Régen minden rossz volt – ezért hagyjuk a NER-nek, hogy felfalja a hazánkat

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.02.08. 08:30

A kádári összekacsintás után az orbáni összekacsintás idejét éljük. Ennek pedig az a soha ki nem mondott jelmondata, hogy „régen minden rossz volt, hát nem mindegy, ha most még rosszabb lesz?” És ahogyan az előbbi, úgy ez utóbbi is remekül működik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Néhány nappal ezelőtt Polyák Gábor igen tanulságos bejegyzést tett közzé a Facebookon.  A „modellváltásnak” nevezett, leginkább a nyolcvanas évek végének spontán privatizációs állami vagyonkiszervezésére hajazó folyamat újabb áldozatán, a Pécsi Tudományegyetemen tanító médiajogász tételesen felsorolja, miért „vérzik ezer sebből” a hazai felsőoktatás.

Nem vagyok a terület szakértője, így nem is mennék bele abba, felvetéseiből mit tartok jogosnak, vagy kevésbé jogosnak. Nem is ez az igazán fontos. Hanem az, hogy

a magyar egyetemek körül kialakult hercehurca véletlenül sem egyedi jelenség, sokkal inkább orvosi lova az egész ország állapotának.

Polyák ugyanis nem az – egyébként általa is ellenzett – „modellváltás” okozta sebekről ír. Hanem arról, mi az, ami már évek, évtizedek óta rosszul működik a felsőoktatásban. Ezek az anomáliák kiváló hivatkozási alapot nyújtanak a kiszervezésekhez, a kormánypárti propagandagépezet pedig már csak azért is olajozottan működik, mert komoly gyakorlatuk van már a NER előtti világ hibáira és bűneire való visszamutogatásban. És, ami azt illeti, sokat még hazudniuk sem kell, bőven találnak valós muníciót az élet szinte minden területén.

A Fidesz 2010 óta a napnál is világosabban arra törekszik, hogy a magyar nyilvánosság, a gazdasági, tudományos és civil szféra minél nagyobb szegmensét saját kézivezérlése alá vonja. Mára ott tartunk, hogy ezt a törekvést legfeljebb a leghivatalosabb állásfoglalások szintjén tagadják, egyébként különösebben nem is igyekeznek elfedni. Rájöttek ugyanis, hogy erre nincs szükség. Ha egy-egy terület einstandolásának kárvallottjai tiltakoznak, elég feltenniük a kérdést:

miért, eddig olyan jó volt? És a válasz erre az esetek nagy többségében bizony nem több, mint zavart hallgatás. Mert hát fenét volt jó.

A magánnyugdíjpénztárak államosítása nettó bolsevik lépés volt – de, hát, ugyan ki siratta a 2010 előtt létrehozott, a magyar piac szemérmetlen felosztására, és a nemzetközi nagytőke számára tálcán kínálására épülő szisztémát?

Az Alkotmánybíróság teletömése megbízható nertársakkal arcátlan cinizmus – de korábban

tényleg olyan remekül teljesítette hivatását az az Alkotmánybíróság, amely többek közt az egyik legfőbb gátja volt annak, hogy a kommunista diktatúra felelőseit el lehessen számoltatni?

A mára jobb pillanataiban venezuelai, rosszabbakban észak-koreai propagandát idéző köztévé lezüllesztése túlzás nélkül történelmi léptékű tudatrombolás – de vajon 2010 előtt az akkori ellenzéki politikusok számára lényegében média-kivégzőosztagként működő reggeli Össztűz sokkal jobb interjúkat készített, mint a mai köztévé mondjuk Karácsony Gergellyel?

A kormányközeli gazdasági holdudvar által működtetett propagandasajtóban az számít kivételes napnak, amikor nem hazudnak egy ordasat – de a hamis Teller-levelet 2003-ban közlő Népszabadság főszerkesztője talán belebukott az ügybe, s talán három évvel később nem választották meg a MÚOSZ elnökének?

A megyei lapok egyen-Orbán-interjúkkal kidekorált címlapjai vérfagyasztó képet festenek a sajtószabadság mostani állapotáról – de vajon, amikor ugyanezeket az újságokat ’90 után állampártiból multik kezére (a legtöbbször a régi agitprop-gárda átmentésével) játszották át, az a kiegyensúlyozott tájékoztatás aranyéveit hozta el vidéken?

Európa egyik leggazdagabb emberévé tenni a miniszterelnök falubelijét a leghitványabb banánköztársaságba való sztori  – de rendszerváltoztatgatás után fillérekért elkótyavetyélt hazai cukoripar, vagy a Vörös Október Ruhagyár zakóit pink vállalkozó-öltönyre cserélő elvtársi újkapitalisták talán olyan kellemes emlékeket hagytak a mai ötven felettiekben?

Vagy csak a frissebb hírekből szemezgetve: Varga Judit és a legújabb Rogánné hitelből ingatlanguruvá, illetve nagybirtokossá válása jogosan háborít fel mindenkit, akit hajtottak el már a bankból elégtelen önrészre hivatkozva – de a Postabank VIP-hitel listája, vagy Gyurcsány Ferenc oligarchává válása az anyósa által vezetett bankból kapott kölcsönből ízlésesebb történetek voltak? 

Az alapítványokba válság idején kiszervezett közel ezermilliárdos vagyon láttán érthetően szorul ökölbe a kezünk – de az összeomló, és milliókat maga alá temető létező szocializmus romjain kivitelezett, alsó hangon (akkori árfolyamon!)

130 milliárd forintnyi állami tulajdont eltüntető spontán privatizáció talán nem ugyanúgy a politikai hatalom gazdasági szférába való átmentését szolgálta?

Az SZFE kormánypárti kulturdesszantosok általi megszállása egy nap majd olvasókönyvi példa lesz a NER hatalomgyakorlására – de biztos, hogy eddig is nem egy szűk, zárt, összetartó klikk dominálta a színészképzést? (Ahogyan arra többek közt a Fidesz-közeliséggel aligha vádolható Verebes István nyíltan, az SZFE bedarálása ellen egyébként szót emelő Szabó-Kimmel Tamás pedig kissé burkoltabban többször is utalt.)

Több, mint egy évtizede ugyanaz a sorminta vonul el a szemünk előtt újra, meg újra: a rezsim szétver, vagy saját kádereivel teletöm egy olyan intézményrendszert, amely egyébként évtizedek óta rosszul működik, majd épít helyette egy újat – amely ezek után már az ő irányításuk alatt működik majd legalább annyira, vagy még sokkal pocsékabbul. A fideszes gőzhenger alá gyűrődő újabb és újabb csoportok pedig döbbent sértettséggel kérdezik: hol a társadalmi ellenállás? Minél nagyobb szeletét uralja a magyar életnek a hatalom, annál nagyobb bátorság kell szembeszállni vele, és ezt nyilván egyre kevesebb ember vállalja.

Az igazság azonban az, hogy az alaphelyzetükben is diszfunkcionálisan, igazságtalanul, torz módon felépülő szisztémákat sokszor még az adott szférán belülről sem igazán akarják megvédeni. Nem azért, mert egyetértenek a szétverésükkel, vagy megszállásukkal – hanem egyszerűen azért, mert

az ember már csak olyan, hogy jelentős rizikót egyértelműen jó és nemes ügyek érdekében hajlandó vállalni. Azért nem, hogy ne legyen még rosszabb, ami már most is az.

A szemérmetlen, erőszakos térfoglalás hazafias és keresztény céljairól, vagy a tisztább, hatékonyabb működésről szóló szövegeket csak az igazhívők szűk tábora veszi be. A többiek csak legyintenek. A kádári összekacsintás után az orbáni összekacsintás idejét éljük. Ennek pedig az a soha ki nem mondott, de minden hullámhosszon sugallt jelmondata, hogy „régen minden rossz volt, hát nem mindegy, ha most még rosszabb lesz?” És ahogyan az előbbi, úgy ez utóbbi is remekül működik.

Orbánék ugyanis nagyon jól tudják: kevesen hajlandóak a testükkel védeni egy trágyadombot attól, hogy még tíz dömpernyi szart hordjanak rá. Azt pedig már lassan el is felejtjük, hogy valahol ez alatt a trágyadomb alatt ott van eltemetve a hazánk.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj! 

 
Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől
Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek