Tetszik, nem tetszik: a kormányzati családtámogatások jelentik az egyetlen esélyemet a családalapításra

Nagy Kristóf

Szerző:
Nagy Kristóf

2021.02.17. 13:55

Senki ne gondolja egy percig sem, hogy mi ennek örülünk. Személy szerint a nem alanyi jogon járó családtámogatások igénybevételét sarokba szorításként élem meg.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Alábbi írásom Vági Márton Miért nekem kell kifizetnem, ha te gyereket akarsz? című cikke nyomán kialakult vitára kíván reflektálni, melybe beletartozik a szerző Kössük tanfolyamokhoz a gyermeknevelési támogatásokat című írása is. Elsősorban erre az írásra kívánok reagálni.

A gyermekvállalás kérdésének ideológiai irányzatok narratívájába történő silányítása alapvetően elhibázott elképzelés. A gyermekvállalás, egy új élet létrehozása önmagában minden mesterséges szellemi konstrukción túlmutat, úgy is mondhatnám: egyetemes érték.

Mindjárt az elején leszögezném, hogy a Vági Márton fentebb említett kvázi vitaindító cikkének olvasása nem kis indulatot keltett bennem. Ez a felindultság katalizálta ezt az írást is, azonban remélem, egy lépést hátrálva a lehető legtárgyilagosabb formában tudom megfogalmazni a véleményemet vele szemben. Ez a hátralépés már csak azért is üdvözítő volt, mert mialatt érleltem magamban gondolataimat, megszületett Német Csaba Miért kell neked is fizetni, ha én gyereket akarok? című válasza, illetve Vági Márton a bevezetőben is említett viszontválasza.

Ez pedig mérsékelte frusztrációmat, továbbá ami talán a leglényegesebb, hogy lehetőséget teremtett a kulturált vitára, egy sok szempontból (redisztribúció, adózás, gyermekvállalás- és nevelés) megosztó kérdésben egy olyan korban, ahol az egymástól ennyire távol álló szempontok értelmes ütköztetésére égető szükség volna. Ennek a lehetőségét az előttem szólók teremtették meg, amit ezúton is köszönök nekik. 

Véleményemet első generációs értelmiségiként, gyakorló szociális munkásként a létező otthonteremtési támogatások gyakorlatilag teljes arzenálját első – és reményeink szerint végleges – saját otthonába beköltözni készülő tudatos gyermekvállalás előtt álló 28 esztendős férfiként fogalmazom meg. Ennyi talán elegendő lehet gondolataim személyes kontextusának ismertetéséhez.

Először is saját személyes élményem az, hogy a CSOK és Babaváró hitel nélkül semmi esélyem nincsen saját tulajdonú otthont teremteni a jelenleg nettó 187 ezer forintos havi jövedelem mellett.

(Ebben benne foglaltatik 5000 Ft első házasok adókedvezménye ez év végéig bezárólag.) Szerencsés módon találkozik a jogalkotó és a mi szándékunk, és a feltételeknek is megfelelünk, így gyakorlatilag nulla forint önerővel családi házat vehetünk, ami által bele merünk vágni életünk legnagyobb kalandjába, a gyermekvállalásba. Ezt saját tulajdonú megfelelő méretű ingatlan nélkül nem merném megtenni, sőt feleségemmel a gyermekvállalást tervezve ezt egyfajta feltételként, kiindulópontként említettem korábban, szóval itt talán még találkozik is véleményünk a tudatos tervezés tekintetében.

Azonban a havi jövedelmünk (feleségem szintén szociális munkásként gyakorlatilag forintra ugyanannyit keres, mint én) már kérdésessé teszi az egzisztenciális körülményeink hagyján, hogy megfelelő mivoltát, de az elégségességét is. A továbbiakban már vitatkoznom kell Vági Mártonnal. Mert sajnos egy olyan társadalomban, amely az adók radikális visszavágásával kívánja biztosítani minden tagja számára az anyagi függetlenséget, én

nem látnám garantálva, hogy a kvázi bruttó bérem egy ilyen gazdasági klímában ténylegesen annyit érne, mint amennyit a jelenlegi status quo esetén (nettó 187 ezer az bruttó 274 ezer).

Tudomásom szerint – amely bevallom, felszínes – egy ilyen libertariánus felfogás szerint ez körülbelül annyit jelentene, hogy állambácsi azt mondja az egyénnek: csak minimális hozzájárulást kérek tőled és ebből csak a társadalom (csaknem) minden tagja által valóban használt szolgáltatásokat finanszírozom, cserébe a te zsebedben több marad, viszont így magadról kell gondoskodnod, nincs védőháló, nincs segítség. Nem látnám garantálva, hogy egy ilyen társadalom az adóktól mentesített jövedelmemet nem árazná be ugyanoda, ahol most van, jelesül ahol az otthonteremtésre egyáltalán nem elég. Nemhogy nem elég, de értelmezhetetlenül kevés még egy piaci kondíciókkal bíró hitel önerejének összegyűjtéséhez is.

Amennyiben ez történne, úgy potenciálisan a tudatos a gyermekvállalást szem előtt tartó (esetünkben közfeladatot ellátó, a társadalom megfelelő működéséért dolgozó) emberek nem vállalnának gyermeket. A Vági Márton érvelése által felelősségteljesnek és tudatosnak tartott, hozzám valamelyest hasonló alkalmas (azaz majdnem alkalmas, mert az a fránya jövedelem alkalmatlanná tesz ugyebár) emberek jelentős részének felelős döntése tehát a gyermektelenség maradhatna, míg azok, akik az érvelés alapján ezt nem gondolják ily’ módon végig, minden bizonnyal változatlan kedvvel vállalnának gyermeket – miért is ne tennék –, így a jelenleginél is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnének.

Az alkalmas kifejezést nem véletlenül használom dőlt betűkkel, ugyanis számomra nem világos, hogyan állapíthatóak meg látatlanban, előre az alkalmas szülő mérőszámai. Az szülőfelkészítő tréning tananyagát milyen kánon mentén állapítanák meg valakik? Kik lennének azok a valakik? Mik lennének az alkalmatlanság egyértelmű kritériumai? Mik lennének az alkalmasság egyértelmű kritériumai? Vagyon, iskolázottság, világnézet, politikai irányultság, szexuális orientáció? A sor talán vég nélkül folytatható. Nem nehéz belátni, hogy ennek az útnak a vége (a vége?) törvényszerűen tragikus módon privilegizálna egyes csoportokat, akiknek engedélyezik a gyermeknevelést valamiféle ködös kritériumrendszer mentén, míg potenciálisan alkalmas szülők ebből kimaradnának.

Ízlelgessük ezt egy kicsit: a Vági Márton által elképzelt gazdasági társadalmi berendezkedésben

egy első generációs értelmiségi, a közjóért az alacsonyabb társadalmi rétegek segítése révén munkálkodó fiatal házaspár potenciálisan nem vállalna gyermeket, mert egész egyszerűen nem látná biztosítottnak a kosztot és kvártélyt.

Ennek lehetőségét pedig nagyon határozottan visszautasítom. Hivatásomból adódóan tudom, hogy a jelenleg hatályos gyermekvédelmi törvény tiltja a gyermek családból történő kiemelését, amennyiben családja körülményei kizárólag egzisztenciálisan nem felelnek meg bizonyos kritériumoknak, azonban Vági gondolatmenete alapján engem – ha summa cum laude végezném is el a gyermekvállaláshoz szükséges tanfolyamot – anyagi teljesítőképességemnél fogva tenne alkalmatlanná egyáltalán a szülővé válásra egyfajta gyermekvállalási cenzus bevezetésével.

Feleségemmel régóta készülünk a gyermekvállalásra, hosszú és nehéz beszélgetések, viták vannak mögöttünk, melyek eredményeképp készülünk beköltözni saját otthonunkba (a banktól bérlem típusú véleményeket csuklóból lerázom) és nagyon várjuk, hogy szülők lehessünk, mert mindenféle kormányzati szlogenektől függetlenül mi valóban életünk legnagyobb kalandjaként tekintünk a családalapításra. Ennek egyik általunk meghatározott feltételét, a saját otthont állami támogatással – és csakis azzal – tudtuk megteremteni, de mi lesz utána?

Egy gyermek felnevelése nyilvánvalóan rengeteg pénzbe kerül azon felül is, hogy a kvártélyt már biztosítjuk. Mindezen költségek fedezésére a családi pótlék röhejesen alacsony, a családi adókedvezmény összege kínosan alacsony az üdvösséghez. Tehát azt gondolni, hogy az adófizetők tartanák el a leendő gyermekeimet, nem csupán sértő és lealacsonyító, hanem óriási tévedés. De akkor is lesz családunk! Vagy így, vagy úgy: meg fogjuk oldani a gyermekvállalást és nevelést, mert emberként, házaspárként, férfiként és nőként ez az egyik – ha nem a legnagyobb – vágyunk, akkor is, ha tudom, ilyen jövedelmi viszonyok mellett lesznek tajtékos napok.

Mindehhez pedig igénybe vesszük az állam által nyújtott támogatásokat, mert kényszerpályán vagyunk: ha családot szeretnénk, akkor kell a Babaváró, kell a CSOK, kell a kamattámogatott lakáshitel, kell(ene) az értelmezhető családi pótlék, a családi adókedvezmény.

Senki ne gondolja egy percig sem, hogy mi ennek örülünk. Személy szerint a nem alanyi jogon járó családtámogatások igénybevételét sarokba szorításként élem meg.

Persze madarat lehetne fogatni velem a saját otthon felett érzett örömömben, de azért valahol hátul ott motoszkál bennem a sarokba szorított kisember. Aki nem vállalhat gyermeket a saját feltételei szerint, hanem kénytelen ezt az alapvetően és minden ízében intim életcélt és életszakaszt egy agyonpolitizált dimenzióba helyezni azzal, hogy legitimizálom a jelenlegi családtámogatási akciótervet, holott ebben a kérdésben sokkal jobban célzott állami szerepvállalást és klasszisokkal magasabb fokú egyéni anyagi biztonságot tartanék kívánatosnak.

Így viszont marad az a némelyest meghasonult állapot, hogy jelen helyzetben továbbmegyek. és azt mondom, ez talán jár is. Igen, jár, mert diplomás fiatalként a közjóért dolgozom, ám ezt anyagilag az állam mégsem becsüli jóformán semmire sem. Igen, jár, mert akkor legalább azt becsülje, hogy én mégis szeretnék gyermeket, családot ebben az országban. Igen, jár, mert a gyermekvállalásnak morálisan igenis magasabb polcon kell lennie, mint annak, hogy valaki utazgatni szeretne. Igen, jár, mert akár fel is tehetném a kérdést, hogy most akkor ne legyen gyerekem, mert te utazgatni szeretnél? Ez persze szörnyen demagóg lenne, éppúgy, mint Vági Márton érvelése.

Véletlenül sem mondom azt, hogy a gyermektelen pár kevesebbet ér, mindössze annyit, hogy aki gyermeket vállal, sokkal nagyobb fába vágja a fejszéjét, ami társadalmi szinten is hasznot generálhat, ezért a gyermekes családokat komolyabban kell támogatni, mint a gyermektelen családokat.

Morálisan és gazdasági értelemben is védhetőbb, ha a gyermekvállalást támogatja és ösztönzi az állam, mintha a gyermektelen családok létesítését bátorítaná.

Ha már Vági Hararit citálta, akkor engedtessék meg nekem is, hogy álláspontomat a Sapiens egyik vezérmotívumával támasszam alá: Harari szerint az emberi faj felemelkedésének egyik kulcsa az együttműködési képességünkben rejlik. Az, hogy a közös teherviselés révén minket támogat a társadalom a családalapításban, ennek az együttműködésnek egyik legékesebb példája lehet(ne).

A kulturált vitatkozás vitán felül állóan alappillére egy egészséges társadalomnak (szándékosan nem a demokratikus kifejezést használom) és dacára annak, hogy álláspontom szerint Vági Márton felvetése teljes mértékben nonszensz, azt gondolom, ez a vita is hasznos és produktív lehet. Produktív lehet talán azáltal is, hogy megmutatja, mennyire nem értelmezhető a napjainkban divatos kétpólusú közgondolkodás koordinátarendszerében a hétköznapok forgataga. Akárcsak a mi életünk.

A szerző szociális munkás, a Babaváró, CSOK és kamattámogatott lakáshitel haszonélvezője, aki Vági Márton Miért nekem kell kifizetnem, ha te gyereket akarsz? és Kössük tanfolyamokhoz a gyermeknevelési támogatásokat című írásaira reagált. A cikk havi jövedelmének a garantált bérminimum februári emelése előtti összegét tartalmazza. A vita többi cikke itt olvasható.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek