A berlini fal leomlása nemcsak a kelet-európai szocialista rezsimeket temette maga alá, de Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártját, az olaszt is. Az olasz posztkommunisták a kelet-európai elvtársaikhoz hasonlóan kínlódták végig megújulásokon magukat az elmúlt három évtizedben. A feszültségek azonban megvannak, részben a mostani kormányválság mélyebb okai is ezekben keresendők. Noha immáron 30 éve nincs az egykori hatalmas Olasz Kommunista Párt, a jobboldalnak még most is jó szolgálatot tesz: velük riogathatnak még mindig.
– ezt mondta az Olasz Kommunista Párt (PCI) utolsó előtti főtitkára, Alessandro Natta, amikor 1989-ben értesült a berlini fal leomlásáról, a kelet-európai rendszerváltások megindulásáról. A történetet az olasz közszolgálati tévé Passato e Presente történelmi műsorában idézte fel Claudio Petruccioli, a PCI egyik akkori vezető politikusa. Brüsszelben találkozott Nattával már a berlini fal leomlása után, Petrucciolit is nagyon megviselték az események, és csak azt tudta hajtogatni:
A hangulatot ez jól visszaadja. A PCI az antifasiszta harc élharcosának tartotta magát, amely bár a 70-es évektől kissé lazította a kapcsolatait Moszkvával, de a kommunizmust továbbra is egy alternatív társadalmi modellnek tartotta. Azzal, hogy a Szovjetunió összeomlott, a PCI-ben nagyon sokan érezték úgy: elvesztették az antifasiszta harcot. De ennél konkrétabb problémáik is voltak: a Szovjetunió vége nem csak anyagilag viselte meg a pártot, de kirántotta mögüle az addigi érvét, miszerint lehetséges a kapitalizmus alternatívája.
Idén lenne százéves a PCI
1921. január 21-én a toszkán tengerparti Livornóban ülésezett az Olasz Szocialista Párt. Európa számos országában a munkásmozgalmat eddigre már megosztotta az orosz forradalomhoz való viszony – a szocialisták vagy szociáldemokraták radikálisabbjai mindenütt a lenini forradalmi út mellett köteleződtek el a reformista (Kautsky-féle) nézetekkel szemben, amelyek a demokrácián belül akarták elérni a szocializmust.
Lenin sikerén felbuzdulva az olasz szocialisták egy része is gyorsabb és radikálisabb változásokat akart: a livornói kongresszuson jött elő ez az ellentét, a párt egy része – többek között az idén 130. születésnapját „ünneplő“ Antonio Gramsci vezetésével – átvonult a San Marco-színházba, és megalapította az olasz kommunista pártot. (A párt történetéről itt nézhető meg a Passato e Presente nemrégen sugárzott műsora.)
Az olasz kommunistáknak azonban nemhogy forradalomra, de még parlamenti munkára se lett nagyon idejük, az 1922-ben hatalomra került – amúgy egykori szocialista – Benito Mussolini az összes többi párttal együtt őket is betiltotta 1926-ban. A PCI innentől illegalitásba vonult, és ott lett az antifasiszta ellenállás – a szocialista és a katolikus frakciók mellett – legfontosabb képviselője. Gramsci 1937-ig börtönbe került, ott írta meg híres értekezését (Quaderni del carcere) arról, hogy minden politikai siker előfeltétele a kulturális hegemónia megszerzése. (Ezen ideológia mentén hirdet amúgy az orbáni rezsim is kulturális harcot, a NER ideológusai előszeretettel hivatkoznak Gramscira.)
A PCI vezetésének egy része – többek között Palmiro Togliatti – Moszkvába távozott, a párt hosszú ideig kitartott a sztálini „szociálfasizmus” tézise mellett. Ennek értelmében nem is a fasizmus, hanem a polgári pártok – köztük a szocdemek – lennének az igazi ellenfelek, éppen ezért a PCI se vette kezdetben komolyan a fasizmust, amelyet átmeneti jelenségnek tartott. A „szociálfasizmus” tézise eleve abból indult ki, hogy a fasiszták és a nácik még egyfajta „jószolgálatot” is tehetnek a kommunizmus ügyének, amennyiben is felszámolják a polgári pártokat és a kommunisták baloldali alternatíváit (szocdemeket, trockistákat, anarchistákat, stb.).
Hitler és Mussolini szovjetellenes szövetsége után azonban a moszkovita PCI is irányt váltott: Innentől egyértelmű lett számukra, hogy a fasizmus az elsőszámú ellenfél –
A hidegháború alatti Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja
A második világháború után a PCI ismét legálisan működhetett. Olaszországban ők lettek a legnagyobb baloldali párt, leelőzték a szocialistákat vagy a balliberális radikálisokat. A pártnak fénykorában – ami egészen az 1980-as évek közepéig tartott –
Miközben az országot – a Vatikán, a CIA és a maffia hathatós támogatásával – a Kereszténydemokraták (DC) határozták meg, akikkel néha a szocialisták vagy a liberálisok is közösen kormányoztak, a PCI nem csupán tömegpárt, de a kaotikus, korrupt olasz állam elleni lázadás ereje is lett. Egyszerű munkásoktól, akiknél otthon a konyhában Sztálin képe lógott kint, értelmiségiekig, művészekig nagyon sokan álltak a PCI mellett.
A párt azonban nem engedte el 1956 után se Moszkva kezét. Főleg az 1968-as baloldali megmozdulások idején sok baloldali levált a PCI-ről, a párt ugyanis a hetvenes évekbeli szélsőbaloldali terrorizmust se támogatta. De sokaknak a párt társadalmi konzervativizmusa se tetszett. A PCI ugyanis – hogy mai vitákat vetítsünk vissza – nem ment bele identitáspolitikai kérdésekbe, sőt, a neves kommunista rendezőt, Pier Paolo Pasolinit homoszexualitása miatt – ami nem férne össze a kommunista aszketikus erkölcsiséggel – még ki is zárták a pártból.
Változást Palmiro Togliatti halála jelentett, aki 1943-tól 1964-ig vezette vasmarokkal a pártot. Az őt követő Luigi Longo pártfőtitkár alatt indult be az eurokommunista nyitás, azaz a Moszkvával szemben kritikus saját út megtalálása. Ennek jegyében a PCI keményen elítélte a prágai tavasz 1968-as leverését is.
Berlinguer kötötte meg a kereszténydemokratákkal „a történelmi kompromisszumot” – a párt ezzel elfogadta Olaszország nyugati orientációját. Mindez a PCI-t még inkább megnyitotta az olasz baloldali és balliberális értelmiség előtt, a párt Berlinguer alatt – noha hű maradt sarlókalapácsos jelképéhez – gyakorlatilag a baloldali tömegpárt lett (a szocialisták és a még kisebb szociáldemokraták nem sokat számítottak). A legjobb választási eredményét a PCI ennek következtében 1974-ben érte el:
– bár egy ideig kívülről támogatta a kereszténydemokratákat –, helyi szinten azonban sok régióban vagy városban került hatalomra. A legismertebb ezek közül Emilia-Romagna régió és annak fővárosa,
de Rómában, Torinóban, Nápolyban, Genovában, Firenzében és Velencében is adtak egy ideig polgármestereket.
A párt nem csak a kommunizmust jelentette, hanem a korrupt kereszténydemokratákkal és a maffiával szembeni harcot –
A híres Giorgio Gaber énekes írta meg, mi minden oka lehetett annak, hogy valaki kommunista lett Olaszországban (itt hallgatható meg a szám) – tucatnyi okot sorolt fel „Valaki kommunista volt“ című számában. Indok lehetett, hogy valaki „Emilia-Romagnaban született“, „egyedül érezte magát“, „Oroszországban ígéretet, Kínában költészetet látott“,
„otthon csak Rai Tre volt“ stb. Egy biztos: nagyon sok kommunista volt Olaszországban, és tényleg nagyon különféle okokból lettek azzá – de összefogta őket egy jobb és igazságosabb társadalomba vetett hit.
Berlinguer a 70-es években folytatta az elszakadást Moszkvától: 1979-ben az afganisztáni, 1981-ben a lengyelországi beavatkozásokat ítélte el. 1984-ben azonban váratlanul elhunyt.
– valódi vörös „vallási” esemény alakult ki, zokogó emberek kísérték a legendás pártfőtitkárt az utolsó útjára, Róma pedig vörös zászlókban úszott.
Berlinguer halálával elindult a PCI a lejtőn, az új vezetők már közel se voltak olyan karizmatikusak, mint ő. Az 1989-es változások pedig végleg betettek nekik.
A PCI úgy omlott össze, mintha maga is egy kelet-európai állampárt lett volna
A PCI Gorbacsov alatt először abban bízott: megmenthető még a kommunista eszmeiség. Gorbacsov nyitását azonban nem támogatta mindenki a pártban. 1989-ben pedig aztán felgyorsultak az események. A már idézett Petruccioli PCI-vezető azt mondta: amikor 1989. november 9-én nézte a berlini fal leomlását, „katasztrófát”, „sorscsapást” érzett – de hozzátette: „egyfajta megszabadulást is”.
Mire utalt ezzel? A pártban
Azzal, hogy a kommunizmus 1989/90-re végleg összeomlott Európában, a PCI hasonló helyzetben találta magát, mint a kelet-európai utódpártok: mély identitásválságba zuhant.
Az 1990-es évben Achille Occhetto vezette a PCI-t, aki a párt reformszárnyáról jött. Hasonlóan a magyar MSZMP-hez a reformerek és az ortodoxok álltak egymással szemben. Az utóbbiak teljesen elutasították a névváltozást, több egykori partizán többször is tüntetett a PCI római székháza előtt – azaz a párt nemcsak eszmeiségét veszítette el, de tömegbázisának egy részével is szembekerült.
A PCI számára az is probléma volt, hogy merre menjen – ennyiben a kelet-európai posztkommunisták könnyebb helyzetben voltak, elvégre nekik nem volt szocdem alternatívájuk, azaz maguk válhattak azzá. Olaszországban azonban szocialista és szociáldemokrata párt is létezett. A szocialistákat a miniszterelnökséget is egy időre megszerző – későbbi korrupciós ügyei miatt aztán Tunéziába menekülő – Bettino Craxi vezette, aki a pártját élesen lehatárolta a kommunistáktól.
Achille Occhetto PCI-főtitkár számára a nagy küzdelem a Riminiben tartott kongresszus volt – itt kellett végleg dönteni a már akkor is 70 éves történelmet jelentő kommunista névről. A kongresszus díszleteit szokás szerint híres olasz építészek állították elő: a pódium vörösben úszott, és egyfajta vallási jelleget kölcsönzött az egésznek, hogy egy külön szószéket is építettek, amire egy kis csigalépcsőn kellett felmenni. A díszletek is azt voltak hivatottak kifejezni: egy új párt születik. Már a név is megvolt: Baloldali Demokrata Párt – a jelképük pedig egy fa lett, amelynek gyökérzeténél azonban megtartották a sarlókalapácsos PCI-lógót.
Posztkommunista útkeresés, jobbos riogatás
Az ortodoxok azonnal kivonultak többek között Pietro Ingrao vezetésével, és létrehozták a Kommunista Újjászületés Pártját (RC), amely az 1990-es években még kispártként jelen volt a római parlamentben, de mára – főleg hogy további szakadásokon is átesett – gyakorlatilag eltűnt a politikai életből.
A posztkommunista Baloldali Demokraták megindultak a szociáldemokratizáció útján – közben
Mivel 1994-re összeomlott az olasz jobboldal is – a tömegesen kiderülő korrupciós ügyek a PCI nagy riválisát, a Kereszténydemokratákat is végleg maguk alá temették –, felszabadult a jobboldal is. Egy részét a regionalista Lega Nord és a politikába újonnan belépett Silvio Berlusconi Forza Italiája vitte el. De a hatalmas kereszténydemokratákon belül mindig is voltak baloldaliak is: az ún. balkatolikusok is önálló pártként szerveződtek meg Margaréta néven. Az 1990-es évek közepére a jobbra tolódott posztkommunisták és a balkatolikusok hozták létre az Olajfa-koalíciót, amely Romano Prodi balkatolikus politikus vezetésével egy időre még Berlusconit is le tudta győzni.
a párt azonban a posztkommunizmustól rég eltávolodott – már csak azért is, mert a balkatolikus margarétások egy része is ide állt be. A Demokrata Párt az első PCI-utód, amelynek tényleg sikerült Occhetto álma: egy modern szociáldemokrata-szociálliberális párt megteremtése.
aki nem a PCI-ból és utódpártjaiból, hanem a balkatolikus mozgalomból érkezett a PD-be. Renzi a posztkommunista nagyöregeket – Massimo D´Alemát vagy Luigi Bersanit – kiszorította a pártból 2013-ban, amikor fiatal firenzei polgármesterként megszerezte a PD vezetését.
D´Alema és Bersani az Első Cikkely Mozgalommal még kísérletet tett a posztkommunista hagyomány folytatására, de pártjuk nem lett sikeres, D´Alema a 2018-as parlamenti választásokon megalázóan csak a negyedik helyre futott be a körzetében a szenátori helyért. Az Első Cikkely Mozgalom ma a Szabadok és Egyenlőek (LeU) pártkoalíció része – gyakorlatilag ma ott található meg jobban a posztkommunista hagyomány, mint a PD-ben. Hivatalosan persze a PD is vállalja az örökséget, alapítványát Gramscinak hívják, a párt pedig a PCI hajdan milliók által olvasott napilapját, a L´Unitát is megmentette – ma igazi PD-napilapként létezik, a tagságon kívül nagyon senki sem olvassa.
A PCI öröksége nem annyira ideológiai. Az olasz posztkommunisták ugyanis – ebben is a kelet-európaikra, és nem mondjuk a francia vagy spanyol kommunistákra hasonlítanak – pár év alatt teljesen betolódtak a liberális balközépbe. Az örökség ezért inkább kettős. Egyrészről a PD-n belüli konfliktusokat mindig meghatározta, hogy ki honnan jön.
ma az Italia Viva nevű kispártját szervezi – és okoz január óta egy kormányválsággal kellemetlenségeket a posztkommunista PD-nek és LeU-nak.
A másik örökség pedig az olasz jobboldalt illeti.
Mivel a PCI Nyugat-Európa egyetlen olyan kommunista pártja volt, amely majdnem demokratikusan is hatalomra tudott volna jutni, számos olasz emberben a jobboldalon reflexszerűen van benne az antikommunista pánik. Noha már lassan a szavazólapon egy sarlókalapácsos párt sincs, ők még mindig tőlük félnek. A kommunizmus vádja pedig bárkire ráhúzható: Silvio Berlusconi például az Öt Csillag Mozgalmat kommunistázza rendszeresen és előszeretettel. Tegyük hozzá: az olasz jobboldal szemében már az is „kommunistának” számít, aki nem szeretne adót csökkenteni.
NYITÓKÉP: Berlinguer temetése 1984-ben / Osservatorio Geostorico, Twitter
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.