Csodák márpedig vannak! Egy polgármester naplójából 3.

Míg Magyarország miniszterelnökének villogó rendőrautós felvezetés jár, addig a kübeki polgármesternek egy, a kerékpárja vagy az autója előtt 20-30 méterrel loholó kutya, amely hangosan ugatja végig a falut, tűzbehozva a többi kutyát is.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A csoda a hit legkedvesebb gyermeke.”

(Johann Wolfgang von Goethe)

Amikor megkaptuk az éves fogyasztás leolvasása utáni gázelszámoló számlát, majd összeestünk: most mitévők legyünk? Elfogott bennünket az aggodalom. Tanakodás után mégiscsak úgy döntöttünk, hogy egy összegben fizetjük be.

Egy héttel a következő fizetés előtt, ott álltunk egy fillér nélkül. A két kicsinek volt pelenkája, ennivalója és bébiétele, nekünk is volt a mélyhűtőben ennivalónk, az „éhenhalás” veszélye tehát nem fenyegetett, de semmi ad hoc kiadás nem jöhetett szóba.

Egyébként soha nem éltünk nagyvilági módon. Amikor parlamenti képviselő és jegyző voltam, és bővelkedőbb volt az otthoni büdzsénk, akkor sem voltak úri hóbortjaink. Bulikba, partikba nem jártunk, nem éltünk nagy társasági életet, legfeljebb többször engedhettük meg magunknak, hogy elmenjünk egy-egy étterembe.

Hál’ Istennek mindketten szabadok voltunk a sznobság és az urizálás minden formájától, és még világi emberekként sem láncolt magához bennünket a pénz szerelme. Eszköz volt az csupán a számunkra, de nem cél. A lakáshitelünket kifizettük, egyedül csak az autó részletei maradtak, igaz, az svájcifrank-alapú volt, de csak az utolsó törlesztőknél jelentkezett a krach, így pártízezer plusszal megúsztuk.

Jó egy héttel voltunk a következő fizetés előtt, amikor szólt a feleségem, hogy elfogyott Loncsos ennivalója.

Loncsos a kutyánk volt.

Szegedre beköltöző egyik lakó tette ki a szerencsétlen szűrét, mit sem törődve a sorsával. A kutya egyik nap ránk talált. Amikor kinyitottuk reggel az ajtót, a farkát csóválva ott állt a házunk előtt, hatalmas fekete bogárszemeivel bámulva ránk. Kiválasztottjai lettünk, mi pedig befogadtuk. Elképesztően cuki volt. Marcellka, a kisfiunk nagyon megszerette, igazi barátok lettek. Hogy a fajtája mi lehetetett? Talán valami puli-pumi keverék, de ez nem számított. Megkedveltük őt, és ő is minket. Loncsosnak volt azonban egy leküzdhetetlen szenvedélye: a szabadságvágya.

Ha megkötöttük, David Copperfield-i ügyességgel szabadította ki magát köteleiből, ha leláncoltuk, még azt is képes volt „elrágni”, és a kerítés sem okozott neki problémát. Még a háztetőt is átugrotta volna. Szóval nem lehetett vele mit kezdeni.

Ez nagyon bosszantott, mert – akik nem ismerték vele kapcsolatos „kálváriánkat” – rosszallóan néztek rám: „bezzeg a polgármester kutyája szabadon kóricálhat a faluban!”

Voltak azonban olyanok – ők voltak többen –, akik kifejezetten kedvelték Loncsost. Loncsos reggelente ott ült a ház előtt, várva, hogy kitoljam a biciklimet.

Ez volt az ő szirénázása. Mintha csak azt „szirénázta” volna bele a világba: „hé, emberek, érkezik az én gazdám, a polgármester!” Akik pedig láttak bennünket: az előfutó Loncsost, és az utána tekerő polgármestert, szétröhögték magukat. Ők szerették Loncsost, nekik a falu „firstdogja” volt. 

De még náluk is jobban szerették Loncsost a közmunkásaink. Loncsos ugatását ugyanis messziről hallották már, így lehetetlen volt titokban „lecsapnom” rájuk.

Ő volt tehát Loncsos, „akinek” fizetésünk előtt fogyott el az ennivalója. Feleségem összeszedte az összes aprópénzt – párszáz forintot –, ami fellelhető volt kabátzsebekben és itt-ott. Ideadta, hogy vegyek belőle a kutyának valami konzervet, mert a zöldségfélék, amiket a feleségem eszik, és amit én is szívesen eszek, a „kutyának se kell”.

Vasárnap volt.

Mivel Ági a két kisfiunkkal otthon maradt, egyedül mentem az újszegedi református imaházba. Az istentisztelet után a közeli ábécében vettem pár apróságot, amit szükségesnek láttam.

Amikor hazaérkeztem, a feleségem a szatyor mélyére nézett:

– A kutya konzerve?

– Jaj, azt meg elfelejtettem! – hogy miként történhetett, ma sem tudom, hisz eredetileg csak „kutyakajáért” ugrottam be a boltba.

Azzal nyugtattam magamat, hogy ha minden kötél szakad, Loncsosnak a falu túlvégén lakó szüleimtől kérek valami ennivalót.

Vasárnap ebéd után sziesztáztunk egyet. A gyerekek is aludtak, mi is elszenderültünk. Telefoncsöngésre ébredtünk. Eta, az utcánkban lakó barátunk hívott. Kérdezte, átjöhetnének-e a húgával. Jogi problémájuk akadt, tanácsot kérnének.

Mivel csengőnk nincs, nem sokkal később az ajtón kopogtattak. Kinyitottam. Ott állt előttem Eta és a húga. Eta a kezében szorongatott valamit, amit felém nyújtott. Átvettem.

– Hát ez meg mi? – kérdeztem.

– Hoztam a kutyádnak egy kis csontot! – mondta teljes természetességgel.

Én meg valósággal lemeredtem.

– Valami baj történt? Rosszul vagy? – kérdezte, látva döbbent tekintetemet.

Miután hellyel kínáltam őket, elmeséltem, hogy az elszámoló számla miatt nehéz anyagi helyzetbe kerültünk, az egész hónap tele volt az aggodalmaskodásunkkal. Most még mellé, a kutyának is elfogyott az ennivalója. 

– Erre itt vagy, beállítottál egy zacskó csonttal! – mondtam Etának, aki soha azelőtt nem hozott csontot, utána is csak egyszer.

Miután átbeszéltük a jogi problémáikat, mi is átbeszéltük feleségemmel a történteket, amelyre mindenképpen csodás jelzésként tekintettünk. Megértettük: ha Istennek a kutyánkra is gondja van, akkor valahogy ránk is gondja lesz. Eszünkbe jutott a Bibliából a „ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek és mit igyatok” meg az is, hogy „tekintsetek az égi madarakra, nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat…”

Azonnal elmúlt az aggodalmunk.

Másnap, hétfőn egy újabb csoda történt. Délelőtt a postás kopogtatott. Egy utalványt hozott. Az áramszolgáltató felé túlfizetésben voltunk, négyezer forintot küldtek vissza. Ez a pénz pedig elég volt arra, hogy a kutyának konzerveket vegyünk, nekünk pedig kenyeret, tejet a pénteken érkező fizetésig.

A csodák ezzel még nem értek véget.

Nem sokkal ezután történt, hogy polgármesterként – mint a helyi védelmi bizottság parancsnoka – válságstábot kellett összehívnom a nagy hó és az elhúzódó rendkívüli hideg miatt. Miközben az irodámban tanácskoztunk, sírva állított be egy asszony. Ő is megkapta a gáz elszámoló számláját. Kevéske nyugdíjból élnek, van hiteltörlesztésük is, és képtelenek megbirkózni a 69 ezer Ft-os számlával, amit ha másnapig nem adnak postán fel, lekapcsolják a gázt. A lánya 20 ezret tudott nekik adni, az önkormányzatunk szociális bizottsága is adott 30 ezret, de még így is hiányzott 19 ezer forint.

– Robi, nem tudnál valahogy segíteni?

Miközben ez az asszony ott zokogott előttem, eszembe jutott „Loncsos csontja”, hogy miként könyörült meg rajtunk az Isten, és a nem sokkal ezelőtt, a Bibliámban olvasott szavak is elém jöttek: „Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Aztán az is eszembe jutott, hogy előző nap vettem ki az automatából 20 ezer forintot, hogy legyen nálam pénz.

– Azt hiszem, ezt neked kellett kivennem! – és már nyúltam is a tárcámért, mire az asszony a nyakamba borulva, még nagyobb zokogásban tört ki. Nyomtam egy bátorító puszit a homlokára, és kértem, hogy most már ne siránkozzon, hanem menjen egyenest a postára, fizesse be a csekket.

Amikor odaadtam neki a pénzt, nagy békességem lett. Felvillanyozva mentem haza. Vacsora közben kérdezi a feleségem, hogy vártam-e valakitől pénzt?

– Nem tudok róla, szerintem senkitől! – válaszoltam.

Mesélte, hogy reggel jött a postás egy rózsaszín csekkel. Majd felállt az asztaltól, és elém tett 40 ezer Ft-ot. A szelvényen teljesen ismeretlen volt a feladó. A név és a cím alapján kinyomoztam az illető telefonszámát, hogy megkérdezzem, hová küldjem vissza a pénzt. Téves utalást gyanítottam.

– Polgármester úr! Figyelemmel kísérjük szolgálatait, és úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ebben a hónapban 40 ezer Ft-ot a missziója támogatására küldünk.

Amikor a 20 ezer Ft-ot a hivatalban délelőtt odaadtam a bajba jutott asszonynak, ő dermedt le, pár órával később pedig én, amikor a neki adott pénz kétszeresét kaptam csodás módon vissza.

Egyébként is a dupláját kaptam helyette. Az asszony erősködött, hogy ő csak kölcsön kérte, és vissza szeretné adni. Elfogadtam, de azon nyomban 10 ezret odaajándékoztam neki, a másik 10 ezret meg a vele lévő szomszédasszonyának, akinek – mint utóbb kiderült – 5 ezer forintja hiányzott ahhoz, hogy a havi gyógyszereit ki tudja váltani.

Zárásként

Az elmúlt hetek botrányos hírektől voltak hangosak.

A politikai elit erkölcsi züllése mára letagadhatatlan, a hatalom kétségbeesése egyre nyilvánvalóbb. A báránybőrbe bújt farkasok most elemi erővel az önkormányzatiság ellen indítottak támadást. Az előttük térdet nem hajtottak tönkretétele, valójában az egész társadalom uralmuk alá hajtása a céljuk. Minden tettük fokmérője az önzés, az elvtelen gazdagodás és a hatalom minden áron való megtartásra, miközben nincs gondviselés a betegeinkre, a munkájukat vesztettekre, a csődbe menő vállalkozásokra, a szegényekre és a jogfosztottakra.

Rájuk nem kíváncsi az érzéketlen „keresztény kormány”, de az sem érdekli őket, hogy miként tudnak működni a jogaiktól és forrásaiktól megfosztott önkormányzatok.

Milyen szomorú, hogy a kormánynak nem kell kereszténynek lennie, elég csak annak látszania. Istent dobozba zárták, és fájdalmas, hogy egyházaink vezetői falaznak a bűneikhez. Ha ismerné a miniszterelnökünk a Bibliát, például a Példabeszédek könyvét, félelem és rettegés fogná el, mert az azt írja, hogy „örül a nép, amikor igazak vezetik, ha gonosz kormányoz, sóhajtozik a nép”. És olyan jó lenne, ha kormányfőnk a szívébe vésné azt is, hogy „amelyik király igazságosan bánik a szegényekkel (kicsikkel, alárendeltjeivel), annak uralkodása hosszú és szilárd”.

A keresztényeknek pedig nincs joguk félrenézniük akkor, amikor a másik nyomorog, nekik nem a nagyokhoz kell soha dörzsölődniük, hanem mindig a kicsik, a bántalmazottak, az elnyomottak mellé kell állniuk. Mások helyett is látniuk a láthatatlant, elhinni a hihetetlent, mert a várva várt csodák – kicsiben és nagyban is – csak akkor történhetnek.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!