Volt olyan hely Nyugat-Európában, ahol 1991-ig nem szavazhattak a nők

Svájcban 1971-ben szavazhattak először a nők a választásokon, előtte a férfilakosság népszavazásokon mondott rájuk nemet. Egy kis alpesi kantonban egészen 1990-ig tudták a férfiak a nők szavazati jogát blokkolni – végül a szövetségi kormányzatnak kellett már beavatkoznia. Milyen út vezetett a svájci nők szavazati jogáért? És miért éppen a közvetlen demokrácia volt az egyik legnagyobb ellenfelük?

– tette fel a költői kérdést egy luzerni hirdetés 1960-ban. Az ügy, amiről szó volt, a svájci nők szavazati jogát érintette, amit előtte egy évvel hatalmas többséggel szavaztak le a svájci férfiak – csak három francianyelvű kantonban, Genfben, Vaudban és Neuchâtelben engedték volna be a férfiak „asszonyaikat, lányaikat, édesanyáikat és lánytestvérüket” a politikai élet döntéseibe.

Az 1960-as luzerni hirdetés sajátossága azonban az volt, hogy ezt maguk a nők egy csoportja adta fel. A nők választójogának egyik leghangosabb ellenzői ugyanis a Nők a Nők Szavazati Joga Elleni Szövetség volt. Ide nem csak holmi tanulatlan, a férjük, apjuk, bátyjuk által elnyomott nők tartoztak, hanem egyetemet végzettek is, akik azzal érveltek a szavazati jog ellen, hogy az felborítaná a nők és a férfiak közötti biológiai különbségeket, ugyanis „a politika elférfiasít”.

A háromgyerekes Dr. Josefine Steffen-Zehnder katolikus történész az 1950-as években maga is a nők szavazati joga ellen kampányolt, mert „meg lehet nézni a kommunista államokban, hova vezet az: ami a nők szabadságmozgalmaként indult, a szabadság legnagyobb hiányát eredményezte” – mondván: a nőknek jelenleg is számos tennivalójuk van a családi körben, ha még a politikával is foglalkozniuk kell, akkor csak növekedni fognak a terheik. Ida Monn-Krieger, egy luzerni bankár felesége is keményen kampányolt a nők szavazati joga ellen. A szervezetében a plakátjaikra azt írták:

A szavazati jog ellen a politikai életben főleg a katolikus Néppárt (CVP/PDC) és a liberális Szabadelvű Demokrata (francia részeken: Radikális Liberális) Párt (FDP/PLR) volt, az elutasítás pedig elsősorban a németnyelvű hegyi kantonokban volt a legerősebb. Nem véletlen, hogy az 1959-es országos elutasítás ellenére 1959-ben és 1960-ban Genf, a Lausanne székhelyű Vaud és a kisebb Neuchâtel kantonok engedélyezték már a kantoni választásokon a nők részvételét. Első németnyelvű kantonként a mindig is balosabb Basel városa vezette be a nők választójogát 1966-ban.

1971-ben megenyhültek a férfiak, de nem minden kantonban

Az országos politikában az 1960-as évek a nőjogi harcokkal teltek. Miközben

1968-ra Svájcban is megerősödött a baloldali feminizmus, amely egyre radikálisabban követelte a nyitást. Megalakult a Női Felszabadítási Mozgalom (FBB/MLF/MFT), amely tüntetésekkel, házfoglalásokkal emelt szót a nők jogaiért – a szavazati jog mellett egyre inkább az abortusz, a válás, a fogamzásgátlás kérdései is előtérbe kerültek. Végül a szocialista párt nyomására 1959 után 1971-ben ismét kiírtak országos népszavazást a nők választójogáról – megint persze csak a férfiak részvételével, elvégre az alkotmány értelmében akkor csak nekik volt szavazati joguk. Ötven éve,

Persze az ország továbbra is megosztott maradt: miközben a francianyelvű részeken az igen néhol a 90 százalékot is meghaladta, akadtak azért olyan kantonok – a nagyobbak közül St. Gallen, Glarus, Uri és Schwytz –, amelyekben az elutasítás győzött. Már azon év októberében lezajlottak azonban az első szövetségi választások, ahol nők is indulhattak és szavazhattak – sajátos módon azonban ebből inkább a nők szavazati jogát elutasító pártok profitáltak, mert az új parlamenti képviselőnők többsége a katolikus vagy a liberális párthoz tartozott, csak két szocialista és egy kommunista nő került be a berni törvényhozásba.

1991-ig nem jöhettek szavazni a nők a rétre

Az azonban, hogy országosan 1971 óta a svájci nők is szavazhatnak, persze nem jelentette azt, hogy minden kantonban megkapták volna a helyi választásokon való részvétel jogát is. Értelemszerűen azon kantonokban, ahol 1971-ben is az elutasítás győzött, még eltartott egy darabig, amíg helyben is többségbe kerültek az igenek.

A leghosszabb ideig két aprócska félkanton tartott ki: a kelet-svájci Alpokban található, sajtjáról ismert Appenzell-Innerrhoden és Appenzell-Ausserrhoden folyamatosan leszavazta a nők szavazati jogát. Mivel pár tízezer fő él csak a két félkantonban (a kettőben együtt összesen alig 70 ezren), a helyi népszavazások egy nagyobb mezőn vagy a főváros egyik terén zajlanak a mai napig.

Amíg a nők nem vehettek ezekben részt, a helyi férfiak elmentek a fővárosaik (Appenzell és Herisau) főterére vagy egy nagyobb rétre, ahol kézfeltartással nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekről. Appenzell-Ausserrhoden férfilakossága 1989-ben végül megenyhült, és felemelte a kezét a nők szavazati jogának kérdésére, de a ma is csak 16 ezer lakosú Appenzell-Innerrhoden férfijai nem engedtek:

Appenzell Innerrhodenben a férfiak többek között azt mondták, hogy „a nők legfeljebb tanácsot adjanak a férfiaknak, és akkor azok jól szavaznak”, egy másik korabeli választópolgár pedig azt kifogásolta a nők szavazati joga kapcsán, hogy „otthon már most is a nők uralkodnak”.

Svájcban azonban eddigre az alkotmányban is szerepelt a nők szavazati joga – az innerrhodeni férfiak azonban úgy vélték: nekik Bern ne írjon elő semmit se. Egy helyi nő mégis perelt – a részben alkotmánybíróságként is funkcionáló – berni Szövetségi Bíróságnál, amely az innerrhodeni férfiak legnagyobb meglepetésére és felháborodására igazat adott a nőnek: Bern pedig ezután arra kötelezte a kis kantont, hogy igenis vezesse be a nők választójogát. A félkantonban

A közvetlen demokrácia hátráltatta a nőket?

Az appenzell-innerrhodeni eset mutatja: sokszor éppen a többséggel szemben kell bizonyos társadalmi csoport jogait kikényszeríteni. A közvetlen demokráciára épülő Svájcban a szövetségi bírósági döntés mégis nagy felháborodást váltott ki, mert valóban felülről lefelé – egy kanton választóin átnyúlva – egy szövetségi hatóság döntött egy helyi ügyről.

A mai Svájcot megalapozó – egy rövid polgárháború után született – 1848-as alkotmány már arról írt, hogy „minden nagykorú svájci választójogú”. Noha csak a hímnemű formát használta a szöveg, ez még önmagában nem lett volna indok a nők kizárása mellett. Sokkal inkább a svájci demokráciafelfogás – amelyet közvetlensége mellett szokás példaértékűnek is tartani – volt a legfőbb akadály. Svájcban

márpedig Svájcban minden férfi (hacsak nem kér felmentést) hadköteles, és évente egyszer katonai gyakorlatra kell mennie, a politikai szabadságát jelképező fegyverét pedig otthon tartja. Ezzel értelemszerűen a nők nem rendelkeztek, azaz a fegyverviselés és a politikai szabadság összekapcsolásának gondolatából – és nem az alkotmányból magából – következett, hogy a nők nem szavazhattak.

De a svájci demokráciamodell annak is hátráltatója volt, hogy ez hamar megváltozzék – ezért tartott el egészen 1971-ig (valahol 1991-ig) a fordulat. (1971-ben csak két állam maradt Európában, ahol nem volt női választójog: a jobboldali diktatórikus Portugália – itt 1974 után, a demokratikus fordulattal kaptak a nők is választójogot -– és a Liechtensteini Hercegség, ahol aztán 1984-ben egy népszavazáson mondtak a férfiak igent, bár a herceg ellene volt.) A közvetlen demokrácia ugyan gyakoribb beleszólási lehetőséget biztosít, de egyben a demokráciát sok tekintetben „a többség diktatúrájává” teszi. Ennek értelmében

– márpedig a szavazóknak nem csak a többsége, de az egésze férfiakból állt 1971-ig. Ez a modell Svájcban a mai napig érvényes: Nagyon minimális kivételekkel gyakorlatilag mindenről (azaz emberi jogokról is) lehet népszavazást tartani, a kisebbségvédelem kérdése a közvetlen demokráciában kevéssé merül fel.

NYITÓKÉP: Tüntetés Zürichben a nők választójoga mellett / Gabriele Godenzi, FB