Harminc éve tört ki a Sivatagi Vihar

1991. január 17-én vette kezdetét a hidegháborút követő évek egyik legnagyobb nemzetközi konfliktusa, az Öböl-háború. Valójában már egy évvel korábban megindult, amikor Szaddám Huszein csapatai megszállták az olajban gazdag Kuvaitot. Ez a háború – amiben a közel-keleti béke helyreállítását célzó USA egy hónap alatt visszaszorította az irakiakat – nemcsak azért volt fontos, mert megágyazott a 21. századi baljós folyamatoknak, de a hadviselés és a háború fogalma is jelentős változáson esett át.

1979 fordulópont volt a Közel-Keleten. Ez volt az az év, amikor Iránban hatalomra került a siíta Khomeini ajatollah, közben Irakban pedig a szunnita Szaddám Huszein vette át a Baasz Párt vezetését – ezzel együtt pedig a köztársasági elnöki, miniszterelnöki tisztséget, valamint a hadsereg feletti parancsnokságot is.

A két ország már a következő évben egymásnak is ugrott, és nyolc éven keresztül gyepálták egymást. Bagdad ekkor vált le a Szovjetunióról és került az Amerikai Egyesült Államok látókörébe, mint egy olyan helyi hatalom, amely képes ellensúlyozni Teherán befolyását. A háború során Irak súlyosan eladósodott a környező országok, főként Kuvait felé. A komoly veszteségek ellenére a 11,5 milliós ország nemcsak haderejét modernizálta, hanem annak létszámát is közel egymilliósra növelte.

Huszein feltett szándéka volt, hogy az arab világ vezetőjévé váljék, ehhez pedig nekilátott a régióban szövetségeseket gründolni maga köré. Az Arab-öböl országai (Bahrein, az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait, Omán és Szaúd-Arábia) fenyegetve érezték magukat nemcsak a perzsa Iránnal, hanem a térségbe ekkoriban benyomuló Szovjetunióval szemben is – hogy Izraelt közben ne is említsem.

Az óriási olajkinccsel és a Perzsa-öböl felé bőséges kijárattal rendelkező Kuvaitra Iraknak azóta fájt a foga, mióta önálló nemzetállammá vált. Megszállásától azonban mindig különféle tiltások tartották távol, melyek mögött hol Nagy-Britannia, hol pedig a térség államai álltak.

Hogy háborús veszteségeiből országa gyorsan felépüljön, Huszein arra készült, hogy a Kőolajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) segítségével feltornássza az olaj világpiaci árát. Kuvait azonban szembeszállt Bagdad követeléseivel, ráadásul a háborús tartozások visszafizetését is követelte.

A casus bellit az szolgáltatta, hogy a kis állam illegális olajkitermeléssel megsértette szomszédját.

Az USA ha csak ímmel-ámmal, de beszállt végül a konfliktusba

1991-re nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháborút az Amerikai Egyesült Államok nyerte. Ebben nagy szerepe volt Ronald Reagan alelnökeként George H. W. Bushnak is, amit a választók azzal jutalmaztak, hogy őt választották az USA 41. elnökévé.

A Szovjetunió bukása után Bush új külpolitikai paradigma kialakítását tűzte ki célul. Ennek lényege a világgazdasági status quo fenntartása volt, amelyet a nehezen ellenőrizhető régiókban támadó zavar veszélybe sodorhat. Norman Schwarzkopf tábornok irányításával a Pentagonban számítógépes szimulációkkal is igyekeztek felmérni, hogy hol számíthatnak ilyesfajta konfliktusokra. A Közel-Kelet természetesen egyike volt az ilyen problémás térségeknek.

April Glaspie nagykövet ugyanis még 1990 júliusában azt mondta Huszeinnek, hogy az USA nem kíván beleszólni az Irak és Kuvait közötti konfliktusba. Szavait utólag többen úgy értelmezték, hogy Glaspie felbátorította a diktátort a háború megkezdésére – emiatt a Szenátus Külügyi Bizottsága meg is hallgatta őt. (2011-ben azonban a WikiLeaks publikált egy anyagot, ami részben tisztázta e vád alól az egykori nagykövetet.)

Akad olyan történész, aki szerint Bush Margaret Thatcher javaslatára döntött úgy, hogy beavatkozik a válságba. A Vaslady az egész helyzetet a Falkland-szigetek ügyéhez hasonlította, valamint felhívta a figyelmet a közvélemény felháborodására is, amit a kuvaiti lakosságon elkövetett iraki kegyetlenkedések váltottak ki. Bár Thatcher 1991-re már megbukott, Bush hallgatott rá. Ráadásul azt is érzékelnie kellett, hogy az USA közel-keleti szövetségesei (Izrael, Szaúd-Arábia) mind félnek Szaddám további terjeszkedésétől.

A döntést az elnök 1990. augusztus 8-i beszédében így foglalta össze:

„Egyetértünk abban, hogy ez nem amerikai probléma vagy európai probléma vagy közel-keleti probléma: ez a világ problémája. És az Egyesült Nemzetek ezért ítélte el, ellenszavazat nélkül, Irakot röviddel a támadás után, és hívott fel a csapatok azonnali és feltétel nélkü­li kivonására Kuvaitból. Az arab világ, az Arab Ligán és az Öböl-menti Együttműködési Taná­cson keresztül egyaránt bátran bejelentette tiltakozását az iraki agresszióval szemben. Japán, az Egyesült Királyság és Franciaország, valamint más kormányok a világ minden pontján sú­lyos szankciókat vezettek be. A Szovjetunió és Kína leállította a fegyvereladásait Iraknak...."

Kitör a Vihar

Az Egyesült Államok 539 ezer, 28 szövetségese pedig további 270 ezer katonával  kezdte meg a Sivatagi Vihar hadműveletet.

Bagdad mellől addigi szövetségesei szép lassan elpártoltak.

Irak technológiai téren is elmaradt ellenfeleitől. A hadműveletek során ugyan használtak vegyi fegyvereket és szovjet eredetű Scud rakétákat, de ez utóbbiakat az amerikai Patriot rakétaelhárító rendszerek sikeresen hatástalanították. Ezzel szemben a nyugati világ itt bemutatta, hogy milyen eredményei vannak az elmúlt évek informatikai forradalmának a hadiiparban: egységeik tájékozódását műholdak segítették (ekkor debütált a csatatéren a GPS), a felderítésben kiváló hasznát vették a villámgyors F 117 Nighthawk lopakodó repülőgépeknek, de használtak már a mai dróntechnológiára emlékeztető robotrepülőgépet is, a Tomahawkot.

ami a térség ivóvízkészleteire is nagy veszélyt jelentett. Mondani sem kell, hogy tevékenysége óriási környezetkárosítást okozott.

A harcokban 148 amerikai és 65 szövetséges katona esett el, 145-en pedig valamilyen baleset áldozatai lettek. Velük szemben az iraki veszteségek nagyjából tízezer főre rúghattak. A hadművelet sikeresnek bizonyult: február 27-én Kuvait felszabadult.

Az USA legyőzte a Vietnám-szindrómát, de Szaddám is a helyén maradt

Szaddámot veresége ellenére a helyén hagyták, mert Washington nem akarta az iraki rezsimet úgy megbuktatni, hogy utána továbbra is felügyelni kelljen rá, ezenkívül tartani lehetett attól, hogy közben Irán megerősödik. Az iraki diktátor ezt a helyzetet természetesen ki is használta, és a népirtás fogalmát kimerítve bosszút is állt a harcokban ellene lázadó kurd és siíta csoportokon.

Bár népszerűsége ekkor a huszadik századi elnökök közül a legmagasabbra emelkedett, ez a hirtelen jött reputáció nagyon hamar elpárolgott. Az 1990-es évek elején hirtelen felszökött a munkanélküliség, a háború pedig felpörgette az államadósságot, ez pedig a kormányzatot adóemelésre kényszerítette. Japán erősödése szintén rossz hatással volt az Egyesült Államok gazdaságára, amin nem javított az a kellemetlen eset sem, hogy Bush 1992 januárjában Tokióban véletlenül lehányta a szigetország miniszterelnökét.

A választásokat ezután végül az arkansasi szenátor, Bill Clinton nyerte meg, és ezzel 12 év után ismét demokrata párti vezetése lett az USA-nak.

CIKKÖZI KÉPEK: Wikimedia Commons 

NYITÓKÉP: Iraki járművek roncsai a Kuvait és Irak között húzódó „Halál országútján” 1991-ben. Wikimedia Commons