A modern identitáspolitika, mint bármilyen totalitárius eszmerendszer, valójában a politika – és a nyugati politikai hagyomány – ellenmozgalmaként lép fel.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A modernizáció és a kapitalizmus olyan légkört kreált, amelyben az egyéneknek újra kell alkotniuk saját önképüket. Az ebből merítő identitásmozgalmak a politika végét jelenthetik.
Az identitás korában élünk. Az identitás mint a tömegtársadalmi létre adott reakció természetes módon él együtt a mai fogyasztói tömegtársadalommal, amely az identitást vallásos magasságokig emeli és celebrálja. Az identitást meg kell élni, ki kell fejezni, méghozzá minél ünnepélyesebben: zászlók, felvonulások, szimbólumok, szónoklatok formájában.
A tömegtársadalom kultusszá gyúrta az identitást.
A fogyasztói társadalom identitáskultusza kétségkívül átterjedt a politikára is. A következmények, ha nem vigyázunk, együtt járhatnak szabadságunk több évszázados gyakorlatának lebontásával. Az identitáspolitika ugyanis valójában szabadságellenes; egyfajta új, könnyű totalitarizmusként is értelmezhető.
Az identitáspolitika a nyugati politikai kultúra önmeghasonlása. De mégis hogyan juthattunk el odáig, hogy a közbeszéd fő alkotóivá a bőrszín és a nemi hajlamok váltak? Ha meg akarjuk érteni politikai kultúránk jelenlegi helyzetét és hanyatlását, először a modern fogyasztói tömegtársadalom anatómiáját kell szemügyre vennünk.
„I am original”: a fogyasztói társadalom identitáskultusza
A kapitalizmus égisze alatt az emberi életet körülvevő realitások drámai megváltozása figyelhető meg. Ennek a változásnak fontos megjelenési formái az összehangolódó béke és jólét, melyek az emberiség történelmi tapasztalatához mérten valóban forradalmi és üdvözlendő vívmányok.
A kapitalista modernizáció azonban nemcsak az egyén anyagi körülményeit írja át, hanem a környezetével és önmagával való kapcsolatát is. A gazdasági-technológiai felemelkedés valósággal újrarendezi életünket és kötődéseinket. Az egyént kiemeli a szűk közösséget alkotó személyes kapcsolati hálóból, és a piaci társadalom személytelen kapcsolatrendszere felé tereli.
Ez az a bizonyos individualizáció, ami a kapitalista modernizáció átfogó életváltozásaként értelmezhető, és amely egy új embertípust nevelt fel: a fogyasztót. Az ő működése és lelkivilága könnyen megérthető, ha – bármilyen bizarr legyen is – azt egy nagyvárosi bevásárlóközpont papír-írószer boltjából szemléljük.
Ezekben a boltokban – ironikus módon – tömegével zúdulnak rá az egyszeri vásárlóra az „I am original” („Eredeti vagyok”) feliratú füzetek és tolltartók. Ez azért van, mert
a piac azzal a pozitív üzenettel célozza a fogyasztó pszichéjét, amire a lelke legmélyén szüksége van: az önkép bizonyosságára
a tömegtársadalmi lét megannyi bizonytalanságával szemben.
A szociológia, a pszichológia és az erre a kettőre építő modernizációelmélet klasszikusai, így Simmel, Jung és Habermas saját tudományaik képviseletében közelítik meg a modern ember életélményét. Valójában a klasszikusok csak abban segítenek bennünket, hogy rácsodálkozzunk arra, amit a bőrünkön is érzünk: a bizonyosság megbomlását az életünkben.
Ez az élmény egyenértékű a hagyományos erkölcsi-azonosulási alapok lebomlásával, amit egyértelműen a modernizáció, a kapitalizmus és a technológiai fejlődés idézett elő. A család, a helyi közösségek és szokások gyengülésével az életben rejlő személyes interakciókat a személytelen kapcsolatok, kapcsolatrendszerek váltják fel, melyeknek megélése jelentősen veszít az intenzitásából, az élményiségéből.
Az identitás az én megfogalmazása, megerősítése a környezetével szemben:
csak egy olyan korban jöhetett létre, amikor a hagyományos azonosulási alapok elvesztették az erejüket és az értéküket.
Ebben a korban az egyén szükségét érzi annak, hogy folyamatosan újrafogalmazza önmagát. Így egy olyan ördögi spirálba kerül, ami amellett, hogy lebontja lelki-erkölcsi autonómiáját, úgynevezett „identitáskapaszkodók” szélsőséges halmozódásához vezet.
Az identitáspolitika „emancipáció” címszó alatt ezeknek a halmozódó „identitáskapaszkodóknak” akar érvényt szerezni, beágyazva őket a társadalom erkölcsi- és jogrendszerébe, és elfogadtatva őket az élet minden szegletében. Az identitáspolitika emancipációs küldetéstudata szerint a politika dolga nem más, mint az egyén teljes leválasztása társadalmi környezetétől, annak előítéleteitől és megkövesedett intézményeitől.
Azonban ma, az identitás aranykorában ott tartunk, hogy
a modern ember inkább függ a társadalomtól, mint valaha, ugyanis önképe teljes egészében annak visszajelzésein él.
Így folytatódhat öntörvényűen a mindennapjainkat körülvevő ördögi spirál. A ma diadalmenetüket élő „identitáskapaszkodók” immár az egyén fizikai-biológiai létének teljesen triviális alkotóelemein függenek: a bőrszínen vagy éppen a szexuális orientáción, gyakran már a túlsúlyon. Ezek lennének személyes önképünk, létbizonyosságunk, autonómiánk jelenlegi forrásai.
Félreértés ne essék, az identitásmozgalom gyakran létező előítéletek ellen tüntet és fogalmazza meg magát. Lételeme azonban a fogyasztói társadalom identitáskultusza, amely új jelentéseket gyárt a mára kiüresedett jelentések helyett. Ez tölti meg az identitáspolitikát erővel és alakítja kikerülhetetlen politikai szereplővé a világ fejlett piaci demokráciában.
„The personal is political”: az identitáspolitika totalitarizmusa
Nem túlzás kijelenteni, hogy nyugaton a nácik óta a politika felszámolásáig legközelebb a baloldali identitáspolitika hősei jutottak el.
A modern identitáspolitika, mint bármilyen totalitárius eszmerendszer, valójában a politika – és a nyugati politikai hagyomány – ellenmozgalmaként lép fel, amikor értékek és vélemények dialógusát identitások küzdőterévé redukálja. Hogy a totalitarizmussal való párhuzamot megértsük, először tehát a politika és a politikai fogalmát kell nagyító alá venni.
A politika nem pusztán a hatalomról szól. A politika védelmében c. könyvében Bernard Crick egy olyan politikakoncepciót karol fel, ami a politikát a hatalomgyakorlás egyik formájaként fogja fel, megkülönböztetve azt a despotizmustól és a totalitarizmustól.
A Crick által védelmezett politika az egyes érték- és érdekcsoportok közötti dialógus gyakorlata. A politika párbeszédes műfaj, így már a szó használata relatív szabadságot, egyenlőséget, pluralizmust sejtet. Ezzel szorosan összefonódik, hogy az egyébként demokratikus szocialista Crick értelmezése szerint a politika nyugati vívmány, és a nyugat hagyományai definiálják. Szabadság, pluralizmus, részvétel: ez az a politikafogalom, ami egyet jelent a nyugati politikai hagyománnyal, és amit az identitáspolitika szisztematikusan lerombol.
Azt, hogy a mai identitáspolitika tetemre hívja ezt a klasszikus politikakoncepciót és ezzel a nyugati politikai hagyományt, két tényezője mutatja igazán. Egyik a párbeszéd iránti indulatos ellenérzése, melynek a szólásszabadság szisztematikus letörésével, a szembenálló vélemények erkölcsi és jogi szankcionálásával szerez érvényt. Erre sajnos az utóbbi időkben jó kilátásai nyíltak, ugyanis a baloldali identitáspolitika a nyugati oktatási- és kulturális intézményekben csaknem egyeduralkodóvá vált, habár biztató fejleményekről is hallani.
A másik ilyen tényező a magánélet összekeverése a politikával.
A „politika” ma már olyan biológiai-nyelvi kategóriák, mint nem, szex, bőrszín és megválogatott személyes névmások torz egyvelege.
Fontos közéleti szereplők ma már gyakran nem értékek és nézetek, hanem biológiai identitások birtokosaiként jelennek meg.
A közélet és a magánélet csak egymás relációjában létezhetnek, az identitásmozgalom pedig felszámolja a köztük lévő határvonalat. „The personal is political”, érvel az identitáspolitika, megfogalmazva saját totalitárius krédóját.
Az identitáspolitika kilép az emberiség társadalmi-politikai problémaköréből a személyes, intim habitusok és a biológiai attribútumok körébe. Logikája a diverzitáson, szólásszabadságon és a magánélet védettségén alapuló politika uniformizálása a fizikai-biológiai lét triviális egyszerűségeire.
Ez a logika gyakran robosztus ideológiai és történelemszemléleti kollektivizmusokkal párosul. Ezek szerint a történelem nem más, mint identitáscsoportok közötti hatalmi dinamika, az egyéni lét esszenciája pedig egy identitás tulajdonlása.
Így tűnik el az egyéniség, az erkölcs és vele a szabadságunk az új totalitarizmus ideológiai köntösében.
A totalitarizmus lényege a mindennapi egyéni realitások eluralása és gyarmatosítása. Mozgalom formájában még nem társul hozzá a mindenható állam intézményes és technológiai eszköztára, sőt: a felszabadítás, az emancipáció ígérete első látásra korántsem tűnik totalitáriusnak. Ám ha ez a felszabadítás a magánélet és a véleményszabadság körüli normáink lebontásával jár, akkor csakugyan a szabadságszerető ember világát veszélyezteti.
Ezért nyugodtan hívhatjuk a baloldali identitáspolitikát totalitárius eszmerendszernek vagy egy új, könnyű totalitarizmusnak. Habár egyelőre politikai síkon és mozgalomként fogalmazza meg magát, küldetése alapvetően politika- és szabadságellenes.
Menthető-e még a politika: hogyan válaszoljanak a liberálisok?
A baloldali identitáspolitika térhódítása aggasztó fejlemény. Különösen igaz ez annak fényében, hogy válaszként a jobboldali identitásmozgalmak is megerősödnek. Egy szereplő azonban kimaradt: a liberalizmus.
A liberalizmus jelenkori érték- és cselekvési váságban van. Az illiberális jobboldalal szemben, ami a saját identitásgyűjteményének (vallás, nemzet, rassz) propagálásával venné fel a harcot, nem képes határozottan és sikeresen megfogalmazni magát ebben a kritikus pillanatban.
A liberalizmus gyengeségének egyik meghatározó következménye az a fogalmi- és jelentésbéli változás, amire már korábban utaltam: a „liberális” jelző kisajátítása a baloldali identitásmozgalmak által, amelyek cseppet sem egyeztethetők össze a liberalizmussal. Sőt, éppen ellenkezőleg: valójában az új totalitarizmus képviselői. Másik következmény a liberális pártpolitikai mainstream egyszer bizonytalannak tűnő, máskor határozott összekacsintása az identitáspolitikával.
Mindebből adódóan,
ha a liberalizmus meg akarja menteni saját inspiratív élményét, a politikát, először is önmagát kell határozottan újrafogalmaznia.
Ez azonban nehéz feladat lesz. Nem szabad elfelejteni, hogy a liberális-kapitalista modernizáció volt az, ami az identitáspolitika társadalmi-kulturális környezetét egyáltalán megteremtette. Ha a liberalizmus sikeres akar lenni, egy logikai fordulatot kell vennie, ami közelebb viszi az egyént a közösséghez és a tradícióhoz – ha egyáltalán még léteznek ilyenek.
A szerző diák. Olvasnál még tőle? Itt megteheted! Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
