@realDonaldTrump-ot mi magunk teremtettük, mikor gondolkodás nélkül elfogadtuk a szép új online világot. Elpusztítani viszont egy Twitter-fiók törlésével nem fogjuk tudni.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Mint ismert, a legnagyobb közösségi média platformok nemrég kitiltották és törölték Donald Trump fiókját a felületeikről. Így a jó öreg Twitter-cowboy elérte az éter örök vadászmezőit, már nem szólhat a követőihez a túlvilágról, ahova került. Esetleg mehet kuncsorogni a hagyományos médiába, ahol súlytalan futóbolondként fognak bánni vele.
Viszont amennyire elfogadhatónak (horribile dictu, igazságosnak) tűnik ez a megoldás elsőre, jobban belegondolva épp annyira ellentmondásos. Vajon jól döntöttek a közösségi média gurujai, mikor elnémították és kiátkozták a nép választott elnökét?
Ha a kiközösítő döntés helyes volt, akkor egyebek mellett az Illés Gergő cikkében vázolt problémák merülnek fel: diktátorok például miért maradhatnak továbbra is a Twitteren? Mindenkit ilyen akkurátusan moderálnak a közösségi médiában, mint Trumpot? Ha a döntés nem volt helyes, akkor hogyan vegyük elejét az álhírek megállíthatatlan terjedésének? Szólásszabadság vagy béke? Csupa olyan kérdés, amire nem igazán találunk megnyugtató választ, ráadásul ez a néhány probléma még csak a cukorhegy jéghegy csúcsa.
Legalábbis amíg a jelenleg adott keretek közt bolyongunk. Arról van szó ugyanis, hogy
A közösségi média mammutvállalatainak működését sokan leírták már, sokan kritizálták is. A lényeg röviden, hogy a napjainkban ismert domináns techóriások teljesen újfajta megközelítést alkalmazva emelkedtek fel, és gyűrték maguk alá az egész piacukat. Ez a modell a vállalatok által kifejlesztett algoritmusokra épült, amelyekhez azonban erősen kapcsolódik a társadalom polarizálásának jelensége. Nem azért, mert ez a technológia „gonosz”, vagy el akarja pusztítani az emberiséget, hanem mert így hozza a legtöbb profitot a tulajdonosai számára.
A cél a felhasználó széleskörű bevonása és aktivizálása. Kattints, lájkolj, kommentelj, árusítsd ki az adataidat! Erről szól a játék. Cserébe folyamatosan kapsz digitális étket, melyet tetszőleges mennyiségben, általában a mentális rosszullét eléréséig tömhetsz magadba. Ha már idáig is eljutottál, akkor – egy klasszikust idézve – a végtelenbe és tovább! Nincs szükség kérdésekre, csak görgess és fogyassz, fogyassz, fogyassz!
Az algoritmusok gépezetének tökéletesre csiszolása során viszont kiderült, hogy a leghatékonyabb működés olyan mellékhatásokkal jár együtt, mint a visszhangkamrák vagy az információs buborékok kialakulása. Olybá tűnik ugyanis, hogy a felhasznált felhasználó azt az információt fogyasztja szívesebben, ami megerősíti a korábbi meggyőződéseiben. Ebből a fajtából jöhet, ami a sávszélességen elfér. Azt meg valahogy senki nem szereti, ha újra kell értékelnie a véleményét.
A Kaliforniában lógó programozó srácok nem akartak rosszat, csak kódoltak, vállalkoztak, platformokat fejlesztettek. Azt akarták, hogy kiírhasd a gondolataidat a világ elé vagy chatelhess a barátaiddal, meg macskás videókat nézhess a home office-ban. Nem kövezhetjük meg őket, csak mert kihasználták az adódó lehetőséget, mikor rájöttek, hogy ezzel pénzt is kereshetnek.
Kanyarodjunk most vissza a kiinduláskor bemutatott konkrét esethez! Morfondírozhatunk azon, hogy a Trump-Twitter-szerelemházasság megfeneklése után a volt elnök letiltása helyes vagy hasznos döntés volt-e. De azt látnunk kell, hogy a problémának kevés köze van ahhoz, hogy Donald valahogy mindig is inkább Kevinként viselkedett, mikor billentyűzet került a kezei közé. Bizonyos mélyebb társadalmi struktúrákat kell inkább figyelembe vennünk.
Valójában nem az a kérdés, hogy ki foghatja be egy amerikai elnök száját (vagy billentyűzetét). Ezt az online világ kapcsán nem lehet egyértelműen megválaszolni. Az igazi kérdés ehelyett az, hogy mikor ismerjük fel, hogy a közösségi médiával zsákutcába jutottunk. Véleményem szerint ebből a zsákutcából még új törvények megalkotása és a jajveszékelve követelt szigorú szabályozás sem tud kivezetni bennünket.
Amíg Donald Trumpra az egyetlen válaszunk a letiltás, addig a társadalom folyamatosan újra fogja termelni a Donald Trumpokat. Persze az egészben az a szép, hogy ha nem tiltjuk le Donald Trumpot, akkor ő maga is aktívan dolgozik a jelenség újratermeléséért.
A közösségi média teljesen más világ, mint az offline tér, más törvényszerűségekkel, más logikával, más dinamikákkal. Hiába alkotunk törvényt akár arra is, hogy milyen szempontok mentén kell moderálni a Facebookon (ami egyébként szintén erősen véleményes lenne), mivel ezen platformok belső logikája alapvetően a társadalomban létező törésvonalak kiemelését és mélyítését segíti.
A gordiuszi csomó mintha mindig újra befűzné magát, akárhogy próbáljuk is átvágni. Be kell látnunk, hogy a probléma nem Donald Trumpról meg az álhíreiről szól. A probléma az, hogy egymondatos tweetekben, Facebook-posztokban vagy kommentekben próbálunk érvelni és már arra sincs türelmünk, hogy a másik kommentjét végigolvassuk.
Az olyan viták, mint hogy ki lehet-e tiltani egy elnököt a Twitterről és a Facebookról, véleményem szerint nem juthatnak nyugvópontra a jelenleg adott körülmények között. Nem az a baj, hogy egy adott felhasználó „rossz” posztokat publikál, vagy hogy az algoritmus hibája miatt nem „jó” posztok kerülnek elénk. Maga a közösségi média működése az, ami egészségtelen.
Erre nem lehet törvényeket alkotni, ez abból fakad, amire a fogyasztói társadalom kondicionál születésünktől fogva, online is. Görgess tovább, ne gondolkozz! Ez a mintázat emeli fel a Donald Trumpokat, de csupaszítja tovább a politikát is puszta infotainmentté.
A magam részéről mindenesetre tegnap telepítettem egy kis kiegészítő programot a böngészőmbe, ami eltünteti a Facebookon a hírfolyamot. Így, mikor bepötyögöm, hogy facebook.com, akkor nem a varázslatos algoritmus terülj-terülj asztalkája vár rám, hanem eldönthetem, hogy mire szeretném használni a platformot. Nem töröltem a fiókomat, 2021-ben egyetemistaként ez igencsak megnehezítené az életemet.
Viszont ezután legalább annyit megteszek, hogy virtuálisan átveszem a kezdeményezést a Facebook-algoritmustól, és én határozom meg, hogy mit, mikor és mennyi ideig szeretnék nézni. A híreket pedig a hagyományos híroldalakon fogom elolvasni, nem egységnyi továbbgörgetés közben.
Az ilyen kis lépéseken és egyéni szintű adaptáción túl szerintem nem nagyon lehet mást tenni.
A szerző szociológushallgató. Vitáznál vele? Írj!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.