákon pedig folyamatosan tankok, harci járművek vonulnak – 2019-ben készült a film, még a 2020-as elcsalt választások és tüntetések előtt, a lukasenkai diktatórikus rezsim jó 25. évében.

Ezt a dicsőséges múlttal meleg viszonyt folytató viszonyt egészíti ki a tábornok bácsi jelene és jelleme: a puritán férfi folyamatosan a munkát dicsőíti unokájának, Anatolnak, akit burgonyaültetésre ösztökél, és szorgalmasan teszi el a savanyúságot minden évben. Ez a kispolgári munkafelfogás, a munkaalapú élet csap össze Anatol és generációjának elgondolásával:

„a munka az munka – nem, a munka az rabszolgaság”.

Anatol ugyans már egy másik kor gyermeke: neki nem pálya a szorgos kispolgári lét, a savanyúságosüvegek egyre gyarapodó száma az íróasztal alatt. Ő táncos akart lenni eredetileg, de nagyapja, akivel régóta együtt él, nem engedte, azt akarta, hogy valami „rendes” munkája legyen, ezért mérnöknek szánta. De végül is Anatol sztriptíztáncos lett, társával félamatőr show-t nyomnak le vidéki művházakban, céges születésnapi bulikon.

Becsiccsentett bérszámfejtők, HR-esek nyúlkálnak tangabugyijukba,

de átmennek olykor valamelyik balti államba is. Neki már mások a célok, más számít sikernek, bár ő is valami többre vágyik. És persze nagyapja folyton is kritzálja emiatt – a két férfi közös élete ennek folyamata.

Valahogy így képzelhetnénk el a 60-as évek és a 90-es évek randevúját. Múltban gyökerező ideológiák, világok,

a könyvespolcon Sztálin műveivel, a tévében agyzsibbasztó – a magyar köztévében láthatóhoz meglepően hasonló – propaganda,

illetve a jobb életre vágyó fiatalság, a nyugati sztenderdek vagy ahhoz hasonlók szerint szórakozó és pénzt kereső napi gyakorlattal.

Mindezt Kutsila kamerája a megfelelő érzékenységben rögzíti. Nincs egy beszélőfejes, kamerába bámulós jelenet sem, a kamera nagyjából láthatatlanul követi nyomon a groteszk pár életét a lakásban, örökíti meg az elég lelombozó stripshow-kat.

Érzékeny az alkotó a szinte költői sűrítésű részletekre is,

a gyerek showkelléke, az Amerika-zászló nagyapai-tábornoki kivasalása telitalálat,

a gondoskodó apafigura szépséges képe, de rengeteg más apró részlet mutatja, Kutsila érti a szakmáját, például ahogy a kigyúrt táncosok teste után bevágja a munkában deformálódott nagyapai testet.

És érti azt is, ahogy maga Belarusz toporog egy helyben, ugyanúgy, ahogy

a közlekedési lámpánál feltorlódó autósor sem tud haladni, mert már tíz perce vonulnak előtte keresztben a harckocsik.

Az az igaz érdeme A sztriptíztáncos és a tábornoknak, hogy nem elégszik meg a groteszk alapállás bemutatásával, hanem kitágítja ezt, és egy ország sorsának metaforájaként tudja láttatni a két ember életét. És általa érthetővé válik az is, hogy unták meg 2020-ra a diktatúrát az emberek, és honnan is van annyi elszántságuk és bátorságuk, hogy a bebörtönzések és a rendőri erőszak ellenére is kimenjenek az utcára, tüntessenek, és változást követeljenek.

Ez a film a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál programjában tekinthető meg. Az idén online megrendezett fesztiválra február 26-tól vásárolhatók jegyek.

NYITÓKÉP: BIDF

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek