Kilenc politikus, akiről 2020-ban hallottál utoljára

Lassan vége az évnek. Búcsúzzunk azon politikusoktól, akiknek kitelt mostanra az idejük! Az Azonnali 2020-ban is megmutat kilenc olyan politikust, akikről joggal mondhatja mindenki: ennyik voltak.

9. Rudy Giuliani

New York egykori sikeres republikánus polgármestere, aki gatyába rángatta a kriminalitástól teljességgel élhetetlenné vált metropoliszt, az utóbbi években sikeresen rombolja le ezen nimbuszát. Nem pusztán azért, mert teljes mellszélességgel beállt – majdnem elsőként az egykori republikánus elitből – Donald Trump mellé (akinek egyébként is ügyvédje), hanem főleg azon műsora miatt, amit a novemberi elnökválasztás után nyújtott.

Megalapozatlan vádak csalásokról (amelyeket Giuliani mindig csak a sajtótájékoztatókon mondott, a bíróságok előtt már okos ügyvédként finomabban fogalmazott, elvégre azt ő is tudta, az ottani hazugságnak komolyabb következménye lehet); egy külvárosi virágpiachoz (a tervezett belvárosi luxusszálloda helyett) meghirdetett sajtótájékoztató; és a híres videó, ahol az izzadó Giulianiról már a hajfestéke folyik. Akit Giualini állapota érdekel, annak érdemes ezt a 2019 decemberi (nevezzük így) interjút (bár inkább kórrajzot) elolvasni.

A politikus 2019-ben és 2020-ban még igazán kitett magáért, tavaly még Bécsbe, Budapestre és Kijevbe utazgatott, hogy Trump vádjait Joe Biden fia ellen igazolni tudja. Trumppal együtt azonban ő is megbukott. A trumpizmus körül még megmaradhat, de a 76 éves politikusról bizonyosan nem fogunk már annyit hallani, mint ameddig haverja volt az amerikai elnök.

8. Chiara Appendino

2016-ban nagyot szólt, hogy az akkor Olaszországban még ellenzéki – és a mainál sokkal grillóistább, populistább – Öt Csillag megszerezte Róma és Torinó polgármesteri székét is. Torinóban a párt balközép politikusa, Chiara Appendino lett a befutó. Miközben Rómában nem tűnik nagyon fel, ha teljesen kaotikus és szét van esve a városvezetés – ott ennek van hagyománya, az örök várost senki se tudja kormányozni –, a jómódú, északolasz Torinóban már jobban kiütközött Appendino hozzá nem értése.

Amiért azonban biztos, hogy jövőre nem indul el újra a polgármesteri tisztségért  egy ítélettel függ össze.

Elvileg már akkor le kellett volna azonnal mondania, legalábbis az Öt Csillag arra tett ígéretet: minden politikusa, akit bíróság elítél, lemond a tisztségéről. Ezt Appendino nem tette meg, de bejelentette: nem indul újra a piemonti városban. Kérdéses persze, hogy lett volna-e még így egyáltalán még esélye.

7. Birgit Hebein

2020 októberében a bécsi Zöldek történelmük legjobb eredményét érték el, mégis repültek a helyi kormányból. Michael Ludwig szocdem polgármester nem velük akarta folytatni, hanem azon liberálisokkal, akik a közlekedéspolitikában közelebb állnak az autópárti szocdemekhez.

Mind a sikernek, mind a kudarcnak a Zöldek részéről van egy neve: Birgit Hebein. Ő volt a polgármester-helyettes, ő állt be keményen ezen tisztségében és a kampányban is a közlekedéspolitikai fordulatba, keményen kritizálva Ludwigot, és ő volt az, akivel Ludwig nem akarta mindezek után folytatni a kormányzást. A Zöldeket se hatotta meg, hogy Hebein a párt legjobb bécsi eredményét érte el, a titkos szavazáson a bécsi tartományi frakció Hebeint nem választotta meg nagy többséggel frakcióvezetőnek.

A bécsi Zöldeken belül sokak szerint Hebein rugalmatlanságából lehetett elege Ludwignak. De kérdéses, hogy ha Hebein feladja a Zöldek egyik legfontosabb követelését az autómentesítésről, akkor elértek-e volna 14 százalékot. De az biztos: lehetett volna taktikusabb is, esetleg nem éppen a kampányban kellett volna Ludwiggal összevesznie. Hebein nem az első a bécsi Zöldek hősi halottjai közül. Elődjét, a bécsi autómentesítéseket elindító Maria Vassilakout is gyakorlatilag puccsal váltotta le a párt.

6. Bugár Béla

A 2020-as szlovákiai választásokon nemcsak egyetlen magyar hátterű párt se jutott be a parlamentbe, de kiesett onnan azon Bugár Béla, aki a leghosszabb ideje volt része a pozsonyi (bratislavai) parlamentnek.

Az egykori kereszténydemokrata politikus az 1998-ban létrejött Magyar Koalíció Pártja elnöke lett, 2009-ben pedig – amikor az MKP nem őt akarta volna elnöknek – dühösen távozott, és létrehozta a Hidat. Tehette, mert Bugár nem csak a szlovákiai magyarok egyetlen ismert és népszerű politikusa volt, de ismertsége és népszerűsége a szlovákok között se volt elhanyagolható. Bugár a Híddal éppen ezért egy vegyes pártot hozott létre, ahova sok szlovák liberális is csatlakozott. Gyakorlatilag a kereszténydemokrata Bugár a magyaroknak egy új kisebbségi pártot, a szlovákoknak meg a helyi SZDSZ-t hozta létre.

Bugárnak nemcsak ez az érdeme, de az is, hogy sikerült a Fidesz gyarmatosításától megvédenie a szlovákiai magyar közéletet, amely ma ezért sokkal szabadabb és színvonalasabb, mint a vajdasági vagy az erdélyi. Bugár megértette és megérttette: a magyaroknak nem Szlovákia ellenében kell elérniük, hogy jogokat kapjanak, erre csak akkor lesz lehetőségük, ha Szlovákiát is hazájukként ismerik el – és ekkor lehet követelniük, hogy a haza is ismerje el őket. Bugár azt is felismerte: szlovákul rosszul tudó, még a helyi magyarok között is népszerűtlen arcokkal nem lehet sikert elérni.

Bugár humoros, sajátos stílusa miatt a szlovákok között is népszerű volt. Ott szúrta el, amikor 2016-ban beállt Robert Fico és a szlovák nemzetiek mellé a kormányba. Bár még erre is lehet magyarázatot találni: ha Bugár nem vállalja ezt az áldozatot, akkor Fico gond nélkül veszi be a fasisztákat a kormányba. De arra már nincs sem erkölcsi, sem taktikai magyarázat, hogy Jan Kuciak 2018-as meggyilkolása után miért maradt a kormányban. Ha akkor kilép Bugár, akkor talán még megmenthette volna az arcát.

Ez nem történt meg, 2020-ban a Híd az állami támogatást jelentő 3 százalékot se érte el. A liberális agendát a Progresszív Szlovákia (PS) viszi tovább. A magyar képviseletet pedig senki sem, mert a három kispárt – MKP, Híd, Összefogás – környékén senki nincs, aki Bugár bravúrjára képes lenne.

2020 volt az utolsó év, amikor politikusként találkozhattunk vele.

5. Heinz-Christian Strache

Strache elmúlt jó másfél éve nem volt túl könnyű. 2019 májusában kiderült az ibizai videó, utána a párt vezetéséről és az alkancellárságról is lemondott, közben jöttek a hírek, hogy a párt pénzét magánkiadásokra (nem csak ruhákra vagy a klosterneuburgi villa bérletére, de viagrára vagy sámánok tanácsaira) is költötte, végül a pártja is kipenderítette a politikust.

2005-ben vette át a Jörg Haider kiválása után szétesni látszó FPÖ-t, és vitte Bécsben 2015-ben 30 százalék felé, országosan pedig 2017-ben kormányba.

Haider 2005-ben sikeresen szervezett meg egy szakadárpártot, amivel 2008-as haláláig (a politikus ittas állapotban szenvedett halálos autóbalesetet, miután egy klagenfurti melegbárból hazafele tartott). Strache ezt akarta Bécsben, de a Team Strache a bécsi önkormányzati választásokon csúfosan elvérzett, pedig igazán szép volt a kínálatuk: szerb rendőröktől vírustagadókig sokféle ember indult a listáján.

A rossz választási eredmény után legfeljebb egy bécsi kerületi tanácsba ülhetett volna be társadalmi munkában kevesebb, mint 400 euróért. Ehelyett inkább bejelentette: médiavállalkozónak áll, újságot alapít. De egyelőre nincs semmi hír efelől, azaz

4. Michael Müller

Michael Müller 2014-ben lett az addigi extravagáns berlini polgármester, Klaus Wowereit utódja. Müller nem extravaganciával, hanem technokrata szorgalommal tűnt ki, nagyobb feltűnés nélkül vezet jelenleg a Zöldekkel és a Linkével egy koalíciót.

Teljesen nem tűnik el a politikából, legalábbis Berlin elegáns Charlottenburg negyedéből szeretne 2021 őszén Bundestag-mandátumot szerezni, de mégiscsak berlini polgármesterként nagyobb figyelem hárult rá – mégha éppen az volt a politikai krédója, hogy feltűnés nélkül politizáljon. Hogy Berlint utána is tudja-e egy szocdem irányítani, eléggé kétséges, elvégre a párt a fővárosban a Zöldek és a CDU mögött 20 százalék körüli eredménnyel csak harmadik helyen áll, ráadásul a párt jelöltje azon Franziska Giffey, egykori szövetségi családügyi miniszter lesz, aki plágiumvád miatt mostanra le is mondott arról, hogy a doktori fokozatát használja (bár az egyetem újabb kivizsgálása még nem vezetett eredményre).

3. Kolinda Grabar-Kitarović

A horvát jobboldali ex-államfő 2015-ben meglepésként robbant be, amikor legyőzte Ivo Josipović akkori szocdem államfőt. Politikusként párttársától, Andrej Plenković horvát jobbközép kormányfőtől jobbrább pozicionálta magát, tüntetőleg jóban volt Magyarországgal vagy Lengyelországgal, és támogatta volna még azt is, ha Zágráb csatlakozzék a visegrádi négyekhez.

Komoly ellensúlyt azonban nem képviselt, ráadásul azzal, hogy a 2019-es államfőválasztáson Miroslav Škoro személyében akadt egy szélsőjobboldali kihívója, nagyon a jobbos irányt se tudta kihasználni. A választás második fordulóját vélhetően éppen az otthon maradó vagy csak részben rászavazó Škoro-szavazók miatt elvesztette Zoran Milanović szocdem jelölttel szemben. Hogy ez mennyire Grabar-Kitarović személyes kudarca, mutatja: Plenković idén nyáron magabiztos előnnyel nyerte meg a választásokat, Škoro új pártja nem jelentett neki komoly kihívást, de a szocdemek se.

2. Nicolas Sarkozy

Hiába bukta el 2012-ben az újraválasztást, majd 2016-ban még saját pártján belül az előválasztást is, Sarkozy nem akar lelépni a politikából, pedig ezt rendszeresen megígéri. A kapcsolata azonban egyre jobb Emmanuel Macron elnökkel, aki főleg a sárgamellényesek 2018-as tüntetései során kérte ki többször is a tanácsát.

Macron sarkozystákkal mozdul egyre jobbrább, idei kormányátalakítása során számos sarkozystát vett át, amivel a jobbközép szavazókat akarhatja a 2022-es elnökválasztáson maga mögött összeszedni. Sarkozy ellen azonban több ügyben is (illegális pártfinanszírozás, hatalommal való visszaélés, stb.) emeltek már vádat, idén pedig az első ügyben (hatalommal való visszaélés miatt, ugyanis egy monacói állás belengetésével akart egy ügyészt rávenni, hogy ejtsék az ellene emelt vádakat) a bírósági tárgyalás is megvolt. Ezzel

Azaz Sarkozy egyre kevésbé az az ember, akire Macronnak majd szüksége lehet – 2021-ben bizonyosan kicsit oldani fogja magát tőle, elvégre az embereit és szavazóit már úgyis átvette.

1. Katarina Peović

A fiumei egyetem tanára a maga kemény ortodox marxizmusával és titóizmusával régóta színes jelenség a horvát politikában, pártja, a Munkásfront azonban inkább egy szekta, mint komoly párt. A 2019-es elnökválasztáson Peović elindult, valamivel egy százalék felett végzett. Idén azonban a Munkásfront beállt egy baloldali-zöld koalícióba, és ennek részeként Peović mandátumot szerzett a zágrábi parlamentben. Radikális nézetei és kevéssé simulékony személyisége miatt nem is tartott hosszú idei Peović komoly politizálása. Miután

Peović persze most csak még inkább vallja: a kommunizmus igaz ügyét már csak ő képviseli. Erre azonban a kereslet olyan kicsi, hogy Peovićot mint politikust bizonyosan idén láttuk utoljára. Bár szektája élén és pláne az egyébként is vörös Fiumében bizonyosan része marad a horvát közéletnek.