Mi van a vájdling alatt?

Egy sáfár nem élhet vissza a megbízatásával, a rábízott javakat nem kezelheti sajátjaként, nem vehet el belőle, és köteles azt mint „jó gazda” gyarapítani, hogy amikor eljön a számonkérés napja, makulátlan, tiszta legyen a könyvelés, és mindent rendben találjon a gazda.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

(Weöres Sándor)

Johnny hű maradt a farmhoz. Ahhoz, ahol korai felmenőit még rabszolgaként dolgoztatták, nagyszülei már cselédek voltak, szülei pedig bérmunkások. Ők már nem döngöltföldes kunyhóban laktak, mint a zuluk közül még sokan ma is, hanem téglaházban, ahol ötven évvel ezelőtt Johnny is meglátta a napvilágot.

Kisgyerekként és felcseperedő legényként is pont olyan volt, mint annak idején az apja. Az öreg holland farmer talán ezért is szerette ennyire ezt a fiút. A termete, a mozdulatai, a gondolkodása, de még a hanglejtése is, mind-mind gyerekkori fekete cimborájára emlékeztették.

Mesélt arról is, hogy fiatal markos legényként miként gondozták a kisborjakat, vagy ahogy az ültetvényekről együtt hordták be traktorral a learatott cukornádat. Beszélt a szerelemről; hogyan találta meg apja is, ő is életük hű társát, a családalapításról, és arról, hogy úgy örültek egymás születendő gyerekeinek, mint a sajátjaiknak.

Dél-Afrikának ez a tája olyan, mintha a menny és a föld egy ponton összeérne. A talaj jól termő, üde zöld a növényzet, hatalmasak a pálmák, kristálytiszták a patakok. A hortenziák fejei mintha labdák lennének, a virágok színpompásak, és sok olyan is van köztük, amelyet Európában nemigen láthat az ember. Lankákat borítanak el az ananász- és datolyaültetvények, hegyeket az avokádótelepek, a különböző gyümölcs- és olajfákkal beültetett területek. Az ananászt a nap érleli, s olyan puha, mint a vaj. Az avokádó akkora, mint egy sárgadinnye. Kedvencem mégis a mézédes, lédús mangó, amilyet sehol máshol nem ettem, csak itt, és amely úgy olvad szét a szájban, mint a fagylalt.

De hiába e földi menny, Dél-Afrikának e pazar, kincsekben gazdag része, hiába az ősi családi birtok, a kemény, kitartó munkával szerzett, dicséretre méltó vagyon, az öreg farmer mégsem tudott önfeledten örülni. Nyolcvan környékén egyre jobban érezte, hogy eljárt felette is az idő. Egészsége kisebb bajokat leszámítva jó volt, de nagyon magányos lett. Sorra haltak meg régi barátai, köztük a legjobb, Johnny apja, és pár éve szeretett feleségét is elveszítette. Három gyermeke egyetemi éveik után nem jöttek vissza Európából, Hollandiában alapítottak családot. Ott, ahonnan őseik valamikor az 1850-es évek közepén, a meggazdagodás reményében Dél-Afrika felé vették az irányt.

Ahogy annak idején apja, Johnny is együtt nőtt fel a család fehér gyerekeivel, és testvérként szerették egymást. Amikor kiderült, hogy Európába mennek egyetemre, sorban „elgyászolta” őket.

Leérettségizett, majd apjával és a többi munkással együtt a farmon dolgozott. A legszorgalmasabb volt valamennyiük közt. Ha kellett, ganézott a marhák alól, ha kellett, szántott. Akkor hagyta csak el a farmot, amikor az öreg unszolására mégiscsak tanulásra adta a fejét. A fiú kitartó volt abban is. A család elsőgenerációs értelmiségijeként szerzett agrármérnöki diplomát. Igyekezetét látva, az öreg a fiú teljes tandíját rendezte, és amikor megnősült, a farmon egy szép házat építtetett nekik. Johnnynak nem szállt fejébe a dicsőség. Mérnökként is alázatos maradt, továbbra sem riadt vissza a kemény munkától. Ha kellett, etette a jószágokat, és traktorra ült, ha valaki éppen lebetegedett. Apja mellett tanulta meg, hogy miként kell becsülettel helytállni, a problémák, a nehézségek fölé emelkedni, és kitartónak lenni. A farmer családjában pedig a szeretetet látta. Ahogy az Istent, egymást és ahogy másokat szerettek.

Telt-múlt az idő, Johnny lett a hatalmas farm második embere. Mindenről tudott. A gazda megbízása szerint járt el, de kérés nélkül is tette a dolgát. Precízen kezelte az ügyeket, a rábízott pénzzel pedig az utolsó randig elszámolt.

A farmer gyermekei évente csak egyszer, karácsonykor látogattak haza. Akkor, amikor Hollandia ködös és szürke volt, Dél-Afrika viszont a legmelegebb. Olyankor mindig nagy volt a farmon a készülődés és az ünnep. Partik, találkozók követték egymást. Összegyűlt a szűk család, aztán jöttek a farm munkatársai, a távolabbi farmon élő ismerősök, és családostól sereglettek össze a régi gyerekkori barátok. Nem egyszer fordult elő, hogy a jól megpakolt kinti tűz mellett pirkadatig beszélgettek a régi időkről, a csodás gyerekkorról, amikor ott ültek édesanyjuk ölében, és a hívő „oma” és „opa” felváltva olvasott nekik a Bibliából.

Gyorsan elröppent mindig az a pár, ajándékba kapott hét.

Miután visszautaztak, újra csendes lett minden. Leszedték a fényfüzéreket, eltették a grillező szetteket, és rendbe hozták a ház körül letaposott pázsitot. „Bár csak mindig letaposva lenne!” – sóhajtozott az apjuk, aki nem tudta, találkoznak-e még az életben. A következő karácsony még messze van, addig bármi történhet. Talán ezért is húzta fel ilyenkor nehezebben a csizmáját, és komótosabban ült be a pickupjába, hogy szokása szerint szétnézzen a birtokain. Túl sok gondja a farmmal már nem volt. A hosszú évek alatt mindent gépesített, folyamatosan modernizált, sok mindent már ott is számítógép vezérelt. Voltak szép számmal intézői és megfizetett kétkezi munkásai, egy menedzsmentféle pedig a vetéstől az aratásig mindenre figyelt.

És ott volt Johnny is, az öreg jobb keze, mindenese, a hivatalosan nem kinevezett igazgatóhelyettes.

Egyik nap az öreg bejelentette, hogy pár napra a tengerhez utazik. Meg is lepődött mindenki, hisz nem sokszor fordult elő az életben, hogy a gazda csak úgy elhagyja a farmot. Johnnyra bízta az irányítást. Nem adott ki neki különösebb feladatokat, hisz mindent tudott. Csupán egy valamit kért tőle. Azt, hogy

A gazda elment, Johnny pedig a tőle megszokott tisztességgel tette a dolgát. Ismerte a trezor kódját, intézte a pénzügyeket, irányította az embereket. Este mielőtt megpihent volna, családjával együtt adott hálát Istennek az áldásokért, a kapott erőért és a vezetéshez szükséges bölcsességért.

Johnnynak azonban elkezdte furdalni oldalát a kíváncsiság: „de vajon mi lehet a vájdling alatt?” Már második napja hogy foglalkoztatta ez a kérdés, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felfordította az edényt. Egy patkány szaladt ki alóla. Ki egyenest az ajtón, nyomát se látva többé. A gazda pedig nem sokkal később hazatért. Johnny beszámolt mindenről, elszámolt mindennel. Boldog volt az öreg, hogy minden rendben ment, majd rákérdezett: „És a vájdling?”

Ekkor Johnny lehorgasztotta a fejét, és zokogásban tört ki. Elmondta, hogy nem tudott magának parancsolni, és felfordította. Az öreg megszorította a vállát, majd mint a fiát, magához ölelte: „Johnny, azért mentem el, hogy választ kapjak a hosszabb ideje foglalkoztató kérdésemre: hogyan legyen a farm jövője? Tudom, hogy a nagy dolgokban mindig hűséges voltál hozzám, hűséges a farmhoz, de ebben a kicsiben most elbuktál.

Konklúzió

Amikor a dél-afrikai világkonferencián egy ottani lelkipásztor beszélt nekünk, keresztény vezetőknek erről a történetről, sokan letaglózódtunk. Még napokkal utána is erről folytattunk egymás közt eszmecserét, és vallottuk meg saját életünk „vájdlingjait”.

Johnny esete arra is tanít, hogy még véletlenül se gondoljuk azt, hogy az élet múltbéli eredményei, erkölcsi, tudásbéli, egyéb sikerei, egy mögöttünk lévő szép életpálya biztosíték lesz a jövő áldásaira nézve is. Pál apostol örök érvényű üzenetként mondja azt nekünk is, hogy „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor10,12)

A vezetés, legyen az akár egy család, egy cég, egy település vezetése, vagy akár egy kiváltságos miniszteriális megbízatás – függetlenül a feladat nagyságától –, mind sáfárság. A hű sáfár pedig az, aki a rábízatott anyagi javakra, életekre, egyéb dolgokra kizárólag vagyonkezelőként ügyel.

Amikor joghallgató voltam, azt mondta a polgárijog-professzorunk, hogy egy szerződés fajtáját soha nem a vastagon szedett címe, hanem mindig a tartalma határozza meg, az, hogy mi van a „contractusban” lefektetve. Tehát nem a cím, a címszavak váltják ki a kívánt joghatást, hanem az, amit a felek a kölcsönösség alapján, saját magukra nézve kötelemként a szerződésben vállalnak. Ha pedig nem tartják be a megállapodást, annak lesznek polgári, büntetőjogi és egyéb következményei.

Mert egyszer minden vezetőnek számot kell adnia saját sáfárságáról. S minél többet kapott arra, hogy önzetlenül tegye a jót, annál többet kérnek majd rajta számon. Nem a cím számít majd akkor, hanem a tartalom. Nem a jelszavak, hanem a valóság. Jó azt is tudni, hogy minél nagyobb a kapott feladat, annál súlyosabb lehet az ítélet is.

Johnny beismerő vallomása után őszinte bűnbánattal borult az öreg farmer vállára.

Aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!