+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Gáspár Kristóf / Paradigma Intézet
2021. február 17. szerda, 16:20
Az ellenzéki oldal politizálásában és különösen politikacsinálásában csak elvétve láthattunk újdonságokat, innovációkat 2010 óta: nem is véletlen, hogy érdemi különbség a 2014-es és 2018-as választások közt nem tapasztalhattunk. Mégis: az ellenzéki szavazókkal mindkét esetben el tudták hitetni, hogy van remény a kormányváltásra és persze pont az a párt és vezető lesz a változás megvalósítója – ami persze távolról sem volt igaz. Most, alig egy évvel a kampány igazi hajrája előtt nagyon hasonló szólamokat vagy tudatos spineket hallunk erről. De vajon számíthatunk-e bármi újra 2022-ben, 2014-hez és 2018-hoz képest?

 

A második Orbán-kormány a hatalom megtartásának egyik legklasszikusabb eszközét alkalmazta a választási rendszer átírásakor 2010 után: egy olyan, egyfordulós, többségi elvet preferáló rendszert hozott létre, ami akkor és azóta is csak a Fidesznek kedvez. Klasszikus eszköz, a maga nemében viszont mindenképpen egyedi volt, hiszen választási rendszert módosítani szinte kizárólag csak valamilyen pártokon átnyúló konszenzus eredményeként szoktak. Az elv ott is hasonló, hiszen a legerősebb, legnagyobb pártoknak az az érdeke, hogy új, az uralkodó eliten kívülről érkező új szereplők, új pártok ne tudjanak a hatalom közelébe férkőzni.

 

Ennek érdekében sok esetben, akár a politikai spektrum jobb és bal fele is képes éveken, évtizedeken át összefogva, koalícióban kormányozni (lásd Németország vagy Ausztria). Ha ugyanis valami oknál fogva ebbe, a számukra igen kényelmes és tervezhető rendszerbe valamilyen hiba csúszik, rögtön felsejlenének a politikai rendszer problémái (ilyen volt Ausztriában a szélsőjobb kétszeri előretörése is, de ilyen gyakorlatilag minden harmadik vagy negyedik számú párt megerősödése is Németországban).

 

Magyarországon ezzel szemben egy sokkal nyugodtabb és még kiszámíthatóbb választási rendszer lett megalkotva: mindig a relatíve legerősebb párt tud többséget szerezni, és tud egyedül kormányt alakítani a főszabály szerint. Igen ám, csak a probléma ott kezdődött bő tíz évvel ezelőtt, hogy ez a rendszer ebben a formájában egyáltalán nem igazodott az ellenzéki oldal struktúrájához és dinamikájához.

 

Ezek a pártok ugyanakkor már két ízben is bebizonyították, hogy legyenek ők régi motoros szereplők, akár új vagy még újabb pártok, semmiképpen sem akarnak behódolni Orbán Viktor akaratának. Másképpen: semmiképpen sem akarnak vagy tudnak a választási rendszer kínálta egyetlen lehetséges, a győzelem minimális reményével kecsegtető útra rálépni, és összefogva, közösen elindulni a Fidesszel szemben.

 

Ugyanakkor el kell ismernünk azt is, hogy az ellenzéki pártoknak leküzdhetetlen akadályt kellett megugraniuk saját szemszögükből nézve:

 

hogyan tudnak úgy hatalomra kerülni, hogy közben lehetőleg minél kevesebb szereplővel kelljen együttműködniük?

 

Mivel a Fidesszel szembeni két pólus közül a baloldal volt a töredezettebb, az mégis jószerivel egy tőről fakadó, így magától értetődőnek tűnt, hogy ezek a pártok már 2014-ben is összefogva, közös listán induljanak. Ne feledjük ugyanakkor, hogy – utólag 2021-es szemüvegünkön keresztül bármennyire is egyértelműnek tűnik az összefogás szükségessége, – ez egy párt esetében saját politikájának megerőszakolását jelenti; szembemegy a politika egyik legelemibb logikai szabályával és végeredményben pedig Orbán Viktor akaratának beteljesítését jelenti. Persze 2014-ben még Gyurcsány Ferenccel összefogva sem érte akkora morális és választási vereség az MSZP és Mesterházy Attila vezette csapatot.

 

Igaz ugyanakkor, hogy a baloldali politikai tér jelentősen átalakult 2014 és 2018 között. A DK az MSZP kárára lett önálló jogú kispárt, miközben az Együtt a Párbeszéddel való szakítás után szép lassan csúszott bele a párszázalékos, majd konkrétan támogatottság nélküli párt státuszába, hogy aztán meg is szűnjön. 2018-ból nézve távolinak tűnt már az a 2013, amikor a közvélemény-kutatók szerint a baloldal szinte lövési távolságba került, támogatottsága először és utoljára megközelítette a kormánypártét.

 

2018-ban, mikor az eddigi legélesebben fogalmazódott meg az igény az ellenzéki szavazók részéről, hogy legyen valamilyen fajta összefogás, végül egy szerencsétlenül kivitelezett és esetleges egyéni körzeti visszalépések jelentették az összefogást, de listát még 2014-hez képest is több párt állított. A 2018-as országgyűlési választás komoly tapasztalatot és fordulópontot jelentett az ellenzéki gondolkodásúak számára, hiszen például Hódmezővásárhely meghódítása miatt a szokásosnál is nagyobb reményekkel kampányoló és a kampánynak hívő ellenzékiek számára még nagyobb arculcsapást jelentett az újabb, nagyobb kétharmad.

 

Három éve elbuktak azok a kísérletek, amelyekben egy-egy erősebb vezető, egy-egy markánsabb pártszín, ne adj’ Isten ideológia mentén igyekezett meghatározni magát Orbán Viktorhoz és az ellenzéki vetélytársakhoz képest is. A leglátványosabb vesztesei Vona Gábor és Szél Bernadett, illetve azok a keményebb vonalas vezető politikusok voltak, akik éveken át az összefogás ellenfelei voltak. Az általános választói tapasztalat ugyanis az volt, hogy hiába erőskezű egy ellenzéki vezető: ilyen pártrendszerben, ilyen választási rendszer mellett nem képes egyik párt élén sem látványos eredményeket elérni. Mindösszesen arra képesek, hogy az ugyancsak ellenzéki pártoktól halásszanak el moderált számú szavazókat. Ezt a tendenciát követte a Schiffer nélküli LMP, a néppártosodó Jobbik és az újdonság szelével érkező Momentum is.

 

Az erős vezetők és az ideologikus politizálás hol lassabb, hol gyorsabb leépülésével az ellenzéki oldal pártjai is sokkal inkább egymásba csúsztak: a logón, színhasználaton és a megszólaló stílusát leszámítva egyre kevésbé látszódott az utóbbi évben, hogy mi a különbség a pártok között. 2019-ben az addigi ellenzéki erőviszonyok végérvényes felborulásával talán már minden szereplő megértette, hogy Gyurcsány Ferencet és a DK-t sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják, hiszen közülük a legerősebb szereplővé vált. Így az ellenzéki pártok ugyan az orbáni mestertervet követve, de rászánták magukat a bátor lépés megtételére.

 

Így jutottak el a számukra eddig ismeretlen és érintetlen területre: a pragmatikus politizálás világába.

 

A hatalompolitika alapvetően is egy pragmatikus műfaj, viszont az ellenzéki pártok sok év után,

 

+ részben a korábbi, erősebb és ellenállóbb vezetők lecserélésével,

 

részben Gyurcsány Ferenc megkerülhetetlenné válásával,

 

részben a teljes politikai rendszer átalakulásával,

 

részben a választási rendszerhez való alkalmazkodás szükségességnek felismerésével,

 

részben pedig a választópolgárok részéről érkező nyomásnak köszönhetően

 

végül felismerték és a 2020-as évben megalapozták az ellenzéki összefogás következő másfél évét.

 

Legyünk őszinték: az ellenzéki pártok valójában nem tudtak felmutatni önálló politikai innovációt – ha ez megtörtént volna, ma nem, vagy nem így beszélnénk ellenzéki összefogásról. Mégis közösen, az utóbbi három év legnagyobb politikai eredménye a sok, esetleges és széttartó tényező miatt (és ellenére is) a pragmatikus, a hatalom megszerzésére törekvő politika feltételeinek kialakítása volt. Ennek eszköze nem csupán a szoros, tárgyalásokon alapuló kapcsolat, de az előválasztás, a közös jelöltek, a közös lista, a közös miniszterelnök-jelölt és természetesen a közös kormányzás ígérete.

 

És ez már önmagában is több, mint amit 2010 és 2018 között láthattunk, sőt több, mint amit Orbán Viktor leváltása céljából valaha is tettek a pártok.

 

Ebből a szempontból 2022 biztosan más lesz, a kérdés viszont továbbra is az, hogy végül Orbán vagy az ellenzék járhat-e túl a másik eszén?

 

Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket!

 
comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A német Zöldek hétfőn döntik el: Baerbockkal vagy Habeckkel lesz-e esélyük az ország történetében először zöld kancellárt adni. Vajon kit és mit támogatnak a két magyar zöldpártnál? Megkérdeztük.

Az iskolák is újra teljesen nyitva vannak, bár az osztályokban továbbra is viselni kell a maszkot. Az országban heteken belül jöhet a teljes nyitás.

Az orosz cég így biztosan nem vehet részt a dukovany-i atomerőmű bővítésében. Szombaton Csehország 18 orosz diplomatát utasított ki.

Szilágyi György Jobbik-alelnököt indítják Jakab Péterék az előválasztáson a Budapest 14. választókerületben, ahol az előző két parlamenti választáson a Fidesz jelöltje nyert.

Az Európai Bizottság német elnöke protokollhibát vétett, amikor a kabinetfőnökével utasíttatta vissza az ukrán elnök meghívását Kijevbe.

Elszabadult a képregényboom Magyarországon, tele vagyunk jobbnál jobb címekkel: ötöt ajánlunk a klasszikusoktól Harari világmegfejtéséig!

Budapest a költségvetéséből egymilliárd forintot különített el arra, hogy a politikusok helyett a városlakók dönthessék el, hogy mit fejlesszenek ebből a pénzből. De mire akarják költeni az adóforintokat a budapestiek?

A hét kérdése

Annyi érv és ellenérv merült fel a nyitás kapcsán, hogy mi nem tudunk dönteni, mondjátok el ti, mit gondoltok helyesnek!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Horváth Máté, a Dürer Kert koncertszervezője az Azonnalinak néhány részletet elárult arról, hogyan fog kinézni a lockdown utáni Dürer. Podcast!

Az 1848-as forradalomra és szabadságharcról szeretünk egy jó adag nemzeti mázzal és pátosszal leöntve gondolkodni. De mi köze a nemzeti ünnep lezüllesztéséhez Torgyán Józsefnek? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás