A koronavírus nem hallgat Francis Fukuyamára

Losoncz Alpár

Szerző:
Losoncz Alpár

2021.01.17. 17:40

A járvány nem a populisták bukását hozta el, hanem rámutatott arra: nem ismerjük és nem féljük eléggé a természetet. Ennek oka pedig nem a populizmus, hanem a természetet kizsákmányoló életmódunk.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Nem kell sokáig töprengenie annak, aki visszatekint: a pandémia, a nap koronáját felidéző vírusalakzat tombolása rányomta a bélyegét 2020-ra. Rémképeket rajzolt az év vásznára,

az orvosi statisztikával foglalkozók halottakat számoltak, miközben tudjuk, hogy a halottak mennyiségi távlatba való helyezése és mediális megjelenítése már önmagában is viszonylatot teremtő esemény.

Hogy valami megroppant, azt leginkább úgy érhetjük tetten, hogy megfigyeljük, hol szakadtak meg a korunk érzületét éltető áruláncok. Mondjuk a londoni Harrods – a fényűzést lehetővé tevő cikkek áruháza, a világfolyamatokat befolyásoló áruvédjegyek megnyilvánulásának kiváltképpeni terepe – az elmúlt százhetven évben nem zárt be, hovatovább nem tette ezt akkor sem, amikor a nácik a második világháború idején bombákat szórtak Londonra. Tavaly megváltozott a helyzet, igaz, aztán újra kinyitott, ám a ténykedés nem a régi lendülettel zajlik. Ez csupán alkalmi példa, noha a reprezentatív fajtából való.

Lázba hozta a járvány az értelmezőket. Ám miközben magyarázatot keresünk a pandémiát létrehozó jelenségegyüttesre, álságos értelmezésekre bukkanunk. Például Francis Fukuyama, az amerikai republikánusok egykori protégée-je, a világhírnévre szert tevő elméletíró, akinek eszmefuttatásait a történelem végéről még az átlagos újságolvasó is zengi, a múlt nyáron azzal a gondolattal lépett elő a Foreign Affairs-ben, hogy a járvány olyan, mint egy világtörténelmi ítélőszék. Elválasztja a búzát a konkolytól. Értsd ezalatt azt, hogy

a járvány majd lefejezi a kemény bírálatban részesített, a bennünket lefelé húzó „populistákat”,

azaz Donald Trumpot, Jair Bolsonarot és Orbán Viktort, majd a hasonszőrűeket. Hiszen a vezérszerepet előtérbe helyező, tekintélyelvű „populizmus” mélységesen szakértelem- és statisztikaellenes, márpedig éppen most van égető szükségünk a szakértők hathatós segítségére. Veszélyes a „populizmus”, de most csődbe fog menni.

Aztán mások is felvették és tovább sodorták a fonalat: valóban feltehető, mondták, hogy a járvány, ez az istenítélet, végre-valahára pontot tesz az ámokfutás végére. Megszabadulunk a populizmus nyűgétől, szabad lélegzetet vehetünk. Persze Fukuyama minden megnyilvánulása figyelmet kelt, a BBC rögtön oda is tartotta mikrofonját, adjon csak hangot a híres szerző eme gondolatainak, ismerjék meg ezeket a nézők világszerte.

Ám még ha félre is teszem az agyonhasznált, démonizált „populizmus” sekélyes divatfogalmával kapcsolatos aggályaimat, akkor is kénytelen vagyok azt mondani, hogy Fukuyama észjárása félrevisz bennünket. Nem arra talál rá a járványban, ami a lényeges. A kényelmes vonatkozásokat mutatja meg, és megkerüli a kényelmetleneket, a felszínen matat, anélkül, hogy a mélybe nyúlna.

Az, hogy a távozóban lévő amerikai elnök, aki egyszerre tetszelgett a hedonista konzumerizmust idéző, rikító baseballsapkában és a kereszténységet megmentő politikus szerepében, aki egyetlen mondatában megannyi ellentmondást volt képes megjeleníteni, módfelett rosszul kezelte a járványt, publicisztikai közhely. Ám mindezt nem az úgymond eltévelyedett „populista” lélekből, hanem szerkezeti összefüggésekből kellene kihüvelyezni, így például abból a tényből, hogy a jelzett országban elmaradt a mélyreható egészségügyi reform, amely átfogta volna a népesség egészét. Elvetélt reformok sora, a kollektív szolidaritás talapzatának hiánya jellemzi a helyzetet:

Trump a felemelkedett pénzügyi játékos ösztönét követve tagadta a járvány súlyosságát, maga a járvány tényleg meghaladta a képességeit, de aligha lehet mindent az ő nyakába varrni.

Igaz, hogy ténykedésével hozzájárult az igazság fogalmának súlycsökkenéséhez, de nem lehet őt az okok okának tekinteni. Aztán nagyon nem vagyok a szintúgy vádakkal övezett brazil elnök, Bolsonaro híve vagy önfeledt ünneplője, de amennyiben rápillantok a múlt év folyamán alakuló statisztikára, kénytelen vagyok elismerni, hogy

a brazil adatok alkalomadtán jobbak voltak, mint a fukuyamai kioktatást amúgy elkerülő Peruban.

Ismét csak téves csatatérre kerültünk.

Nemrégiben szűkebb pátriámban, Szerbiában egy dilemmákkal teli drámát vittek színre: a járványt koordináló szakértői bizottság az ünnepek előtt arra számítva, hogy a külföldről tömegesen hazatérő vendégmunkások növelik majd a fertőzöttek számát, a már foganatosított intézkedések szigorítását javallotta. Viszont a gazdasági technokraták az ellenkező megoldásra tettek javaslatot, szerintük éppenséggel lazítani kell a fegyelmen. Aztán az döntött, aki eme országban, erőfölénye okán, már régóta döntési helyzetet biztosított magának, mármint Aleksandar Vučić, a jelenlegi köztársasági elnök, mégpedig a lazítás javára.

Döntését nem a Fukuyama által előirányozott „populista” ész szakértelemtagadása, hanem a tőkés gazdasági vérkeringés biztosítása mozgatta.

Szlovéniában már korábban folyt egy (malthusi elemekkel övezett) vita: aztán a hangadó közgazdász, Bogomir Kovač kifejtette, hogy nem szabad az emberi létezés védelmének nevében megakasztani a tőkés gazdaság folyamait.

Bármit is jelentsen mindez, az elképzelt populizmus nem igazít el bennünket, nem jutunk el vele sehova. Végül is ha érvényt lehetne szerezni a fukuyamai látleletnek, akkor hogyan is magyarázhatnánk meg az éltanár, az „antipopulizmus” mintájaként számon tartott, merkeli Németország járványügyi kínjait? Miért kellett volna a tavasszal a járványpolitikája okán felettébb ünnepelt Angela Merkelnek az év második felében szónoklatokkal bizonygatnia a kényszerek, a zárlatok szükségességét?

Miért nem kerülte el a fukuyamai távlatban példásnak minősített német miliőt a vírus baljós mozgása?

Vajon a szinte beláthatatlanul mozgó vírus valóban azt az útvonalat követi-e, amelyet Fukuyama és a többiek felrajzoltak a világ térképére? Tényleg hallgat-e az önmagát mutációkban is megújító vírus arra a fukuyamai és mások által megjelenített hangra, amely azt sugallja: pusztítsd el a populistákat, tedd meg azt, amire a világ nem képes? Vajon a járvány lenne az a megmentő, amely eltakarítja az útból a „populizmus” által támasztott akadályokat?

Nem.

Naphosszat értekezhetünk a járványgondozás sikereiről és kudarcairól, fontolgathatjuk a járvánnyal kapcsolatos viszonyulások sokféleségét, és bevonhatjuk mindezt a napi politika taposómalmába. Ám ez mind csupán másodrendű kérdésnek bizonyul:

a járvány csakis a feltorlódott, hosszútávú tendenciák és ellentmondások gyűjtőhelyeként ábrázolható, és mélyebbről fakad, mint ahogy ezt az antipopulista beszédmód szorgalmazza.

Magyarázat tekintetében a Kína-ellenes hangokat pengető Trump is rossz útvezető: az, hogy az ázsiai ország lenne okolható a járvány kitörése miatt, vagy, hogy a kínai geopolitikai-hatalmi fondorlatok hozták volna a nyakunkra a bajt, nem egyéb, mint torzkép.

A kínai Vuhan tényleg kiindulópontnak bizonyult, de nem tekinthető oknak, hanem csupán globális tendenciák kereszteződésének.

Az illiberális-neoliberális Kína, amely lassanként meghatározó részévé vált a globális tőkerendnek, kezdetet jelentett a járványválság kibomlása szempontjából, de Vuhanban csupán fellobbant a tűz, amelynek okai és okozói már korábban jelen vannak, méghozzá világszinten. A járvány megvalósított meghatározott, latensen régóta létező tendenciákat, járványközösséggé változtatva a világot.

És a járvány úgy átfogó, hogy általa megnyilvánul minden, ami globális szintre emelkedett: mind a hatalmas kínálati, mind az egész világra kiterjedő keresleti láncok, amelyek az egzotikus áruk eszkalálódó piacát is jelentik.

Valójában sok minden belejátszik a járványba, ám összeállítható egy olyan mélyreható magyarázat, amely kiiktathatatlanul fontos összefüggéseket foglal magában. Azt a sikerkönyveket fabrikáló pszichológus Steven Pinker sugallta, hogy a modernség győzedelmes embere, felkapaszkodva a világ csúcsára, maga alá gyűrte a járványokat. Elég lett volna csak lajstromoznia a szaporodó jeleket, az ismételten felbukkanó járványtüneteket, hogy ne szajkózzon effajta rózsaszínű állításokat. És kíméletlenül számba kellett volna vennie azokat a következményeket, amelyek a biológiai sokféleség táptalaját képezik trópusi erdők elpusztításából adódnak. Hiszen

a lappangó vírusok, amelyek évezredekig koegzisztáló formában léteznek a környezettel, nem veszélyeztetve az embert, a sokféleség pusztításával, valamint az erdőtlenítéssel együtt elkezdik fatális útjukat,

és előbb-utóbb belenyúlnak az emberi életvitelbe. Mindeközben vannak közvetítők, mármint patkányok és denevérek, és van zoonózis, azaz egy olyan folyamat, amelyben a vírus átlép az állati testből az emberi testbe. Vagyis nagyon sok minden összeadódik ebben a nyilván komplex folyamatban. A járvány: fejlemény.

Félreértés ne essék: a sokféleséget, a természeti rendszereket lebontó trösztöket nem a gonosz szándék, hanem a gazdasági kényszer mozgatja. És pontosan ez a tény jelenti a megpróbáltatást, nem a vád alá helyezett mitikus „populizmus”.

A természet nem tesz inkorrekt dolgokat az emberrel szemben, mondta Denis Diderot is a felvilágosodás küszöbén, amúgy visszhangozva egy régi sztoikus elképzelést. Ezt azonban a felgyülemlett emberi tapasztalat nem igazolja:

a társadalomtól függetlenül létező természet mégiscsak érvényre juttat „inkorrekt” mechanizmusokat az emberrel szemben,

ám tegyük hozzá halkan: különösen akkor, ha az ember módfelett kizsákmányolja, és hallgat a saját maga által létrehozott gazdasági kényszerek parancsára. Az embernek „többet kellene visszaadnia a természetnek”, mint amennyit kap tőle, korábban is felmerült már ez a feladat, de nemigen sikerül a megvalósítása.

Vakcinák ide, védekezésformák oda, a jelenlegi járvány csupán állomásnak tűnik, az ellentmondások pedig továbbra is makacsul fennmaradnak.

Sötét zugprófécia lenne ez? Csak újabb impulzust kap az amúgy is kiterjedt, apokalipszissel kacérkodó, irodalom/filmipar teljesítménye, amely már régóta eljátszik az „ember nélküli világ” gondolatával?

A híres kortárs filozófus, Giorgio Agamben tavaly tavasszal attól tartott, hogy az orvostanra hivatkozó politika, az emberi élet védelmének érdekében a felkent szakértők túlhatalmát készíti elő. Nem ezt látjuk. Ám nem azért, mert a „populizmus” akadályt jelentene, hanem azért, mert a „szakértők” is a halmozódó bizonytalanság talaján állva fogalmaznak. És ez nem valamilyen egyszerű bizonytalanság, amelyet meg lehetne ragadni azzal az üres képlettel, hogy „minden bizonytalanná vált”. Ellenkezőleg: ez egy megkettőződött bizonytalanság, amelyet a „kockázatmenedzsment” meg sem tud érinteni.

Donald Rumsfeld, egykori amerikai védelmi miniszter egyik majdnem filozofikus kiszólása hatalmas pályát befutva vonult be immáron a társadalomtudományokba is  ̶  noha a gondolat kihámozható a közismert görög tragédiahős, Oidipusz létezéséből is.

Nem tudjuk, hogy mi az, amit nem tudunk.

Márpedig tapasztaljuk, hogy nem tudunk lényeges dolgokat, így lehetne ezt röviden összefoglalni. Nem uralja tudásunk a bizonytalanságot. Nem tudjuk, hogy mit nem tudunk a járvány kapcsán. Pedig jó lenne tudni.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora mostantól kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől
Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek